Dolce vita Nápolyban, avagy olasz kiruccanás kisgyerekkel

5 nap Nápolyban

Mikor pár hónappal ezelőtt megvettük Nápolyba a repülőjegyeket, nem voltak illúzióim; már akkor sejtettem, hogy két pici gyerekkel nem lesz bonyodalmaktól mentes a nyaralás.

Nem terveztem hosszú városnéző körutakat és a szűk, belvárosi utcácskákba sem szándékoztam romantikázni; sőt, azzal is tisztában voltam, hogy kulturális ismereteim bővítésére sem ez lesz a megfelelő alkalom. De azt azért még magam sem sejtettem, hogy a csomagolásra váró ruhahegyek és nélkülözhetetlen kellékek közt ingázva még arra sem lesz időm, hogy az útikönyvet a kezembe vegyem.

Hogy utazik a babakocsi?

Az indulás előtti napon még bőszen telefonálgattam; mert hát a kicsik mellett felmerült néhány égető kérdés, amelyekre sürgősen választ kellett találnom. Sosem kellett még babakocsit szállítanom repülőgépen, így fogalmam sem volt, mik az erre vonatkozó szabályok és az sem volt teljesen világos számomra, milyen formában lehet a gyerekeknek folyadékot, ennivalót pakolni az útra. Na, és a csomagolás mikéntjének is többször nekifutottunk, nehogy a félreértések miatt – nem megfelelő táskatípus, csomagméret – maradjon itthon valamilyen létfontosságú kellék. Az esti altatás után azért fél szemmel rápillantottam a Nápoly főbb látnivalóit tartalmazó térképre, egy-két blogbejegyzést is elolvastam, de most valahogy nem ragadott magával a készülődés varázsa, mint ahogy az minden nagyobb volumenű utazás előtt lenni szokott.

Eljött a várva várt nagy nap: indulás!

Az utazás napjáról pedig jobb, ha nem is beszélünk. Aki ismer engem, tudja, hogy a repülés puszta gondolatától is az egekbe szökik bennem az adrenalin. Már a reptér kapujában feltámad bennem valamilyen túlélési ösztön, ami erősen befolyásolja az ilyenkor amúgy is ingatag kedélyállapotomat. Általában különböző fázisokon keresztül jutok el a teljes letargiáig. Először zizegek; ilyenkor lányos zavaromban meglehetősen sokat is beszélek és felettébb nehezen viselem, ha a mozgásterem korlátozva van (a hosszan kígyózó sorok például kifejezetten ezt a kategóriát képviselik). Aztán traumatikus élményem a tetőpont felé közeledik: meghatározott időn belül kell az egyes ellenőrzőpontokon áthaladni, hát mi ez, ha nem tökéletes stresszforrás? Ebből észrevétlenül csúszok át a letargia állapotába, amely a felszállás előtti pillanatokban megjelenő „csapdába esett állat” formációban teljesedik ki. Na, ezt a belső vívódást most egy cukormázas álmosoly kíséretében hajtottam végre, nehogy a gyerekeim –akik egyébként az újdonság varázsától lenyűgözve, teljes lelki békével ülték végig a másfél órás utat– bármit is észleljenek a bennem dúló feszültségből.

Öt nap Nápolyban

De mielőtt elvesznék a részletekben, rá is térnék azokra az élményekre és érzésekre, melynek a dél-olaszországi kalandunk során ragadtak meg bennem. Mindössze öt napot töltöttünk Nápolyban, mégis azt mondhatom, hogy ennyi idő alatt is magunkba tudtunk szívni a város hangulatát, megismertük az olasz emberek mentalitását és egy-egy lopott pillanatban még át is tudtunk adni magunkat a náluk oly’ jellemző Dolce vita életérzésnek.

A városba érkezve rögtön feltűnt például az a lazaság, amivel az olaszok a mindennapjaikat szervezik. Ez bizony egészen sokrétű lehet. A stressztől mentes, már-már gondtalan életstílus szerintem mindenki számára vonzó. Elképzelem magam, hogy a délutáni szieszta idején egy jó nagy bögre kávéval áldozok a semmittevés oltárán. Vagy – hozzájuk hasonlóan – babakocsit tologatva vetem bele magam a nyüzsgő éjszakai életbe, nem izgulva azon, porontyom mikor kezdi éles hanghatásokkal prezentálni a függetlenség iránti vágyát. Irigylem ezt a feszültségektől mentes életvezetést. Ugyanakkor azt is észrevettem, hogy ez a lazaság egy ponton túl már inkább a nemtörődömséggel és a lustasággal párosul. Teljes lelki nyugalommal hajtanak át a piroson, vagy ha épp egy beszélgetés közepében járnak, az sem zökkenti ki őket a társalgás ritmusából, ha elfoglalják az egész úttestet és ezzel fennakadást okoznak a forgalomban: ők bizony egy tapodtat sem mozdulnak, amíg mondandójuk végére nem értek. Náluk ebben nincs semmi különös, hisz’ a mindennapjaik része, nekem viszont szabályos élet-halálharc volt reggelente a betevő falatok megszerzése, hiszen kétszer is át kellett kelnem az úton a közért felé menet.

Nulladik órától a búcsúig

Illene írnom néhány kósza bekezdést magáról a nagy kalandról is. Az első napunk az ismerkedés jegyében telt. Miután a kifosztottuk az itthoni viszonylatban aprónak minősülő szupermarket hidegélelem készletét és egész napra elegendő szendvicset csomagoltunk, elindultunk a városnéző körutunkra. Elsétáltunk a város jelképének tartott Castel Nuovohoz, amit sajnos csak kívülről tudtunk megcsodálni; a kastély ugyanis – Nápoly sok más nevezetességéhez hasonlóan – vasárnaponként nem látogatható. Ezt követően a város földalatti részével ismerkedtünk meg. Végigsétáltunk a Bourbon-alagúton, mely még II. Ferdinánd korában, az 1850-es években épült; többnyire katonai célokra használták, de a világháború idején a lakosság is menedéket lelt a sajátos hangulattal bíró, sötét falak között. Számos anekdotát hallottunk a korabeli olaszok mindennapjairól és a korhű közlekedési járművek, használati eszközök maradványait is megnézhettük. Sétáltunk a tengerparton, megcsodáltuk a magyarul Tojásvárként ismert Castel dell’Ovo bástyáit, a dómot és a királyi várat. Azt kell, mondjam, spontán városnézésünk nagy sikert aratott. Előzetes félelmeim alaptalannak bizonyultak – a fáradtságtól önkívületi állapotban tomboló csemetékről vizionáltam –, sőt, a gyerekek annyira élvezték, hogy a koraesti órákban még a szállásunk melletti sétáló utcába is lementünk, a kicsik fagyival, a nagyok pedig Aperol Spritz-cel zárták a napot.

Nápoly
Családi archívum

Nyaralásunk további részében a Nápoly környéki nevezetességekre koncentráltunk. Három teljesen más stílusú városba látogattunk el. Annyira különböző érzéseket váltottak ki belőlem ezek a kirándulások, hogy még most is hihetetlen számomra, egyazon ország egészen kis szegletét jártuk csak be. Sorrento pazar építészeti remekeivel, csodás látképével számomra a romantikus regények fennkölt eleganciáját idézi. Procida szigete a sok pasztellszínű házacskával, szűk utcával és burjánzó növényzettel maga volt a megtestesült nyugalom. A Vezúv és Pompeii romjai pedig mintha a múltba vezettek volna vissza minket, kissé katartikus érzésekkel és fojtott melankóliával sétáltunk a történelmi ereklyék gazdag csarnokában.

Nápoly
Családi archívum

Fantasztikus helyeken jártuk, rengeteg élményt gyűjtöttünk ez alatt a rövid idő alatt. Utaztunk hajón, két alkalommal is sikerült megmártózunk a tengerben, kincsek gyanánt egy kisebb maréknyi követ és kagylót is gyűjtöttük. Hihetetlen élmény volt felmászni egy szunnyadó vulkánra – bár nem gondoltam volna, hogy rögtön első alkalommal egy 11 kilós gyerkőccel a kezemben teszem majd ezt meg–, és sokszor azon kaptam magam, hogy tátott szájjal hallgatom az idegenvezetők egy-egy izgalmasabb történetét. A tradicionális nápolyi édesség, a sfogliatelle már első kóstolásra a kedvencemmé vált, utolsó nap pedig egy remek pizzával és kézműves olasz fagyival hódoltunk a kulináris élvezeteknek. Ezeken túl azért is volt különleges ez az utazás számunkra– még ha nem is tudnunk mindent a legapróbb részletességig megnézni–, mert ezt már gyermekeinkkel együtt tehettük meg. Mikor elképzeltük ezt a nyaralást, nem gondoltam volna, hogy lesz merszünk belevágni; nem vagyok én az ilyesfajta spontán kalandozás híve. A következő pillanatban meg már ott lubickoltunk a kicsikkel a hullámok között. Talán erre mondják azt, hogy ha igazán akar valamit az ember, nem létezik lehetetlen.

Szerző: Erdődi-Juhász Ágnes
Nyitókép: AleksandarNakic/Getty Images
Fotók: Családi archív

Ha tetszett a cikkünk, ezeket is ajánljuk:

Regisztrálj most, és tedd meg első befizetésed, mi megduplázzuk 100 000 Ft-ig! (x)
Legnépszerűbb cikkek: