Tehetség, kitartás, esetleg egy kis szerencse – sokan azt gondolják, ez a titka annak, hogy valaki olimpikonná váljon. A valóságban viszont még jó pár „hozzávaló” – például rengeteg idő, pénz és utazás – kell ahhoz, hogy valaki a legjobb legyen.
A világ legnagyobb sporteseménye, azaz a nyári olimpiai játékok általában azokat is a televízió elé csábítják, akik egyébként csak ritkán, vagy egyáltalán nem kísérik figyelemmel a sportközvetítéseket, nem tudnak sokat az egyes sportágakról. Ettől függetlenül mind egy emberként szorítunk a magyar résztvevőkért. Sokan hajnalok hajnalán is képesek vagyunk felkelni, hogy megnézzünk egy olyan futamot/mérkőzést, ami csak néhány percig tart. Az egész világ szíve egyszerre dobban meg, amikor a nagy vetélytársak a magasba emelik egymás kezét, vagy szomorú társukat vigasztalják. Hiszen a világ legjobb sportolóiról beszélünk, de ők is emberek, ők is hibázhatnak. Ráadásul nem csak egymással kell megküzdeniük az érmekért. Az elmúlt hónapok egészségügyi problémái, az érzelmi kihívások és az elviselhetetlenül magas hőmérséklet – ami miatt több sportoló is rosszul lett, illetve elájult – is befolyásolhatja az eredményüket. Ennek ellenére sorra dőlnek meg az olimpiai és világrekordok, valóban emberfeletti teljesítményeket láthatunk.
Mi fán terem a sportoló?
Emberfeletti – a szó, amivel olyan gyakran jellemezzük az élsportolókat, hogy már-már fel sem fogjuk, pontosan mit is jelent. Érdekes, hogy az elmúlt hetekben, hónapokban milyen gyakran hívták fel a figyelmünket arra, hogy ők is emberek. Most mégis az emberfeletti kifejezéssel illetjük őket. Paradoxon? Nem. Mert valóban ugyanolyan emberek, mint te és én, akiknek lehetnek mentális problémái, rosszabb napjai. De a teljesítményük olyan, ami jóval meghaladja a mi képességeinket. Mi el sem tudjuk képzelni, hogy egy olimpikon – és valójában minden versenysportoló – gyerekkora óta mennyi időt és pénzt áldozott arra, hogy profivá váljon.
Mert világelső atléta nem abból lesz, akit kiküldenek a mezőre és a leggyorsabban keresztülfut rajta.
Hanem abból, akit a legjobb edzők készítenek fel, szellemi és fizikai egészségét szakértők figyelik. Aki fel tudja dolgozni, hogy a gyerekkora nem a szórakozásról, hanem a szüntelen utazásról, a versenyekről és az edzésekről szól. Illetve, aki felnőttként képes elviselni azt a terhet, hogy több száz, ezer vagy millió ember figyeli minden mozdulatát. Sunisa Lee amerikai tornász néhány napja például úgy szerzett aranyérmet a női összetettben, hogy tavaly eltörte a lábát, illetve családi tragédiák sora után depresszióba esett. De Milák Kristóf úszónadrágos balesetét is megemlíthetjük, amely kizökkentette a megszokott ritmusából – ő mégis toronymagasan nyerte meg a versenyszámot.
És akkor ott vagyunk mi, hétköznapi emberek, akik a kanapén ülve, a légkondicionált szobából nézzük és bíráljuk az eseményeket. Talán még azzal a gondolattal is eljátszunk, mi hogyan teljesítenénk, mit tennénk a kedvenc sportágunkban az adott sportoló helyett. El tudnánk jutni erre a szintre akkor is, ha most határoznánk el magunkat? Ehhez mennyi mindenről kellene lemondanunk, mennyit kellene edzenünk és tanulnunk egy-egy sportról?
Bragiel – majdnem tündérmesébe illő – története
2012-ben a Forbes pontosan ezekre a kérdésekre próbált választ adni. Kiszámolták az egyes sportágakhoz szükséges edzésmennyiséget, illetve az anyagi költségeket. A számításaik alapján az országúti kerékpározás elsajátítása akár 10 évet is igénybe vehet. Ha történetesen valaki hajlandó heti 20 órát edzeni, akkor ez az idő 3 évre is csökkenthető. Amennyiben időhiánnyal küzd az ember, a Forbes szerint a kézilabda lehet a legjobb választás. Indoklásukban az áll, hogy ez egy csapatsport és egészen könnyen elsajátítható. De valljuk be, ha nem gyerekként vagy tinédzserként vágunk vele, akkor nincs sok esély bekerülni a magyar válogatott csapatba. Esetleg a bhutáni nemzeti válogatott csillaga lehetnél – viszont ők még sosem jutottak ki az olimpiára.
De mi a helyzet a sífutással? Erre a kérdésre Paul Bragiel története adhat választ. Ugyanis a kockázati tőkebefektető 2013-ban úgy döntött, hogy megvalósítja gyerekkori álmát és kvalifikálja magát az olimpiára. Ennek érdekében minden sportágat megvizsgált, hogy eldöntse, melyik rendelkezik a legrugalmasabb szabályrendszerrel, hol juthat a legegyszerűbben kvótához. Megállapította, hogy az ő esetében az alpesi sí, a sífutás, a bob és a szánkózás jöhet szóba. Végül a sífutást választotta, majd Kolumbiába költözött, hogy még tovább növelje a kvalifikációs esélyeit. Végül nem jutott ki a téli olimpiára, de nagyon közel került a sikerhez.
Természetesen az edzésen kívül még sok más dolgot is számításba kell venni. Ne felejtsük el, hogy Bragiel munkája és anyagi helyzete lehetővé tette, hogy minden idejét a sífutásnak szentelje, illetve az ezzel járó költségeket fedezze. Illetve, hogy maga mögött hagyja korábbi életét és egy másik kontinensre költözzön. Habár az élsportolók a szponzoroktól nagy összegű támogatást kaphatnak, rengeteg pénzt kell edzőkre, kezelésekre, felszerelésre és utazásra fordítaniuk, míg eljutnak erre a szintre. Nézzünk egy újabb példát: a Forbes listája szerint az íjászat technikáját akár 4 év alatt is elsajátíthatjuk, ami nem tűnik olyan hosszú időnek. Főleg, hogy ebben a sportágban nem számít az életkor, ellentétben az úszással, a tornával vagy az atlétikával. De a költségek sokkal magasabbak, mint az előbb említett sportágaknál. A Forbes állítása szerint az edzők óránként akár 30 ezer forintot (100 dollár) is elkérhetnek, a teljes felszerelés pedig majdnem 600 ezer forintba (2000 dollár) kerül.
Maradjunk a szurkolásnál
Bármennyire motiváló Bragiel tette, jól tükrözi az igazságot. Azt, hogy nem sok esélyünk lenne olyan sportolókkal szemben, akik gyerekkoruk óta napi rendszerességgel edzenek. Gyakran a magánéletüket is alárendelik a sportkarrierjüknek. Ezért akkor sem érdemlik meg, hogy kérdőre vonják őket, amikor nem azt az eredményt hozzák, amit előzetesen vártak tőlük. „Duma az van! Az igazság az, hogy leszerepelt az olimpián!”, „Majd kimagyarázzák ezt is valahogy. Egyszerűen borzalmasan teljesítenek a sportolóink” – Elszomorítónak tartom, hogy néhány perc elég ahhoz, hogy ilyen és ehhez hasonló hozzászólásokat olvassunk a cikkek alatt, amelyek a magyar sportolók olimpiai eredményeiről szólnak. Ezek a kommentelők elfelejtik, mekkora eredmény egyáltalán eljutni idáig?
Ilyenkor mindig eszembe jut az a gondolat, amit még évekkel ezelőtt olvastam: az élsportolók teljesítményét akkor becsülnénk meg igazán, ha minden versenyszámban elindulna egy hétköznapi ember is. Így igazán szemléletes lenne a különbség.
Hiszen a világ legjobbjai olyan könnyedén hajtják végre a legbonyolultabb mozdulatokat, gyakorlatokat, hogy a tévé előtt ülve hajlamosak vagyunk azt gondolni, „lehet, hogy ezt én is megtudnám csinálni.”
Mert amikor a világ 8 leggyorsabb úszója ugrik a medencébe, akkor nem érzékeljük, hogy mekkora tempóval haladnak a vízben. Viszont ha a világ 7 legjobbja mellől én rajtolnék el, akkor lehet, hogy a fent említett kommentek írói is elgondolkodnának. Vagy az is lehet, hogy sírva nevetnének miközben a következő hozzászólásukat fogalmazzák meg rólam. Mindenestre jó lenne, ha az emberek inkább támogató, empatikus üzeneteket címeznének a sportolóknak. Ugyanis náluk jobban senkit sem bánt, amikor több év munkája után nem úgy teljesítenek, ahogyan szerették volna.
Nyitókép: Elsa/Getty Images
