A hűtőszekrényünk tele van fényképekkel. Többségük az utóbbi évekből származik. De akad köztük néhány családi ereklye is; a közös múlt darabkái, rajta azokkal a személyekkel, akiknek mosolyát ma már csak a képek és emlékek őrzik. És ott vagyok én is.
Az egyik kedvencem, ami pont 25 éve készült. Sajnos látszik is rajta a kor, maszatos és gyűrött, mégis mindig mosolyt csal az arcomra, ahányszor csak ránézek. A húgommal ketten vagyunk rajta, szépen kicicomázva. Egymás mellett állunk, békességben-szeretetben, ahogy a jó testvérek közti harmóniát legalább egy kép erejéig mutatni illik. Akkor még divatos ruhám merészen ötvözte a különböző stílusjegyeket: a mellkasi részen egy jól megtermett egér menetel, de van rajta jó sok pötty, és teljesen eltérő árnyalatú színbetétek is, valamint egy aszimmetrikus vágás óriási gombokkal. Az oldala zsinórral szűkített, az alja pedig fodros; és persze az akkor igen divatos válltömés még fotografikus távlatból is kiszúrható.
Mondhatni innen indultam el a stílusformálás, egyéniségkeresés kanyarokkal és zsákutcákkal teli útján. Karót nyelt vagyok a képen és mesterkélt, pont, mint amilyen a ruha is. Külső szemlélőként, mintegy negyed évszázados távlatból is szinte szurkolnom kell gyerekkori önmagamnak, hogy legalább addig sikerüljön tartani a fényképész precíz beállítását, míg kattan a kamera. Bezzeg a húgom teljesen természetesen és hihetetlenül aranyosan pózol az ízig-vérig csajos, virágos ruhájában.
Nem hiába, ez a kép is hűen mutatja, hogy szoknyát én ünnepnapokon kívül nemigen viseltem. Óvodában, és kisiskolásként Barnabás kinőtt ruháit hordtam. Távoli barátnőimnek persze ódákat zengtem a titokzatos fiúról és barátságunkról. Kétszer, ha játszottunk együtt, mikor nagymamájával hozták a kinőtt ruhákkal teli zsákot, mégis jól esett némi érzelmi színezettel megtölteni a kopott göncöket. Nem mondom, hogy különösen zavartak volna a melegítő alsók, kockás ingek és kertésznadrágok, de egy jóravaló királyleánynak azért elkélt volna néhány habos-babos darab. Hercegnői szerepvállalásom végül nem szenvedett csorbát, leleményességem minden fortélyát felhasználva magamnak készítettem a létfontosságú kellékeket. Hulahopp karikából abroncsot kreáltam, erre jöttek dédnagymamám rakott szoknyái és otthonkái.
A nagymamám, aki kizárólagos divatdiktátorként uralkodott felettem
Mert ugyebár az ő unokája ne legyen szedett-vedett – még a végén „szájára vesz minket a falu” –, így különös gondot fordított az öltözékemre; amit persze iskola után rögtön át kellett cserélni, nehogy a szükségesnél tovább koptassa az ember. Ruhatáram alapdarabjait a kötött szvetterek, kordbársony nadrágok alkották. Ezekhez óriási galléros blúz dukált, két copfba fogott hajamba pedig – szigorúan babarózsaszín vagy kék színű – méretes szalag.
Mire kiskamasz lettem, már kopogtattak is a focista évek. Anyukám ugyan tett néhány elkeseredett próbálkozást arra, hogy a nőies vonalat erősítse bennem, engem viszont nem nagyon hoztak lázba a virágos toppok és flitteres felsők. Mit volt mit tenni, a komplett ruhatárat lilára cseréltük (ez mondjuk, így utólag már belátom, a vörös hajúként nem volt túl előnyös) és Újpest mezben, focirelikviákkal teleaggatva skandáltam én is a B középben jól ismert rigmusokat.
10 év éjfekete metálkosztümben
Aztán egy éles váltással a kőkemény lázadó korszakba csöppentem, és ez az öltözködésemen is nyomot hagyott. Már általános iskolásként is csábított a rockzene. Hasonszőrű padszomszédommal tanórák alatt is a pad alá görnyedve, walkmanen hallgattuk a metálhimnuszokat. Elsőként a Moby Dick, a Tankcsapda és az Ossian poszterei kerültek fel a falamra, majd szépen lassan a külföldi legendák dallamai is bekúsztak. Innen pedig már nem volt megállás, bő egy évtizedre magamra öltöttem az éjfekete metálkosztümöt.
Anyukám egészen jól tolerálta lázadásom kevésbé extrém megnyilvánulási formáit. Talán ő már bölcsen sejtette, hogy ez sem tart örökké. A feliratos zenekari pólókra még könnyen áldását adta, ahogy a fekete tornacsuka sem zavarta különösebben. De mikor motorláncból készített karkötőt kezdtem hordani és a fejemre halálfejes kendőt kötöttem, már igyekezett bizonyos korlátok közé szorítani önkifejezésemet.
Azt hiszem, ez volt az a korszakom, amit a mai napig is a leginkább magaménak érzek. Amihez a legtöbb emlék fűz, ami nem csupán öltözködési mód volt a számomra, hanem egy sajátos életforma is, és ami olyan közösségek kapuját nyitotta meg előttem, amelyekre a mai napig szeretettel gondolok vissza. Nem egyik napról a másikra múlt el ez az időszak, nem hagytam magam mögött, akárcsak egy elnyűtt göncöt, vagy megunt hóbortot.
Még most is legjobban a fekete póló – farmernadrág megunhatatlan kettősét kedvelem, de ma már sokkal szolidabb módon viselem őket. A zsákméretű pólót felváltották a testhezállóbb darabok, és a színskála egész nagy területét le tudom már fedni a szekrényem tartalmával. Vannak szoknyáim, és bár magas sarkú cipő nyolc éve nem volt rajtam, szandállal vagy bakanccsal szívesen viselem őket. Vannak időszakok, mikor kifejezetten jól esik az öltözékemmel bíbelődni, máskor pedig lábszárközépig érő, kinőtt melegítőalsóban és mamuszban rohanok ki a postáshoz, és igyekszem eltakarni a jókora foltot, ami a gyerek reggelijének hű lenyomataként a pólómat ékesíti. Ma sem vagyok kifejezetten nőies, és divatdiktátori babérokra sem török. Bár ha abból indulok ki, hogy tizenöt év alatt eljutottam a szegecses karkötőktől a szőrös, pihe-puha karácsonyi pulcsikig, talán jobb lenne, ha többet nem tennék könnyelmű ígéreteket.
Szerző: Erdődi-Juhász Ágnes
Nyitókép: Robyn Breen Shinn/Getty Images
Ha tetszett a cikkünk, ezeket is ajánljuk:
- X vs. Z generáció – Ezt gondolja anyukám a stílusomról
- 25 dolog, amit meg kell tennem 25 éves korom előtt
- „Ha ez a ruhadarab mesélni tudna…”- Istvánffy Emma és a nagyi blúza
