A gyerekek születése még azokból is kihozza a biorépák és a szódabikarbónás tisztítószerek őszinte rajongóját, akik korábban a bulik és gyorséttermek mátrixában élték az életüket. Nekem viszont sokkal többről szól a gyereknevelés.
Aki egy kicsit is ismer, pontosan tudja, mennyire városi, sőt, nagyvárosi lény vagyok. Ezen még a gyerekeim születése se tudott változtatni – egy icipici késztetést se érzek, hogy elköltözzek valami tiszta levegőjű kicsi faluba a nyugalom és a muskátlik kedvéért. Az az igazság, hogy a Budapest környéki agglomerációról is évek óta csak győzködöm magam, eddig még viszonylag kevés sikerrel. Sőt, azt sem tudom feledni, hogy a 21. században élek gyerekestül, szóval akármennyire is klassz a jekána indiánok kötődő nevelése Venezuela elhagyott vidékein, valószínűleg nem tudnék, sőt, mi több, nem is akarnék úgy élni, mint ők.
Ami nekünk épp most természetes…
Joggal kérdezed: mi közöm nekem a természetes gyerekneveléshez? Szülőként pedig erre annyi a válaszom, hogy igyekszem azt tenni, ami nekünk itt és most, a jelen körülmények között – vagyis a város közepén és a 21. században – természetes. Nem szeretnék visszamenni a múltba csak azért, mert akkor még nem műanyagból készültek a játékok, sőt, a gyerekek egy hétig is elvoltak egy csuhébabával, de szeretném megelőzni azt, hogy teljesen bekattanjunk a magunkra kényszerített modern elvárásoktól.
A két fiam születése után ugyanis rájöttem, hogy egy gyereket nem lehet „sterilen” felnevelni. Nem ússzuk meg a cukros ételeket, a gyári kozmetikumokat, a műanyag-, sípolós játékokat, sőt, ezek túltengését sem. Ráadásul azt sem tudom garantálni, hogy soha nem szakad el nálam az a bizonyos cérna, és nem szólok rájuk egyszer-egyszer élesebb hangon. Azt viszont fontosnak tartom, hogy ne valamilyen mesterkélt, gondosan megkreált világban nőjenek fel, hanem amennyire lehet, tudjanak természetesen reagálni a világ dolgaira.
Az érzelmek szabadsága
Vagyis lehet, hogy nem főzök mindig biokaját nekik (időnként azért szoktam), viszont hagyom, hogy kibontakoztassák a természetes adottságaikat. Ketten kétfélék, az egyik a sportot kedveli, a másik a művészeteket, az egyik a krumplipürét szereti, a másik pedig Ázsiában is jól elvolna a rizs-rajongásával. Máskor kezdtek beszélni, más dolgokban jók – és nem gondolom, hogy mindig mindenben tökéleteseknek kellene lenniük, csak azért, mert ez jól mutat az anyacsoportokban.
Hagyom, hogy kifejezzék az érzéseiket – fiúkról lévén szó, még fontosabbnak tartom, hogy lehetőleg ne halljanak olyat, hogy „egy férfi nem sír”, meg „katonadolog”. Az érzelmekhez a fiúknak, férfiaknak is joguk van.
Természetesnek gondolom, hogy a saját érzelmeimet is kifejezem. Például sokszor elmondom nekik, hogy mennyire szeretem őket és ezt ölelésekkel is kifejezem. De azt sem titkolom, ha épp nem bírom tovább: igen, van olyan, hogy elegem van, és ilyenkor nem szégyellek időt kérni, hogy kipihenjem magam. És sok olyan dologról is beszélgetek velük, a politikától akár a klímaváltozásig, amiről a legtöbben szemérmesen hallgatnak a gyerek előtt.
Az egyensúly jegyében
Természetesnek gondolom, hogy igyekszem annyit megmutatni nekik a minket körülvevő természetből, amennyit csak lehet. Gyakran megyünk sétálni, vízpartra, sok helyre elutaztunk már, szeretjük az állatokat, a növényeket. Sokat beszélgetünk a környezet védelméről, és igyekszünk ezt a gyakorlatban is kivitelezni.
De ugyanilyen természetesnek gondolom, hogy bizonyos mértékben a „mesterséges” dolgok is jelen vannak az életünkben: van a lakásban műanyagjáték, időnként gyorsétteremben eszünk, sőt, még képernyőt is látnak viszonylagos rendszerességgel. Mert a 21. század természetéhez ez is hozzátartozik, és nem szeretnék betarthatatlan szabályokat hozni valamiféle félreértelmezett természetesség, és idealizált múlt jegyében.
És igyekszem arra is figyelni, hogy amennyire lehet, megóvjam őket a túlterhelés őrületétől. Nem könnyű, hiszen minden, ami érdekli őket, teljes odafordulást igényel, és rengeteg a program, a lehetőség, a „ne hagyd ki” is. Ugyanakkor nem gondolom, hogy rá kellene tennem erre egy lapáttal – sosem volt ambícióm, hogy már négyévesen menedzserképzésre írassam őket valamilyen szülők közötti verseny jegyében. Az viszont nagyon is ambícióm ma is, hogy megtanítsam őket a saját testükre, lelkükre hallgatni, és ennek jegyében szelektálni a programokból, lehetőségekből.
Számomra a gyermeknevelés természetessége az egyensúlyról szól: arról, hogy figyeljünk oda az egészségre, de ne szimatoljunk minden bokorban élelmiszer- és gyógyszeripari összeesküvést. Arról, hogy szeressük és ismerjük mindazt, ami körülvesz, de tudjunk élni a jelen vívmányaival is. És mindenekelőtt azt, hogy mindeközben merjünk önmagunk lenni – gyerek- és felnőttkorban egyaránt.
Szerző: Csiki Judit
Nyitókép: Catherine Delahaye/Getty Images
Ha tetszett a cikkünk, ezeket is ajánljuk neked:
- Egy anya véleménye arról, miért nem jó elkényeztetni a gyereket
- Így ne legyél tökéletes anya
- Édes gyermekkori nosztalgia – Leltár a kilencvenes évekből
