Minden egy közös cigivel kezdődött. Mármint én a saját erkélyemen, ő pedig az övén ejtőzött. Majd egyszer csak rámkacsintott.
„Na, és mi van akkor, ha az önkéntes karantén első hetétől kezdve flörtölök a szomszéd sráccal? Semmi. Nekem ez esik jól, és slussz-passz. Meg nyilván ő sem bánja, hiszen ő tette meg az első lépést. Naná, hogy képletesen! Egyébként már jóval a vírus megjelenése előtt észrevettem, hogy nagyjából megegyezik a dohányzási rutinunk. Reggel a kávé mellett, és este, vacsora után majdnem minden nap láttuk egymást. Az elmúlt hetekben azonban ezek a találkozók tartalommal, vágyakozással, valami abszurd szenvedélyfélével teltek meg. Most minden egyes alkalommal megvárja, míg elszívom a cigit, majd rámkacsint. Pár hónappal ezelőtt bizarrnak éreztem volna ezt a gesztust, most azonban izgatott leszek tőle, és várom, mikor léphetek ki újra az erkélyemre. Van abban valami romantikus, ahogy egymásra nézünk, a lakóövezetben a földszinti pár a gyerekeit hajkurássza, mások a növényeiket gondozzák, és észre sem veszik, hogy közöttünk mi játszódik le épp.
Mostanság, amikor az érintés csupán távoli emlék, egy ilyen pillanat, egy ilyen furcsa pár perc felértékelődik. Szinte olyan, mintha megérintene, és közben arra emlékeztet, hogy mindennek tetejében az ember igényei egy szemernyit sem változtak. Az a furcsa benne, ha lemegyek a boltba, és ott belenézek egy idegen szemébe, nem érzem ugyanazt, mint esténként az erkélyen. Néha kicsit haragszom is a szomszédra, gondolatban jól összeveszem vele, hiszen nem is ismer, fogalma sincs, hogyan tartom a fejem olvasás közben, de arról sincs halványlila gőze sem, hogyan szeretem a spagettit. Akkor meg minek kacsintgat úgy, mintha köze lenne hozzám? A karantén előtt fogalmam sem volt arról, hogy ezek az apróságok fontosak nekem, hetek óta az emberekkel való kapcsolatomon gondolkozom, és kezdek átértékelni magamban mindent. Például be kellett ismernem magamnak, hogy igenis jól esik, ha észrevesznek, ha csak egy pár percre is, de betöltöm valakinek a gondolatait… Éppen ezért egyre biztosabb vagyok abban, hogy ezentúl az életünket két részre osztjuk majd: szociális távolságtartás előtti és utáni részre. Ugyanis feltűnt, hogy nem csak én kerültem közelebb a szomszédomhoz: nemrég egy amerikai videó robbantotta fel a netet. Egy fickó belehabarodott a szembeszomszédjába, átküldött hozzá egy drónt, hogy megszerezze a telefonszámát és a nevét, majd felvette vele a kapcsolatot, és láss csodát egymásba is szerettek! A pszichológusomnak is elmeséltem ezt a sztorit, aki persze azzal jött, hogy ez valójában nem szerelem, mármint közöttem és a szomszéd között biztosan nem. Mert valójában csak amiatt vonzódom hozzá, hogy fogalmam sincs, ki ő. Ennek ellenére mégis van közöttünk valamiféle nagyon intim kapcsolat, amiről csak mi tudunk. Egy ilyen viszonyban nincs kockázat, hiszen nem történik semmi, megmarad az egész valami izgalmas, fel nem fogható, a való élet minden törvényének ellentmondó izének.
A legjobb az egészben, hogy nem csalódhatok, mert nincsenek elvárások. Örülök, hogy nem kell azzal foglalkoznom, hogy vajon, amikor találkozunk, tetszem-e majd neki, ahogy az sem érdekel mi a munkája, a hobbija, vannak-e barátai és hogy 5 gyereket akar vagy egyet sem. Örülök, hogy ez az egész megmaradhat ilyennek, amilyen, nem kell együtt fejlődnünk, felnőnünk a kapcsolathoz, majd fejleszteni azt egészen a kertes ház, kutya, gyerekek témáig. Egyet viszont biztosan tudok: amikor ez az egész véget ér, nem leszünk többek egymásnak, mint egyszerű szomszédok, akik a nehéz időben csupán azzal, hogy egymást nézték túljutottak mindenen.”
Forrás: vice.com
Nyitókép: Westend61/GettyImages
