Valaha a világ legnagyobb állóvizei közé sorolták, mára azonban szinte teljesen eltűnt, egy kopár sivatag terpeszkedik a helyén. De miért vált az Aral-tó az emberi kapzsiság metaforájává?
Gyerekkoromban imádtam a földrajzot, szinte mindig az atlaszokat bújtam, kvízekkel teszteltem a tudásom. Ma is tisztán emlékszem arra, amikor a világ állóvizeiről tanultunk, és Géza bácsi, a földrajz tanár azt mondta, hogy az Aral-tó néhány éven belül teljesen eltűnik a Föld felszínéről. 11-12 éves fejjel nem igazán fogtam fel, milyen súlya van egy ilyen természeti katasztrófának. Az elkövetkező években talán a tó létezéséről is megfeledkeztem, aztán hirtelen rábukkantam egy képre és pofán vágott az igazság.
Az Üzbegisztán és Kazahsztán határán fekvő Aral-tó bő fél évszázaddal ezelőtt a Föld negyedik legnagyobb tava volt. Kiterjedése elérte a 68 900 km²-t, a legnagyobb mélysége 68 métert, és igen gazdag vízi élővilággal rendelkezett. A ’60-as években azonban elkezdődött a tó kiszáradása és a ’70-es évekre megállíthatatlanná vált a folyamat. Napjainkra az Aral helyén egy elsivatagosodott terület és a kiszáradt mederben álló rozsdás hajótemető látványa fogadja az arra járót, ahol csupán három aprócska tó emlékeztet arra, hogy valaha itt terült el a világ egyik legnagyobb állóvize.
Rizstermesztés a sivatag közepén
Az Aral-tó pusztulása tökéletes példa arra, milyen hatása lehet annak, ha az ember beavatkozik a természet rendjébe. Ugyan a tóra már évezredek óta jellemző volt a nagy vízszint-ingadozás, de a drasztikus változást a modern társadalom kapzsisága idézte elő. Gazdag állatvilága miatt a Szovjetunióban fontos halászati központ volt, azonban a 20. század közepén egyre nagyobb területen kezdtek öntözéses földművelésbe. A sivatagi körülmények ellenére két rendkívül vízigényes növényt, gyapotot és rizst telepítettek ide, ami a textil- és az élelmiszeripar igényeit szolgálta ki. Ezért az Aral-tavat hamarosan nem halászati célokra használták, hanem arra, hogy öntözőrendszert alakítsanak ki a környező területen.
Ördögi kör
A kivitelezési tervekbe azonban hiba csúszott: a csatornákat felületesen tömörítették el és nagy mennyiségű víz szivárgott az öntözőrendszerből. A vízveszteség aránya néhol a 75%-ot is elérte. A termésátlag fokozása érdekében viszont nem állították le a munkálatokat, hanem tovább bővítették az öntözőrendszert. A helyi hatóságok felismerték a veszélyt és intézkedéseket tettek a tó megmentése érdekében, de ekkor már visszafordíthatatlanná vált a kiszáradás. 1971-ben atomrobbantásokkal szerették volna átalakítani a területet, ezzel kívánták növelni a tó vízbázisát. Az első robbantás nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket: egy 750 méter átmérőjű kráter keletkezett és a nukleáris szennyezés csak tovább tetőzte a problémákat. Napjainkra az Aral-tó egykori területe a globális felmelegedés miatt egyre sivárabb.
Nem ez az egyetlen példa
Az Aral-tó tragédiája nemcsak a környezetre, hanem a társadalomra is súlyos csapásokat mért. A ’80-as évekre 20 őshonos halfaj pusztult ki az egykor gazdag élővilággal büszkélkedő tóból, ezzel több mint százezer ember vesztette el a munkáját. A területen található csatornák rendkívül szennyezettek, mégis ivóvízként fogyasztják. Ráadásul az elsivatagosodás miatt egyre gyakoribbak a só- és homokviharok, emiatt az Aral-tó körzetében a legmagasabb a halálos légúti megbetegedések aránya a világon.
Nem az Aral-tó az egyetlen, a Csád-tavat – amelyet egykor a Föld hatodik legnagyobb állóvizeként tartottak számon -, is hasonló sors fenyegeti. Emellett az iráni Urmia-tó , a dél-ausztráliai Gairdner- és Mackay-tavak eredeteti mérete is drasztikus csökkenésnek indult: van, ahol ez az arány a 60%-ot is eléri. Az összes példára igaz, hogy a tavak alapvetően száraz térségben alakultak ki, de természetes körülmények között nem következett volna be a katasztrófa. A pusztulásukat az emberi beavatkozás idézte elő, amelyet csak tovább súlyosbít egy másik globális probléma, a klímaváltozás.
Nyitókép: Daniel Kreher/Getty Images
