A kis családommal minden évben bővítjük a bakancslistát, de a megvalósítás valahogy mindig elmarad. Tervezgetünk, aztán halogatunk, egy jó kifogás mindig akad, miért nem alkalmas. Idén nyáron megfogadtam valamit: most az élményeké lesz a főszerep.
VAKÁCIÓ. Szerencsésnek mondhatom magam. Nyaranta két gyerkőc dobhártyaszaggató marakodása mellett játszhatom a döntőbíró szerepét. A dackorszakos, határait feszegető négyéves és az öntörvényű, második életévét taposó méregzsák öccse remekül értenek ahhoz, hogy bármely apróságból kardinális vitatémát kerekítsenek; és ezt cseppet sem kellemes hanghatásokkal fűszerezve szüntelenül prezentálják is. A helyzet tehát nem kifejezetten egyszerű, vannak napok, amikor a puszta túlélés a cél, de azért igyekszünk kiaknázni a nyári szünet adta lehetőségeket.
Természetesen a közös nyaralás sem maradhat el, ennek szellemében leültünk a férjemmel és a naptár fölé hajolva elkezdtünk tanakodni, kinek mikor lenne alkalmas. Nem meglepő, elsőre nem jutottunk közös nevezőre és a további konzultációink sem voltak eredményesek, végül a spontaneitás szellemében eldöntöttük, lefoglaljuk a legolcsóbb repülőjegyet, szóljon az bárhová is. A szállással sem variáltunk sokat, a gyerekek biztonsága mellett ott is a költségek minimalizálása volt a fő szempont. Így esett, hogy a szlovéniai túrázós tervünkből egyetlen óra leforgása alatt, elég merész váltással olasz tengerparti nyaralás lett.
„és mikor megyünk Bükkszékre”?
Másnap reggel, az izgalom hevében, megosztottam a nagyobbik fiammal a nyaralás részleteit: meséltem neki a tengerről, a híres olasz pizzáról és fagyiról (mindkettőnek nagy rajongója), videókat néztünk a repülésről. A kezdeti lelkesedés után töprengett kicsit, majd feltette a nagy kérdést: „és mikor megyünk Bükkszékre”? Értetlenül néztem vissza rá. Merthogy én azt hittem, Olaszországgal le tudom nyűgözni őt, kissé szokatlannak találtam, hogy egy 800 fős üdülőfaluba vágyakozik, ahol este 7-kor egyetlen nyitott éttermet sem lehet találni. Egyébként sem volt a nyári tervek között bükkszéki nyaralás, hiszen idén már jártunk ott.
Járt utat járatlanért: nem!
Immár ötödik éve vallom főállású anyának magam, így nem is értem, hogyan feledkezhettem meg az életünket irányító egyik legfontosabb alapelvről: a gyerekek az ismert dolgokat kedvelik. Ezért is vesződünk oly’ sokat a napirend kialakításával már egészen pici korban, hiszen a legkisebbek is akkor érzik magukat biztonságban, ha minden a megszokott rend szerint halad körülöttük. Ha a saját kis világuk jól ismert tárgyai veszik körül őket, a szokványos tevékenységek megfelelő rituálé szerint követik egymást. Éppen ezért nem mindig fogadják kitörő lelkesedéssel az új dolgokat, még akkor sem, ha kifejezetten kedvükre való az adott szituáció. Ezért nem könnyű holmi külföldi nyaralással elkápráztatni őket; na, meg, mert a tér- és időbeli távolságok a gyermekek számára egyébként is elég nehezen értelmezhető fogalmak. Ezek után nem is tudom, hogy gondoltuk ezt az olasz tengerpart dolgot…
15 évesen a tengernél
Ha teljesen őszinte akarok lenni, azt mondhatom, én még mindig merőben szokatlannak tartom a külföldi vakációzást; nem mintha olyan sokat gyakorolnám ezt a tevékenységet, hogy lehetőségem lenne hozzászokni. Nyolcadikos voltam, mikor először eljutottam a Balatonhoz; a nyílt vízi pancsolás nálunk valahogy nem ivódott be a családi élménytárba. A külföldi nyaralás ötlete pedig sokáig szóba sem került:
- Igazság szerint, igényem sem volt rá, azon egyszerű oknál fogva: amit nem ismer, arra nem is vágyakozik az ember.
- Nekem eszembe sem jutott, hogy átlagemberként is el lehet menni más országba, naivan meg voltam győződve arról, hogy legalább két-három középkategóriás filmben kell szerepelnie az embernek ahhoz, hogy a tengerpartra járjon nyaralni.
15 éves volt szerencsém életemben először eljutni a tengerhez. Sosem felejtem a pillanatot: születésnapom reggelén, a hajnali napsugarak éppen csak megcsillantak a víz tetején, amikor a turistabuszunk megérkezett a kis görög üdülőfaluba. Alvás nélkül zötyögtük végig a közel egynapos utat, de máris rohantunk kagylót gyűjteni és pár perccel később már combközépig gázoltunk a habokban. Görögország egyébként elsőre a szívembe lopta magát; az emberek nyugalmat árasztó és az élet szeretetét hirdető mentalitása nagy hatással volt rám (a tojásos lecsó hozzávalóit persze vittük magunkkal, magyarságunk alappilléreit egy idegen országba érve sem tudtuk magunk mögött hagyni). A muszakát és a baklavát azért megkóstoltuk, és egy tradicionális görög esten is részt vettünk, de pénztárcabarát módon ismerkedtünk az autentikus élményekkel.
A rövid kitekintés után valamit el kell, hogy áruljak: a külföldi kiruccanásokkal kapcsolatban van egy nagy problémám. Lehet, furán hangzik, hiszen a kifejezés fogalmi korlátaiból fakadóan képtelenségnek tűnik, de „honvágyam” van azokban az országokban, ahol hosszabb-rövidebb időt eltöltöttem. Visszavágyom azokra a helyszínekre, ahová kellemes emlékeim fűződnek, ha visszamegyek, akkor – mivel a nadrágszíjam sem tudom kifejezetten lazára engedni és szabadidő téren sem bővelkedem – más tájakra sajnos nem juthatok el. Pedig, jaj, milyen hosszú az én bakancslistám, ekkora méretben már nem is igen találni útilaput. Ördögi kör ez, néha úgy érzem, szabályosan hajszoljuk az élményeket, nehogy a végén azt mondjuk, lemaradtunk valamiről. Ez a bennünk munkáló, folytonos, szűnni nem akaró hiányérzet pedig igencsak nehezíti a pillanat megélését.
Generációkkal előttem
Mi már abban a szerencsés helyzetben vagyunk, hogy ha nem is évente, de néhanapján lehetőségünk van bejárni a világ egy-egy apró szegletét. Ezzel szemben a 80 éves nagymamám hálát ad az égnek, mert ő már öreg, így nem kell külföldre mennie. Hiába mondom neki, hogy egyébként fiataloknak sem kötelező, szerinte csak a kor mentesít a társadalmi elvárások alól. Ő bizony volt már Bécsben és az osztrákok fővárosa cseppet sem nyűgözte le. Sőt, akkor is kényelmetlenül érezte magát, amikor nagypapámmal átmentek Szlovákiába vásárolni, pedig húsz kilométernél nem autóztak többet és a határ menti települések közt olyan nagy különbségeket nem is tapasztal az ember. De hát ott az a mesterséges képződmény, a határ, amely arra hivatott, hogy a megszokottat, a hétköznapit elválassza az izgalmakkal teli ismeretlentől; van, akinek ez magát a Kánaánt jelenti, mások pedig frusztráló körülményt látnak benne.
A lényeg, hogy az utazás, a nyaralás mindenkinek mást és mást jelent. Van, aki külföldre vágyik, van, aki a Balatonnál piheni ki a hétköznapok fáradalmait, de akad olyan is, aki inkább a világ zajától elvonulva teremti meg belső lelki békéjét.
Nem vagyunk egyformák, máshol húzódnak komfortzónánk határai és azt is mindenki maga dönti el, át kívánja-e lépni azt. Viszont fontos, hogy megtaláljuk a kikapcsolódásnak azt a formáját, amivel leginkább azonosulni tudunk. Az is előfordul, hogy a családi béke jegyében néha egyezséget kell kötni: végül elsőszülöttem is áldását adta az olaszországi vakációra. De a bükkszéki álomnyaralásról sem kellett lemondania, a nagypapája szíves örömest teljesítette az óhaját, így most együtt habzsolják az eperfagyit – és persze magát az életet – a hevesi falucska apró strandján.
Szerző: Erdődi-Juhász Ágnes
Nyitókép: Xavier Mouton Photographie/Unsplash
Ha tetszett a cikkünk, ezeket is ajánljuk neked:
- 7 idézet az Utas és holdvilágból, amely olaszországi álmodozásra hív
- „Rájöttem, hogy a magyar kolbásznak nincs párja a világon, még ha kerítéskészítésre nem is nagyon alkalmas”
- Édes gyermekkori nosztalgia – Leltár a kilencvenes évekből
