Augusztus 25-én debütált a streaming-szolgáltató oldalán a Clickbait sorozat, mely egy férfi eltűnésén keresztül akarja bemutatni a világot, amiben élünk. Ugyan az alkotóknak nem sikerült eltalálniuk az arányokat, a széria mégis megéri a kattintást.
Újságíróként nap mint nap találkozom a clickbait erejével – és igen, (sajnos) előfordult már a munkám során, hogy élnem is kellett vele. Így amikor a Netflix aktuális heti toplistáján szembejött velem a Clickbait című 8 részes minisorozat, hagytam, hogy győzzön a (szakmai) kíváncsiságom, és én is kattintottam. A thriller sztorija egy látszólag mintaférj és családapa, Nick Brewer (Adrian Grenier) rejtélyes, de annál ijesztőbb eltűnésével kezdődik. Egy napon váratlanul megjelenik róla egy videó a neten, amin többek között az alábbi táblát tartja fel maga elé: „5 millió megtekintésnél meghalok.” Nick a felvételeken arról is írásos vallomást tesz, hogy nőket bántalmazott, sőt, egyiküket meg is ölte. Testvérét, Piát (Zoe Kazan) és feleségét, Sophie-t (Betty Gabriel) sokkhatásként érik a történtek. Lehet, hogy végig félreismerték Nicket és a férfi mégsem olyan tökéletes, mint amilyennek mutatta magát?
Aki sokat markol, keveset fog?
A család természetesen a rendőrséghez fordul segítségért, akik versenyfutásba kezdenek az idővel. Na meg a videó megtekintéseinek számlálójával. Közben előkerül egy újságíró, Ben Park (Abraham Lin), aki tényleg szinte bármire hajlandó egy jó sztoriért és felbukkan pár szerető is. A Clickbait minden epizódot egy másik szereplő szemszögéből mutat meg, ugrál a múlt és a jelen között, így több olyan történetszálat ismerhetünk meg, amin nem árt elgondolkoznunk. Előkerülnek a fel nem dolgozott családi traumák, a hűtlenség kérdése, a catfishing, a cancel culture, a rasszizmus, a mentális betegségek, az elszigeteltség, a média túlkapásai, a magány és az internet sötét oldalai. Az alkotók egyértelműen túl sok fajsúlyos témát próbáltak belesűríteni mindössze 8 részbe, ezért aztán egyiket sem tudták igazán kibontani. Így végül én is igazi katarzis átélése nélkül léptem ki az utolsó epizód után. Mégis azt mondom, érdemes bedőlni a hatásvadász címnek, és megnézni a sorozatot. Ha másért nem, azért, hogy ismét rácsodálkozzunk, merre halad a világ, amiben mi is éljük a mindennapjainkat.
A média ötven árnyalata
Hányan vagyunk, akik Nickhez és Piához hasonlóan elnyomunk magunkban múltbéli traumákat, anélkül, hogy feldolgoznánk? És hányan vannak, akik a legrosszabb lelkiállapotukban egy randiappon próbálnak megváltást találni? Rémisztő látni, ahogy az újságíró, Ben még mások adatainak megvásárlásától vagy a betöréstől sem riad vissza azért, hogy feljebb léphessen a szakmai ranglétrán (a privát szféra és a személyiségi jogok számára ismeretlen fogalmak)? Ha csak egy percre is megállunk, rájövünk, hogy valóban ez történik körülöttünk. Blake Lively éppen pár hónappal ezelőtt szólalt fel nyilvánosan a lesifotósok ellen, akik szó szerint üldözték őt és a gyermekeit az utcán néhány kép elkészítése miatt. Utópisztikusnak tűnhet, ahogy a szériában az emberek Nick „haláláért” kattintanak, vagy applikációt fejlesztenek, hogy közösen kutassanak a holtteste után. Pedig a FOMO (Fear of missing out) jelensége már egyikünknek sem ismeretlen: egyszerűen semmiből sem akarunk (és vagyunk hajlandóak) kimaradni. A Clickbait már csak annyit tesz, hogy egy kegyetlenül torz tükröt tart felénk ezzel kapcsolatban.
Törölni, törölni, törölni…
Ráadásul ma már nem feltétlenül akarunk utánajárni az igazságnak egy adott kérdésben, hanem automatikusan elítélünk, törlünk, ignorálunk valakit, amikor elég sokan és hangosan beszélnek ellene. Pedig a cancel culture nem csak valódi bűnösöket ejthet áldozatul. Magával ránthat olyanokat is, mint a sorozat Nickje: szakmai eredményei és a családjában betöltött szerepe kártyavárként omlik össze és kérdőjeleződik meg az egyre sokasodó, gyanús jelek hatására. A sorozat egy pontjára pedig már egyetlen közös emlék sem volt elég szép ahhoz, hogy a rokonai az ő pártját fogják.
A lájkoktól az üres kapcsolatokig
Ugyanilyen elrettentő látni azt, hogy a szeretet akár legkisebb sugaráért szinte akármit megtennénk kétségbeesésünkben. Főleg akkor, ha nap mint nap olyan emberekkel vagyunk körülvéve, akiknek kívülről nézve meseszerű az élete. A közösségi média már rég nem azt a szerepet tölti be, amiért eredetileg létrehozták. Mások kirakatéletének csodálása közben egyre inkább szorongóvá vagy magányossá válunk, a kapcsolataink elsorvadhatnak. Azt kívánjuk, bárcsak cserélhetnénk valakivel. (A Clickbait esetében viszont ez az ábránd túl is lép az álmodozás keretein…)
„Ártatlan naivitásunkban imádjuk azt az izgalmat, amelyet akkor élünk át, amikor jelez a Twitter, valaki kedveli a posztunkat az Instagramon, vagy egymás után kapjuk az értesítéseket a mobilunkon, és az egyik dopaminforrástól a másikig szökellünk. Az efféle társas érintkezésekből eredő kapcsolatok jó része azonban sekélyes, könnyen megszakad, vagy valójában nem is létezik.” – írja könyvében a jelenséget kutató Rebecca Seal újságíró. „Ha túl sok időnket veszi el a közösségi média vagy az üzenetváltások, az éppolyan, mintha üres kalóriákkal tömnénk a hasunkat – és magányosnak érezhetjük magunkat tőle annak ellenére (vagy talán épp amiatt), hogy úgy tűnik, sok-sok emberhez kapcsolódunk.”
„Az American Journal of Preventive Medicine szaklapban publikált tanulmány szerint azok a felnőttek, akik kiugróan sokat használják a közösségi médiát, háromszoros mértékű társas elszigeteltséget tapasztalnak, mint a népesség többi része.”
Ennek hatásait hordozza magában a Clickbait sorozat is, egészen az utolsó pillanatokig, persze úgy, hogy a végletesség szintjére emeli azokat. És bár a befejezést kizárólag csak a méltatlan szóval tudnám illetni, mégsem gondolom azt, hogy hiba volt kattintanom a szériára. Ez a nyolc, kicsit összecsapottra és felületesre sikerült epizód ugyanis pontosan elég ahhoz, hogy önvizsgálatot tartsunk. Akár csak arról, hogy milyen tartalmat fogyasztunk nap mint nap az interneten.
Nyitókép: Netflix
