Vannak, akikre hétköznapi környezetben talál rá a szerelem, és van Panni, aki egy mentőben ismerte meg a párját. Ma 22 éve házasok. Olvasónk elmeséli történetüket, az első pillanattól a mai évfordulójukig.
Nagymamám mondogatta régen, hogy sosem tudhatod, hol talál rád a szerelem, és teljesen igaza volt. Én sem gondoltam volna, hogy egy mentőben ismerem meg a párom, de ez történt. Én 17 éves voltam, harmadikos gimis, ő pedig akkoriban kezdte a főiskolát, és a suli mellett mentőzött is. Szerintem a sors keze, hogy épp az egyik munkanapján lettem rosszul otthon: szörnyű hányinger kapott el, levert a víz, elhagyott az erőm. Aztán nem emlékszem, hogyan kerültem vissza az ágyamba, ahol a hasi görcsöktől magzatpózba kuporodva vártam, hogy Anya hazaérjen és rám találjon. Akkor már órák óta nem ettem, nem ittam, sírni is alig volt erőm. Csak a bénító fájdalmat éreztem, ami nem csillapodott.
Anyukám nagyon megijedt, és mivel mobiltelefonok sem voltak még akkoriban, vonalas telefonon pedig nem érte volna el a háziorvosunkat, elszaladt a lakásához, hogy nagy a baj, jöjjön át. Az orvos a tünetek hallatán már a lakásáról mentőt hívott, és Anyával együtt rohant hozzám. Súlyos vakbélgyulladásra gyanakodott, és közölte: még nagyobb lehet a baj, ha nem kerülök gyorsan kórházba.
A mentőben egy szőke, kék szemű srác beszélt hozzám
A mentő néhány perccel a háziorvos után érkezhetett, de bevallom, innen picit összefolynak az emlékek. Az rémlik, hogy hordágyra tesznek, felemelnek, kint hűvös a levegő, ami jólesik. Majd tompán érzékelem, hogy elindulunk, bekapcsol a villogó fény.
Jó pár perce úton lehettünk már a kórház felé, amikor egy kedves arc hajolt fölém.
Magamban gyorsan megállapítottam, hogy biztosan nem orvos és nem is mentős, legfeljebb gyakornok, mert nálam alig kétévvel lehet idősebb. És igen jóképűnek is találtam: szőke volt, gyönyörű zöldeskék szemekkel. De a fájdalom miatt ezt is inkább csak utólag nyugtáztam magamban, az adott pillanatban köszönni se bírtam neki. Ő kedves hangon beszélt hozzám, ami megnyugtató volt. Említette, hogy Péternek hívják, főiskola mellett dolgozik mentőben, és be szokott segíteni a szülei pékségében is.
Elhaladtunk a gimi mellett, kérdezte, ide járok-e. Biccentettem, hogy ide. Erre elárulta, hogy a húga is ide jár, most végzős. Megmonta a nevét, nekem pedig eszembe jutott, hogy ezzel a lánnyal járok rajzszakkörre, és nagyon jó fej. De sajnos ezt nem tudtam elmondani neki, mert közben szóltak, hogy mindjárt beérünk a kórházba, és perceken belül elszakadtunk egymástól.
A diagnózis és a viszontlátás
A kórházban a sok csempére, az erős fényekre és az egymás után következő vizsgálatokra emlékszem. Szerencsére nem kellett megműteniük végül, mert nem vakbélgyulladásom volt, hanem cisztáim, amire kaptam gyógyszert. Reggel hazamehettem Anyával. Azon kaptam magam, hogy ezt nagyon szeretném megosztani valakivel… a helyes sráccal, akit a mentőben ismertem meg.
Néhány nap múlva kész tervvel érkeztem a suliba. Aznap volt rajzszakkör, és eldöntöttem magamban, hogy beszélek Péter húgával: elmesélem neki a megismerkedésünket, és megkérem, hogy mutasson be a bátyjának valamikor. Sikerült is beszélnem vele, ő viszont eleinte nem volt ilyen lelkes, szerintem furcsának tartotta a kérésemet. Aztán látta, milyen eltökélt vagyok, és azt javasolta, nézzek be szombat délelőtt a pékségbe, mert akkor Péter és ő is dolgoznak… és meglátja, mit tehet.
Nem kellett kétszer mondania, szombat délelőtt 10-kor ott voltam a pékségnél. Benyitottam, de a mosoly hamar eltűnt az arcomról, ugyanis a szülők vitték aznap a műszakot. Fél füllel hallottam valami megfázásról, meg arról, hogy a gyerek inkább pihenjen, de annyira szomorú és csalódott voltam, hogy ennél többet nem tudtam felfogni. Fogtam a zsömléimet, és szomorúan leültem a pékség melletti padra. A világ legnyomorultabb emberének éreztem magam, és úgy éreztem, még hülyét is csináltam magamból. Legszívesebben elsüllyedtem volna.
Ahogy ott ültem, önsajnálatom legmélyebb bugyraiba merülve, egyszer csak egy ismerős hangot hallottam. Felnéztem: Péter állt előttem. Gyorsan kiderült, hogy a húga lett beteg, neki pedig változott a mentős beosztása, ezért az utolsó pillanatban a szülei vették át a szombat délelőtti műszakot. Rámosolyogtam, és megkérdeztem, van-e kedve sétálni egyet. Bár fáradt volt, felajánlotta, hogy szívesen hazakísér, amiből egy háromórás séta lett a parkban. Kiderült, hogy nemcsak kedves és jóképű, hanem sokoldalú és komoly srác is. Egész más volt vele beszélgetni, mint az évfolyamtársaimmal a gimiben, akikkel addig sem találtam igazán a hangot. Vele viszont olyan volt, mintha egy másik, érdekesebb világ kapuja nyílt volna meg. Én pedig alig vártam, hogy több időt töltsek ebben a világban.
A mentőben történt találkozásból gyorsan szerelem lett
Az első találkozást gyorsan követte a második, azt pedig a többi. Akkoriban még vonalas telefonon beszéltük meg a következő randevú helyszínét és időpontját, ami többnyire péntekre vagy szombatra esett, mert hétköznapokon elég elfoglaltak voltunk mindketten. Pétert gyorsan bemutattam Anyának, akivel rögtön megkedvelték egymást, és néhány héttel később én is találkoztam Péter családjával, most már nemcsak a pékségben, hanem „hivatalosan” is.
Úgy éreztük, gyorsan mélyül el a szerelmünk, de bennem sosem volt kérdés, hogy a következő lépés esetleg túl korai-e, vagy hogy akár nemet is mondhatnék. Köztünk mindig minden olyan természetes volt, az első csóktól a lánykérésen át a lányaink születéséig… valahogy még a mentőben való megismerkedésünket is olyan természetesnek érzem.
Bár ott nem hoztam a legjobb formámat, Péter később elmondta, hogy akkor is tetszettem neki, és ő is gondolt rám később. Remélte, hogy meggyógyultam, és már épp azon volt, hogy valahogy kideríti, a húga ismer-e engem (ami nem lett volna könnyű, hiszen én nem mondtam meg a nevem), amikor „véletlenül” felbukkantam a pékségnél.
A mai világ nem a tündérmesékről szól. Én viszont mégis azt érzem, hogy részben a sorsnak, részben önmagamnak köszönhetően sikerült megteremtenem a saját tündérmesémet. A férfival, aki végül mentős lett, és akit életem egyik legnehezebb napján egy mentőautóban ismertem és szerettem meg.
Nyitókép: PeopleImages/GettyImages
