Elfeledett dolgok, amelyeknek végül sosem jött el az idejük

Csak üres frázis vagy van benne igazság?

„Mindennek eljön a maga ideje”. Ismerős mondat, igaz? Nem tagadom, sokszor elhangzott már tőlem is. Főként azokban a szituációkban használom, ha lustaságom palástolására más kifogás hirtelen nem jut az eszembe.

Vagy, ha a helyzet eléggé reménytelennek tűnik, de azért mégiscsak elkélne pár biztató szó; na, hát ilyenkor is jól jön ez a hangzatos közhely. De vajon tényleg mindennek eljön a maga ideje?

Mint mindenki másé, az én életem is nem teljesült vágyakkal terhes. Szétszórtságom, nyughatatlan és csapongó természetem ellenére viszont egy valami az évek során is sziklaszilárd maradt bennem: amióta az eszemet tudom, írni szeretnék. Amint megismertem a betűvetés fortélyát, mindig ez a cél lebegett a szemem előtt. Sőt, ha már lúd, legyen kövér alapon azt is eldöntöttem, hogy bizony én az ország legfiatalabb írója leszek. Valószínűleg már a tervezés fázisában is késésben voltam; pont a napokban olvastam egy ötéves kislányról, akinek már könyve jelent meg. Ennek mikéntjére mondjuk kíváncsi lennék, egy hasonló korú kisfiú anyukájaként én például nem nagyon tudom elképzelni, hogy csemetém ovi után a papír fölé görnyedve szövi össze a történetmesélés szálait. Mondjuk az ismerőseim között is többen akadnak, akik tizenéves koruk hajnalán már könyvet adtak ki. Én addigra egy-két díjazott novellán sajnos nem jutottam túl, sőt, a célomhoz mára sem kerültem sokkal közelebb.

Mi leszek, ha nagy leszek

Mikor felsős lettem, kiderült, hogy egészen jól megy a hosszútávfutás. Az egyik testnevelő tanárom leleményesen írta körül a bennem rejlő tehetséget: erőm és kondícióm nincs ugyan hozzá, kitartásom viszont igen. Azt kell mondanom, ebben nem tévedett; a maximumot nyújtottam, még ha a célvonal túlsó felén szó szerint a földről kellett is felkaparni. A ’98-as VB után pedig évekig a foci bűvöletében éltem, így a botlábam ellenére a sportkarrierről is szövögettem álmokat. Na, és persze nem maradhattak el a kamaszkori rockzenész ambíciók sem.

Egy darabig még tologattam magam előtt ezeket a gyermeteg vágyakat. Majd eljön még ezeknek a dolgoknak is az ideje!- nyugtattam magam. Aztán szépreményű terveim jó mélyre süllyedtek a feledés tengerében. Akárhogy vágytam rájuk, nem teljesültek. Hogy miért is nem? Mert nem tettem értük az égvilágon semmit. Persze, írogattam, amikor épp úgy hozta a kedvem, becsületesen lefutottam a versenytávot, ha épp azt kellett tennem. De, hogy edzésre jártam volna, vagy magántanárhoz gitárórákat venni, őszintén szólva, eszembe sem jutott (vidéken erre egyébként nem is nagyon volt lehetőség).

Édes lányom, belőled sosem lesz focista, vagy rockzenész

Nemrég léptem át a harmadik x-en, ne dobjatok még rám földet, de azért sejthető, hogy ezekből a nagy volumenű tervekből nemigen lesz már semmi. De az az érdekes, hogy nem is bánom; nem maradt bennem tüske az elszalasztott lehetőségek miatt. Lehet azért is, mert szívem mélyén már akkor is tudtam, nem más ez, mint gyermeki ábrándozás, melyekhez konok makacssággal ragaszkodik az ember. Aztán ahogy haladunk előre, úgy változik minden. Szépen lemorzsolódnak rólunk ezek a fantázia-darabkák. Ha tizenöt éve valaki azt mondta volna nekem: édes lányom, belőled sosem lesz focista, vagy rockzenész, egész biztosan néhány szúrós pillantással és egy-két kelletlen megjegyzéssel toroltam volna meg a sérelmet. Ma pedig már én is csak mosolyogni tudok mindezen.

Mindennek eljön a maga ideje – vagy mégsem?

És hogy miért is nem működhet a fent említett frázis? Egyrészt, mert alapvetően mások vagyunk. Lehet, hogy van egy séma, ami nálad beválik, más viszont eltérő módon szervezi az életét. De miért is kellene mindenkinek ugyanazt akarni?

Másrészt, vannak dolgok, amiknek nincs is kimondott idejük.

Van, aki fiatalon szeretne szülővé válni, más inkább a karrierjét építi. Van, akinek fontos a házasság, másnak meg egy papír csupán, de a kertes családi ház kontra belvárosi panel kérdés eldöntésekor is mindenki a saját igényeit szem előtt tartva mérlegel. Nem hiszek abban, hogy lenne egy életvezetési stratégia, benne sok-sok, mértani pontossággal elhelyezett kulcsponttal, amit mi szépen követünk. A kezdő és végpont, ami eleve adott, de hogy a köztes állomásokon melyik modellt helyezzük életünk makettjére, milyen sorrendben és mikor, az már a saját döntésünk.

Amit nagyon fontos megjegyezni, hogy nem szégyen másképp gondolkodni a dolgokról, a szokványossal szembemenni. Sőt, ma már egyébként is minden más, mint elődeinknél, és ez bizony jó ok arra, hogy a mélyben fortyogó generációk közti feszültség a felszínre törjön. Például a barátnőim közt és a rokonságban is vannak olyanok, akik nem szeretnének gyermeket. Na, ők aztán tényleg hallgathatják a majd eljön annak is az ideje szentenciát. Az unszolást, rábeszélést nem is említve: mert ugye az élet csak a gyerekkel lehet teljes. Sokan így is vannak ezzel – én is közéjük tartozom egyébként –, de ha valaki fel tud építeni úgy egy jövőképet, hogy abban gyerek nélkül is boldognak látja magát, miért kéne más felé ösztönözni? S ha a külső nyomás okozta kétségek miatt végre beadja a derekát, akkor az ugye „én megmondtam, hogy eljön majd annak is az ideje frázis” ismét bevethető (aminél egyébként irritálóbb közhelyet nem nagyon ismerek).

A folytonos jövőbe tekintés helyett, éljük meg a jelent

Ez a folyamatos jövőbe révedés sem mindig hasznos. Kicsit olyan ez, mintha folyton másra vágynánk: sürgetjük a pillanatot, ahelyett, hogy megragadnánk a benne rejlő lényeget, aztán meg kesergünk az elmúlt éveken. A jövőbe vágyunk – mert akkor majd könnyebb lesz – és persze cipeljük a múlt terheit is; így felejtjük el élni az életet.

A legszomorúbb az egészben, hogy amikor ezt a közhelyet hangoztatjuk, nem teszünk mást, mint saját kényelmességünket palástoljuk. Ha igazán szeretnénk valamit, kerítsünk rá alkalmat és kezdjük el megvalósítani még ma. Ha pedig valamiről rájövünk, hogy mégsem a mi utunk, tanuljuk meg elengedni, ahelyett, hogy kényszerként magunk előtt tologatnánk. Ne rakjuk magunkra és másokra felesleges terheket. Végezetül, ha csak egy mód van rá, hagyjuk a jövőlátást Nostradamus utódaira, a lényeg úgyis az, hogy ha majd visszanézünk, ne elszalasztott lehetőségeket lássunk, hanem egy boldog életet.

Szerző: Erdődi-Juhász Ágnes
Nyitókép: Ben White/Unsplash

Ha tetszett a cikkünk, ezeket is ajánljuk:

Regisztrálj most, és tedd meg első befizetésed, mi megduplázzuk 100 000 Ft-ig! (x)
Legnépszerűbb cikkek: