A kényszerű bezártságnak szerencsére jó oldala is van, ezt próbáljuk mi megfogni. A woohoo. szerkesztőségi tagjaival közösen beszámolunk arról, mi mivel tesszük elviselhetővé a szobafogságot!
Sosem teszek újévi fogadalmakat, mert ezeket szükségtelen pressziónak tartom, amikkel általában csalódást okozok magamnak. Tavaly mégis megígértem valamit: 2020-ban kevesebb időt töltök majd egyedül, és egy kicsit felpezsdítem a szociális életem. 2019-ben egy buborékban éltem, sokszor voltam magam alatt – ezt az időszakot szerettem volna lezárni és egy új fejezetet nyitni az életemben. Azt kell mondjam, valóban el is indultam a változás útján. Több időt töltöttem társaságban, elmentem egyedül egy kiállításmegnyitóra, ahol önfeledten csevegtem mindenkivel – ez másnak lehet, hogy nem nagy szó, de én előtte el sem tudtam volna képzelni. Azt hiszem kijelenthetem, rég voltam már ennyire boldog, és arra is készen álltam, hogy egy férfi végre belépjen az életembe. Aztán BUMM…. Pont olyan durván, ahogy néhány napja egy hatalmas hóvihar pofán vágta a tavaszt, egyik napról a másikra becsapódott körülöttem minden ajtó.
Bevallom, az első gondolatom az volt, hogy ‚‚Ne már, végre valóban elkezdtem élvezni az életem!’’. De mentségemre szóljon, hogy minden ember a saját problémáit látja a legnagyobbnak. Ezután gyorsan félretettem az egóm, és rájöttem, hogy az én gondjaim eltörpülnek másokéi mellett. Miután átgondoltam mindent, egy sokkal pozitívabb tudatállapotban kezdtem meg az önkéntes karantént. Azt hittem, nem jelent majd nehézséget, hiszen tavaly tökélyre fejlesztettem a ‚‚hogyan ne mozdulj ki a lakásból’’ művészetét. De már néhány nap után éreztem, ezúttal én is ismeretlen terepre tévedtem – a bizonytalanság, a stressz, a kényszerhelyzet és talán az is, hogy egy kicsit rákaptam a társasági élet ízére, korábban még sosem nehezítette meg a bezártságot. A bezártságot, ami már 18 napja tart.
Egységben az erő
Az eddig leírtakból talán nem ez sugárzik, de – néhány mélyponttól eltekintve – napról-napra próbálom megőrizni azt a pozitív attitűdöt, ami az év eleje óta jellemző rám. Ebben nagy segítségemre van az anyukám, akivel tegnap a 120 km távolság ellenére közösen készítettünk vacsorát (köszi FaceTime), a lakótársam, akivel tegnap a karantén alatt megüresedett borosüvegeket menő vázákká alakítottuk át. Igen, a tegnapi napom elég produktívra sikeredett. Ugyanígy tartja bennem a lelket Marcsi, Edit és Bori, akikkel a 20-30 perces meetingek helyett egyre gyakrabban tartunk 1 órás traccspartival összekötött megbeszéléseket. Azt terveztem, többet fogok olvasni a karantén alatt, de közben rájöttem, hogy most még jobban vágyom a társaságra, mint eddig. Három hete vagyok itthon és személyesen csak a lakótársammal tudok érintkezni, de szerencsére a modern technika lehetővé teszi, hogy másokkal is tartsam a kapcsolatot. Több barátommal is beszélgettem az elmúlt majd 20 napban, akikről hónapok óta nem is hallottam, a családommal Activity-t játszottam egy videóhívás közben, sőt, még egy Skype-os születésnapi bulin is részt vettem. Egyik sem volt olyan, mintha fizikailag is egy térben lettünk volna, de a jelenlegi helyzetben ezzel is beérem.
Ha a sok negatív fejlemény mellett egyetlen pozitívumot ki kellene emelnem a koronavírus-krízisből, akkor azt a hihetetlen összefogást mondanám, amit az emberek az elmúlt hetekben tanúsítottak. Az egész világ, a különböző iparágak egy emberként küzdenek azért, hogy mielőbb kiszállhassunk ebből a parallel univerzumból, amiben jelenleg élünk. De nem is kell globális viszonylatban gondolkodnunk: ha otthon maradsz, ha bejársz dolgozni, mert szükség van a munkádban arra, hogy fizikailag ott légy, vagy ha csak felhívod az idősebb rokonaidat, hogy megkérdezd, mi történt ma velük, akkor te is ugyanolyan hős vagy, mint azok, akik milliós összegekkel támogatják az egészségügyi intézményeket. A kezdeményezések, a felajánlások, az óvintézkedések, az ingyenessé tett online szórakozási lehetőségek mind-mind azt mutatják, hogy végre tényleg figyelünk egymásra. Azt hiszem, ezt a szokást akkor is megtarthatnánk, ha egyszer ez az egész véget ér. Mert véget fog, és csak rajtunk múlik, mit tanulunk belőle.
Nyitókép: woohoo.
Ha tetszett a cikkünk, ezeket is ajánljuk:
