Csálé műfenyő és rusztikus bejgli – Visszaemlékezés egy londoni karácsonyra

Ünnepekkor különösen nehéz egy idegen országban, az otthon melegétől távol lenni; nem elég, hogy mardossa az embert a honvágy, még a családja sincs mellette. De lehet átvészelni, vagy lehet megélni ezt az időszakot...

Karácsony napján én még biztos, ami biztos alapon bevállaltam egy hajnali műszakot, nehogy a feszített munkatempóm az ünnepek miatt csorbát szenvedjen. Így délután hulla fáradt voltam, amikor a párommal nekikezdtünk a készülődésnek szerény kis londoni lakásunkban. Először a picike műfenyőt díszítettük fel. Egész csinos volt ahhoz képest, hogy egy kiárusításon fillérekért szereztem be. Aggattunk rá mindösszesen hat aranygömböt és egy rövidke fényfüzért. Hely sem volt rajta sokkal több, de nem is akartunk olyan dolgokra költeni, amiket egyszer majd magunk mögött kell hagyni. Az olcsó karácsonyfagömbök pedig pont nem tartoznak azon ingóságok közé, amelyeket országhatárokon át cipel magával az ember. A díszítést tehát nem bonyolítottuk túl, mégis valahogy annak is megvolt a maga szolid bája, ahogy az ablak mellé állított apró, csálé fácska jelezte a közelgő ünnepet.

London nekem egyébként is a minimalizmust jelentette. Minden fontot félretettem, szorgosan gyűjtögettem, akárcsak a pedáns hangya a mesében. Végül olyan tökélyre fejlesztettem a spórolás művészetét, hogy a kötelező dolgokon kívül nem is költöttem semmire. Nem jártam szórakozni, péntek esténként egyetlen sörrel jutalmaztam magam, amit egyedül, papírvékony falú szobánk magányában fogyasztottam el. Szigorúan kiporciózott adagokat ettem, és leginkább azokban a ruhákban jártam és azokat a könyveket olvastam, amit a hazaköltöző ismerőseim hagytak rám örökül.

Minimalizmus ide vagy oda, az ünnep előtti készülődés és ráhangolódás külföldön sem maradhatott el. Gyermek módjára örültem az első hópelyheknek, amelyek apró pihékként telepetek meg a kertünk bokrain. Még hóembert is készítettem abból a maroknyi hóból, amit sikerült összegyűjtenem. Otthonról diót hozattam, mert kiderült, Londonban azt is aranyárban mérik.

Sosem felejtem el, milyen nagy műgonddal készítettem el életem első bejglijét, ami mindennemű tapasztalat és konyhai eszköz hiányában elég rusztikusra sikerült.

Késsel próbáltam apró darabokra vágni hozzá a diót, a végén már minden alkalmasnak látszó eszközzel püföltem, mégsem lett homogén a töltelék. Nem olvadt szét a szánkban, ahogy az itthoni szokott, inkább volt száraz és ropogós, mégis megettük; még Zoli is, aki nem szereti a diós süteményeket.

Amikor tizenkét emberre jut egy tűzhely

Mivel egy „tömegszálláson” laktunk, a tűzhelynél is sorba kellett állni; ha jól számolom, tizenketten voltunk egy készülékre. Mindannyian próbáltuk átmenteni azt, ami az otthoni szentestékből számunkra megmaradt. Egymás mellett éltünk, mégis egy olyan közösségben, amelyet sokkal több minden fűzött össze, mint a közös lakhatás. Nem csak az azonos történelmi múltra gondolok, amikor közösségként említem magunkat, nem is feltétlenül az országhatárok által keretbe foglalt földdarabra, amit mindannyian magunkénak vallunk. Sokkal inkább a fazékban rotyogó halászlé illatára, a kacskaringós cukormázzal díszített mézesekre, vagy a forralt bor lélekmelengető fűszeres aromájára. Esetleg az én formátlan, de szeretettel készített bejglimre.

Volt, akinél hal készült, másoknál szárnyas, és olyan is akadt, aki brit-magyar fúziós vonalon mozogva állította össze a menüt; pont úgy, ahogy itthon is sokféle ünnepi szokásból válogat az ember. Lopva kémleltük a másik lábasát, hol tart a munkafolyamat, egy-egy ismerős fűszerkombináció már idézte is fel az otthon töltött karácsonyok emlékét. De mit mondasz ilyenkor a másiknak, ha kér belőle? Látom, hogy szeretnél enni ebből a rondácska bejgliből, de nem adok, mert nekem is csak egy rúdra tellett? Vagy védekezzek azzal, hogy már négy hónapja nem ettem süteményt? Dehogy tesz ilyet az ember. Még a kissé morc, szótlan és magának való lakótársunk is közkinccsé tette a halászlevet, amiből szerencsére akkora adagot csinált, hogy jutott bőven mindenkinek.

A távoli otthont idéző sült gesztenye

Persze, Londonban is csodás a karácsony. Ott a Winter Wonderland, ahol minden a parádéról és az ünnepi forgatagról szól; csillámló fényfüzérek ezrei ragyogják be a Hyde Parkot. A látvány mesés; kár, hogy hét év távlatából mindössze annyi konkrét élményem maradt, hogy borzasztóan fáztam, mosdóba kellett mennem, és a bent töltött idő nagy részében nem csináltam mást, csak kerülgettem a tömeget. A sarki árus ugyanúgy kínálja a sült gesztenyét és a fűszeres mogyorót, mint itthon, a gyárban pedig akkora pulykákat kellett csomagolnom, hogy egymagam alig bírtam őket megemelni. A briteknél is van sok-sok tradicionális ünnepi édesség, gyümölcskosár (mince pie) és karácsonyi puding (christmas pudding), amelyek az elnevezés azonossága ellenére közel sem hasonlítanak az itthon megszokott desszertekre. Évszázados hagyomány épül rájuk, nekem mégis az volt az érzésem, hogy ezeket „mehet bele minden, ami a konyhában a kezembe akad” alapon készítik.  Az összes kisbolt és bevásárlóközpont rádiójából Shane MacGowan szól, ami elképesztően romantikus, egészen addig, amíg el nem kezd a szövegre is figyelni az ember (engem mondjuk mindig jókedvre derített).

Képesek voltunk végül megélni az ünnepet? Igen. Ünnep volt ez nekünk, a maga tökéletlenségével és hiányosságaival együtt; sőt, ez volt Zolival az első közös karácsonyunk. Hiányzott a fenyőillat, a csillagszóró halk sercegése, a lábunk alatt ropogó puha hó, amelyet Londonban leginkább csak hallomásból ismernek. Anyukám csokis-diós sütije, amit minden évben egyszer készít, csupán az én kedvemért, mert tudja, hogy gyermekkorom karácsonyait idézi vele. Nagymamám, aki az első ünnepi dallamok hallatán már veszi is elő a zsebkendőt, és törölgeti a szemüvege mögött csordogáló könnycseppeket. Nagypapám lakomái; akkor még élt szegény. Olyan jóízűen tette a szájába a falatot, hogy még akkor is kedvem támadt egy második adagot szedni, ha úgy éreztem, hogy menten szétdurranok. Az, ahogy az udvariassági szabályokra fittyet hányva mindig én szedtem elsőként az ünnepi fogásokból, mert különben mindenki csak a másikat noszogatta, így kötelességszerűen magamra vállaltam ezt a szerepet. Bántott, hogy nem láthatom keresztlányom mosolyát, ahogy az ajándékait bontogatja. Legjobban mégis a húgom hiányzott, akitől még sosem töltöttem távol az ünnepet.

Talán sosem éreztem magam annyira magányosnak és elveszettnek, mint abban a pár napban. Pedig nem voltam egyedül, ott volt Zoli, akivel a sok túlóra után végre időt is tudtam tölteni. Mégis ott tátongott bennem a nagy üresség.

Más volt ez az ünnep, mégis fontos dolgokat rejtett: az összetartozás és az egymásrautaltság csodáját mutatta meg nekem.

Nem volt sok méregdrága ajándék a fa alatt, csupán apróságokkal kedveskedtünk egymásnak; de pont így volt jól. Erre volt szükségünk, hogy az ünneplés egy egészen más formáját tapasztaljuk meg.

Ha közel 1500 kilométerre él az ember azoktól, akiket szeret, egészen új értelmet nyer az együtt töltött idő fogalma. Minden lopott percnek, elejtett félmondatnak jelentősége van. Keresi a kapaszkodót, néhány jó tanácsot és életbölcsességet, amit elraktározhat magában, hogy a távolban legyen mihez nyúlnia, ha úgy érzi, borús és sivár lett minden. Másképp értékeli azokat a személyeket, akik megteremtik számára a varázslatot, még, ha csak pillanatokra is, és ezzel képesek a távolból mosolyt (vagy örömkönnyeket) csalni a megfáradt arcokra. Így történt, hogy a távolság ellenére is találtam néhány meglepetést a családomtól a fa alatt, amit Zoli hónapokig rejtegetett és a megfelelő időben odacsempészett. Mire az ünnepi lazac a tányérunkra került, már együtt voltunk mind; még, ha csak Skype-on keresztül is, de beszűrődött hozzánk az otthoni karácsony zsivaja. Ha nem is a szokványos módon, de mi is részesei lehettünk a fontos pillanatoknak.

Nyitókép: Tim Mossholder/Unsplash

Ha tetszett a cikkünk, ezeket is ajánljuk:

Legnépszerűbb cikkek: