Csaló vagy, ha csalónapot tartasz?

Avagy bűnözés-e a csoki?

A „csalónap” kifejezést arra a napra használják a szigorú diétát folytatók, amikor – kivételesen – azt esznek, amit csak akarnak. Nekem viszont nem igazán tetszik sem a megnevezés, sem maga az elv. Elmondom, miért.

Nem vagyok megszállottja az egészséges táplálkozásnak, de fontosnak tartom – azt gondolom, alapvető dolog, hogy miből nyeri a testünk a működéséhez szükséges energiát. Annak is örülök, hogy egyre többen döbbennek rá: ha az autó rosszul teljesít gyenge üzemanyaggal feltöltve, akkor miért tenne másként a testünk?

Egy hétig szigor, egy napig mindent szabad

Akkor miért kapok mégis hidegrázást a szigorú diétáktól? Egyrészt, mert lemondást követelnek. A folytonos lemondás pedig nem igazán az az alapállás, amellyel jókedvűen futunk neki a napnak. Bizonyára vannak olyan, szigorúan, pontról pontra betartott étrendek is, amelyekben minden szükséges tápanyag benne van, de talán akkor sem járok messze az igazságtól, ha azt mondom: nem mindegyik ilyen. És azt hiszem, az átlagemberek többsége képtelen minden percben odafigyelve, mindent aprólékosan megtervezve, kiszámolva élni. Amikor viszont nem sikerül a lemondás, akkor jön a bűntudat – az pedig nem igazán építi a lelki egyensúlyt.

Valószínűleg erre jöttek rá a szigorú diéták kitalálói is, mert a legtöbb megszorításokra épülő étrend engedélyez egy-egy úgynevezett csalónapot. Ez az a nap, amikor mindenféle bűntudat nélkül bármit lehet enni a lángostól a tábla csokiig, majd a következő egy-két hétre ismét vissza kell térni a diétához.

A gyerekek még ösztönből esznek

Az én fülemnek már az elnevezés is rémesen hangzik. Miért kellene csalónak éreznie magát bárkinek, aki időnként megkíván valamilyen egészségtelennek tartott ételt? Miért kellene egy szelet csokit „bűnözésként” felfogni, ahogy ezt sokan teszik? Értem én, hogy aki ezeket a kifejezéseket használja, csak azt akarja jelezni: tudja, hogy nem kellene túl gyakran ilyesmit fogyasztania. Ez eddig rendben is volna.

Azt viszont nem igazán támogatom, hogy az ételhez ilyen negatív érzelmek tapadjanak.

Mert akárki akármit mond, az evés élvezeti forrás. Az egészen kicsi gyerekek még jó viszonyban vannak vele: ha éhesek, esznek, ha elmúlt az éhségük, abbahagyják. Aztán jönnek a felnőttek, és belerondítanak ebbe a harmonikus kapcsolatba: hirtelen étkezési időket kell betartani, kiszabott adagokat enni, és azt szeretni, amit épp felszolgálnak az óvodai, iskolai menzán. Jönnek a jutalomként kapott édességek, az ajándék csokoládék, majd ennek egyenes következményeként a vigasztalásként fogyasztott cukorbombák. Idővel pedig a pluszkilók…

Szigorúan, fegyelmezetten, rendes diákként

És ekkor ahelyett, hogy igyekeznénk újratanulni, hogyan hallgathatunk a testünk valódi szükségleteire, keresünk egy diétát, lehetőleg jó szigorút, pontokba szedve, hogy jó gyerekként követhessük a kívülről jövő utasításokat. Mert megtanultuk, hogy mások mondják meg, mit és mennyit kell ennünk, az egyénieskedés, az önállóskodás pedig csalás és bűnözés. Ráadásul évszázadok, generációk sora örökítette ránk, hogy a fegyelmezettség, a mértékletesség, a lemondás erény, míg a dőzsölés és az öncélú hedonizmus bűn. (Arra meg inkább nem gondolunk, hogy ezt már a középkorban sem sikerült mindenkinek maradéktalanul betartani.)

A gond csak az, hogy a szavainknak hatalma van. Aki csalásként tekint mindenre, amit szeret, annak nem csoda, hogy megkeseredik a szájában a falat, amikor végre megenged magának valami ilyesmit. Vagy épp ellenkezőleg: a tartós fegyelem abba is átcsaphat, hogy a „csalónapon” egyszerűen ráveti magát a tiltott ételekre. Vajon ez egészséges viszonyt alapoz meg a testünkkel és az ételeinkkel? Aligha…

Aki felnőtt, az választhat

Természetesen nem gondolom, hogy az volna a megoldás, hogy mindenki azt egyen, amit épp kíván, mondjuk egy tábla csokit reggelire-estére-vacsorára. Ésszerűségre szükség van. De a katonás szigor helyett a saját étrendemet és életmódomat jobban szeretem arra alapozni, hogy mire van szüksége a testemnek. Mi az, ami jót tesz neki? Mi mindent választhatok, ami finom is, és egészséges is? És miért ne engednék meg magamnak időnként akár egy sütit is? A kulcs csupán annyi, hogy ez viszonylag ritkán történjen meg.

Alapvetően szükségem van arra az érzésre, hogy nincs tiltott dolog, bármit ehetek, amit szeretnék – és ezen belül természetesen választhatom az egészséges dolgokat. Végtére is vagyok annyira jóban magammal, hogy olyannal tápláljam a szervezetem, ami segít neki. Ha pedig úgy érzem, hogy most aztán elepedek a túrós táskáért, akkor nyugodtan, élvezettel, bűntudat nélkül megehessek egyet.

A sportolásról sem gondolom azt, hogy büntetés lenne az elfogyasztott kalóriákért. A mozgás, ahogy az evés is, örömforrás – szerencsére annyiféle változata van, hogy nem kell olyasmit csinálnom, amit nem szeretek. És tudod, mi a furcsa? Hogy ezzel a hozzáállással egyre gyakrabban nyúlok a valóban egészséges fogásokért. Egyszerűen azért, mert felnőttnek nézem önmagam, olyasvalakinek, aki el tudja dönteni, mi a jó neki. És ez az a kontroll, ez az az önállóság, amit semmilyen diétaguru kedvéért nem engednék ki a kezemből.

Szerző: Csiki Judit
Nyitókép: Kathrin Ziegler/Getty Images

Legnépszerűbb cikkek: