Csak egy apa kellett volna – Avagy mit jelent csonka családban felnőni

Ötéves koromtól kezdve csonka családban nőttem fel. Több, mint huszonöt év távlatából visszanézve azt mondhatom, anyukám lehető legjobb döntése volt, hogy egy bántalmazó kapcsolatot maga mögött tudott hagyni.

A csonka család kifejezés első hallásra – számomra legalábbis – alapvetően negatív. Hiszen, ha valami csonka, az megbontja az egységet és már önmagából kifolyólag sem lehet teljes. Pedig érdemes kicsit más szemszögből is megvizsgálni a kérdést!

A 2011-es népszámlálási adatok szerint a gyermeket nevelő családok mintegy 30 %-a egyszülős; ez azt jelenti, hogy a következő generáció közel harmada úgy nő fel, hogy hétköznapjaiban csupán az egyik szülőjére támaszkodhat. Ezek a gyerekek vagy csak az anyjukkal, vagy csak az apjukkal tudják megosztani az aznapi eseményeket, egyetlen nézőpont szerint értékelik azokat, és nem mellesleg egy ember jelenti számukra a biztonságot is. Mindez a gyerekre nézve is kimondhatatlanul nagy teher, még akkor is, ha ő személy szerint nincs tudatában ezeknek a veszteségeknek.

Ez a családi konstrukció – amit hívhatunk egyszülős, avagy csonka családnak is – sok esetben egy út végét jelenti; a már említett 2011-es felmérésből kitűnik, hogy az egyszülős családfők harmada özvegy. Másoknak – a többségnek, mintegy 44 %-nak, akiket az elvált kategóriába soroltak be – viszont az újrakezdéssel egyenlő. Az a légkör ugyanis, melyet a szülők elmérgesedett viszonya határoz meg, semmiképp sem alkalmas közege egy gyermek testi és lelki fejlődésének. Még mindig jobb választás egy ilyen szituációból kiszakítani egy gyermeket, függetlenül attól, hogy a szülők részéről őt érte-e fizikai vagy érzelmi bántalmazás, vagy sem.

A csonka bizony sosem lehet teljes

Könnyűszerrel lehet észérvekkel megmagyarázható indokot találni a miértekre – és még ha ez a lehető legjobb megoldás is mindenki számára – a csonka bizony sosem lehet teljes. Egy ilyen családban felnőve én például úgy érzem, saját lényem egésze is csorbát szenvedett. Pusztán azért, mert egy támogató, karizmatikus, biztonságot adó apa nem volt mellettem sem gyermekkoromban, sem pedig az azt követő tinédzserévekben. Nem azt bánom, hogy a saját apám nem volt ott; röpke öt év alatt bizonyította, hogy ezeknek a kívánalmaknak ő nem lett volna képes eleget tenni.

De az az apakép, amit olvasmányélményeim, vagy a való életben szerzett megfigyelő tapasztalataim alapján magam elé képzeltem, bizony piszkosul hiányzott.

Mert hiába volt mellettem egy erején felül teljesítő anya, aki próbált mindkét szülő szerepében helyt állni, egyedül képtelen volt felállítani számomra a követendő párkapcsolati modellt. Lehet, hogy valaki képes arra, hogy áthágja a klasszikus értelemben vett női és férfi szerepek határát, de, hogy egyazon pillanatban mindkét minőségben jelen legyen, arra képtelen. Láttam anyámat küzdeni, éjt nappallá téve hajszolni a betevőt, vagy ha kell, a föld alól is kikaparni az utolsó szem gesztenyét. Megtanultam tőle, miként kell másokról gondoskodni, hogyan kell odaadással fordulni a másik felé. Azt viszont senki nem mutatta meg nekem, hogy a férfi-női viszonyok bonyolult relációjában ezek a dolgok hogyan működnek.

Ez a kimondhatatlan hiány tudat alatt is végigkísérte az életemet. Fiatalkorom évei azzal teltek, hogy próbáltam ezt a bennem tátongó űrt betapasztani valahogy, és ezáltal olyanokat is közel engedtem magamhoz, akik egyáltalán nem érdemelték meg a bizalmamat. Párkapcsolataimra egyébként ez különösen igaz: partnereim jellemzően az idősebb, domináns és elnyomó férfiak közül kerültek ki. Azok az érzelmi sérülések, amiket egészen gyerekkortól hordoztam magammal, nem csupán kiszolgáltatottá, hanem kihasználhatóvá is tettek. Lázadó tinédzserként pedig annyira vágytam a szeretetre, hogy hajlamos voltam minden útszéli madárijesztőt daliás hercegnek látni. Önszántamból sétáltam bele azokba a csapdákba, amiket lehet könnyűszerrel kikerülhettem volna, ha lett volna mellettem valaki, aki átadott volna egy épkézláb férfimodellt.

4 év egy háromezer forintos feltöltőkártyáért

Négy évet töltöttem egy bántalmazó kapcsolatban csupán azért, mert fogalmam sem volt arról, hogyan kell nemet mondani. Pontosabban 15 évem minden akkori tapasztalatával tiltakoztam én, egészen addig, míg az ominózus úriember fel nem töltötte háromezer forinttal a telefonomat. Önszántából, nem én kértem rá, mégis úgy éreztem, tartozom neki valamivel ezért. Az életemből 4 évet, 1 hónapot és 6 napot adtam neki érte.

Bármilyen hihetetlen is, ma már egyáltalán nem bánom, hogy mindez megtörtént velem. Nincs bennem sem düh, sem harag vagy sérelem. Mert ezeknek a tapasztalatoknak a hiányában ma egészen másként tekintenék a világra, és talán nem is tudnám azt a férfit ennyire becsülni, aki ma házastársamként itt van az oldalamon. Pedig ha valaki, ő tényleg megérdemli.

Ha lett volna apám, lehet, hogy ma határozottabb lennék. Tudnám, hogyan kell kiállni magamért, s miként konfrontálódjak a másikkal úgy, hogy közben egymás tisztelete, és a köztünk lévő kapcsolat ne szenvedjen csorbát.

Nem kellett volna ilyen hosszú utat bejárnom ahhoz, hogy saját káromon rájöjjek, mik is egy jó kapcsolat alappillérei, és hogyan kell a másikkal együttműködni.

Mindezek helyett az én apám egészen más élettapasztalatot osztott meg velem: olyan viselkedésmintát és értékrendszert állított elém, aminek soha, semmilyen körülmények közt nem fogok eleget tenni. Részben azért, mert rettenetesen távol áll tőlem ez a modell; sem az ő értékeivel, sem pedig a viselkedésével nem tudok azonosulni. Másrészt azért, mert az elvárásainak eleget tenni képtelenség. Felnőttként persze könnyebb reálisan megítélni a dolgokat, egy gyerek viszont erre nem mindig képes. A jó ég tudja, hányszor kerestem magamban a hibát, és próbáltam száztíz százalékosan teljesíteni; dicséret mégsem járt érte. Sohasem.

Csak egy apa kellett volna

Egy gyereknek nem tökéletes apa kell; sőt, sokszor a tökéletlenségből még sokszor többet profitál az ember. Többek között azt tanulja meg, hogyan kell az esendőt a saját szemüvegén keresztül, a maga módján csodálatosnak látni. De kell valaki, aki önmaga személyében olyan tükröt tart a gyerek elé, melyen keresztül megtanulja fontosnak és különlegesnek látni magát. Aki láthatatlan határok közt terelget, dicsér és olykor korhol is, reális megítélés szerint, következetesen. Egy apa, akire fel lehet nézni, aki bátor, mégis szelíd és konzekvens. Aki szendvicsből katonát csinál, repülőt hajtogat, s huszadszor olvassa el kicsi Vuk kalandjait. Aki bicajozni tanít és fára mászni, és akkor sem jajveszékel, ha a gyerek a legmagasabb gallyról integet. Aki sötétedés után hazahoz, és aki pénztárcájában mindig őriz a gyerekéről egy kiskori képet, amin az ovis fotózás beállított díszletei között csorba fogsorral mosolyog. Aki ott van, ha nem is minden nap, de újra és újra visszatér, hogy a világot midig egy picit kiszámíthatóbbá és biztonságosabbá tegye. Az én csonka családomból leginkább ez az apa hiányzott; kár, hogy a valóságban sohasem ismerhettem.

Nyitókép: Osobystist/Getty Images

Ha tetszett a cikkünk, ezeket is ajánljuk:

Legnépszerűbb cikkek: