„Megtaláltam életem szerelmét, de a párom gyermeke éket ver közénk”

Olvasói történet

A párom gyermeke is az életünk része, de én úgy érzem, miatta nem vagyunk boldogok - olvasónk, Míra története következik.

Sosem szerettem a nagy szavakat, nem hittem a rózsaszín ködben, sem abban, hogy létezhet szerelem első látásra. Szerintem ezekhez a dolgokhoz én mindig is túl realistán éltem az életem. Aztán egy téli estén megismertem Norbit, és megdőlt minden, amiben addig olyan szentül hittem. Azonnal megvolt a közös hullámhossz köztünk, és elég gyorsan nyilvánvalóvá vált, hogy ez nemcsak fellángolás, hanem komoly kapcsolat lesz. Mindketten így álltunk hozzá. Az sem zavart, hogy van egy lánya, mert nekem nincs bajom a gyerekekkel. Mondtam is neki, hogy szeretném megismerni a kislányt… azt viszont soha nem feltételeztem volna, hogy éppen a párom gyermeke áll majd a boldogságunk útjába.

Már a bemutatkozás sem ment simán

Néhány héttel azután, hogy kimondtuk, együtt vagyunk, megkértem Norbit, hadd találkozzak a lányával. Nem zárkózott el, de kért egy kis időt. Beszélt az exével, aki nem repesett az örömtől, de közölte: nem tilthatja el, úgyhogy találkozzunk csak. Emlékszem, egy péntek este gurultunk el kocsival a párom exének otthonához, ahol hosszú perceket vártunk, mire a kislány odajött a kapuhoz. Nehézkesen ment a bemutatkozás, és utána is pár szót szólt csak hozzánk. Többször nézte a cipője orrát, mint minket, feszengett, látszott, hogy szívesebben menne vissza a házba. Ezt még betudtam annak, hogy biztosan fáradt, hiszen még alig múlt hétéves, nemrég kezdte a sulit, és ott vannak a különórák is. Ráadásul itt ez az új élethelyzet, hogy Apának barátnője van… nem lehet neki könnyű.

Azért elfogadta a kis ajándékcsomagot, amit neki állítottam össze: hajgumik, csatok, gyerekparfüm és egy szép kis hajpánt volt benne.

A következő találkozások alkalmával inkább csendes volt, és mi nem is erőltettük az állandó trécselést. Néhány hét múlva viszont elkezdte kimutatni a foga fehérjét. Jött az állandó sírás, mindenért, a hiszti, a visszafeleselés Apának, a csúnya beszéd. A párom nem igazán tartotta ezt kontroll alatt, inkább ráhagyta, mondván, hogy most túl nehéz a gyereknek, legyünk egy kicsit türelmesebbek vele. Neki most időre van szüksége.

Nem értettem egyet, hiszen attól még, hogy szépen megkérjük a gyereket, ne csinálja ezt vagy azt, vagy valamit megbeszélnénk vele, szerintem még nem taposunk a lelkébe. De azért próbáltam türelmes lenni, ahogy Norbi kérte. Viszont volt egy pont, amikor már nem tudtam ilyen maradni.

A párom gyermeke azt mondta, utál engem

Az exfeleséggel abban maradtunk, hogy a kislány kéthetente nálunk alszik, ha ő is úgy akarja. Saját szobát alakítottunk ki neki (ahogy kérte, hercegnőset), és rengeteg játékot vásároltunk. A párom végtelen türelemmel mindent oda és úgy tett, ahogy a kislány kérte. Mindene megvolt ahhoz, hogy nálunk aludjon, és jól is érezze itt magát, beleértve a szeretetünket, törődésünket is.

De amikor eljött az a péntek, amikor nálunk aludt volna, este 11-kor sírógörcsöt kapott, hogy a párom vigye haza. De nálam még csak nem is ez volt az utolsó csepp a pohárban, hanem az indok: utálja az új szobáját, mert ronda, ezt nem is ő akarta ilyenre, hanem én, és különben is engem is utál. Amikor megkértem, ne beszéljen így, mert egyrészt nem igaz, amit mond, hiszen a szobát az ő igényei és kívánságai miatt alakítottuk ki, másrészt pedig ne mondjon ilyet, hogy utál, mert ez nekem nagyon rosszul esik, közölte, hogy akkor is utál engem. Megfogta a tőlem kapott ajándékcsomagot, és belevágta a szemetesbe. Ekkor megfogtam a karját, mélyen a szemébe néztem, és határozottan megkértem, hogy fejezze be a műsort, mert kezdek torkig lenni vele. Ahogy kimondtam, meg is bántam, mert éreztem, hogy mindjárt visszaél vele.

És így is lett: a kislány elkezdett éktelenül üvölteni, majd amikor az apja is bejött a szobába, közölte, hogy én megrángattam. Hogy bántottam. Hiába mondtam a páromnak, hogy csak megfogtam a karját, mert a kislány nagyon csúnyán viselkedett, Norbi komoran csak ennyit mondott: jobb lesz, ha most átmész a hálóba.

Egyetlen ember van, aki miatt nem lehetek boldog: a párom gyermeke

Hogy ezt miért meséltem el? Mert ez volt az a jelenet, ami úgy érzem, örökre bevésődött a kislánynál és nálam is, mint egy meghatározó pillanat a kapcsolatunkra nézve. És mert itt éreztem először, hogy Norbi és köztem valami eltört. Az első hetek, hónapok boldogságára ez volt az első olyan szituáció, ami sötét árnyékot vetített.

És persze, azóta nem ez volt az egyetlen: a párom gyermeke azóta is szinte minden találkozásnál megteszi a tőle telhetőt, hogy feldúljon mindent, ami nekem és az apjának szép. Nemrég azt hazudta Norbinak, hogy direkt úgy fésültem meg a haját, hogy neki nagyon fájjon (véletlen húztam meg egy picit a haját), a következő találkozón pedig egy gyorsétteremben rendezett olyan jelenetet, hogy el kellett jönnünk. Egymást érik a sértései, a feleselések, a hisztik… a párom pedig, bár jó apa akar lenni, úgy érzem, nem tudja vagy nem akarja kontrollálni a gyereket.

Próbáltunk erről beszélni többször is, de mindig ugyanaz a vége: a szerelmem időt kér, én viszont nem tudom, meddig bírom még. Emiatt ingerült vagyok, többet vitázunk, és én egyre többször alszom a saját lakásomban, egyedül.

Nem azt mondom, hogy látni sem akarom a kislányt. Hiszen a párom gyermeke is az életünk része, de én úgy érzem, miatta nem vagyunk boldogok. Pedig Norbi életem szerelme, én vele szeretnék közös családot, és nem akarom elveszíteni. De fogalmam sincs, mit tehetnék.

Fotó: Lisa5201/Getty Images

Ha tetszett a cikkünk, ezeket is ajánljuk:

Legnépszerűbb cikkek: