A kényszerű bezártságnak szerencsére jó oldala is van, ezt próbáljuk mi megfogni. A woohoo. szerkesztőségi tagjaival közösen beszámolunk arról, mi mivel tesszük elviselhetővé a szobafogságot!
Én már akkor is aggódtam a koronavírusról érkező hírek miatt, amikor még csak Kínából jelentettek megbetegedéseket, és itthon azt mondogatták nekem, Európában sehol sincs jelen, kár stresszelni. Ezt azért kell megemlítenem, mert ez is közrejátszik abban, hogyan élem meg az önkéntes karantént, ami nálam több mint egy hónapja elkezdődött – sőt, sokkal korábban.
Ugyanis én már akkor elkezdtem védekező és karantén-üzemmódra kapcsolni, amikor megérkeztek az első hírek Európából: lemondtam a februári utamat Berlinbe, mert Németországban addigra több beteget is regisztráltak, elkezdtem kihagyni a koncerteket – ha pedig megláttam, hogy a pultos, akinél sorban álltam ciderért, beleköhögött a tenyerébe, lemondtam a rendelésről. Paranoia/túlzás, vagy sem, én így éltem meg. Közben amennyire tudtam, igyekeztem felvenni a pókerarcot: magyarázkodtam, amikor valaki megszólt azért, mert lemondtam egy programot a tömegre és a veszélyre hivatkozva (pedig nem gondoltam, hogy magyarázkodnom kellett volna emiatt). Nem mondtam el a véleményemet, ha viccesen beszóltak, mert csak kesztyűben kapaszkodom a BKV-n, és akkor sem, ha azzal poénkodtak, találkoztak egy kínai ismerősükkel, remélhetőleg nem lettek vírushordozók. Így, mire március elejére biztossá vált, hogy Magyarország sem maradhat ki a járványból, addigra én lélekben rég el is fogadtam, hogy a dolgok meg fognak változni körülöttünk, szinte már vártam is – inkább azért voltam ideges, hogy kezdjünk már el túlesni ezen az egészen.
Ráadásul a véletlen (a sors?) úgy hozta, hogy márciusban éppen lejárt az albérleti szerződésem, ezért hazaköltöztem a budapesti rohanó életből egy sokkal nyugodtabb kisvárosba a családomhoz. Úgy gondoltam, felesleges kivennem egy másik lakást azért, hogy a négy fal között ülhessek sok-sok tízezerért. Ennek már éppen egy hónapja, és azt kell mondanom: nem hiányzik a pár hónappal ezelőtti életem, azaz csak részben… Mert nekem igazából nincs szükségem arra, hogy értékes órákat és pénzt pazaroljak el azért, hogy BKV-val utazgathassak. Simán lemondok arról, hogy a hónap elején a fizetésem jelentős részét oda kelljen adnom valakinek albérlet címszóval és arról is, hogy állandó rohanásban legyek – sokszor 5-10 percem volt enni, kávézni, relaxálni, és általában napi 4-6 órákat aludtam. Az ott töltött lassan 10 évem alatt természetesen már elfogadtam, hogy a budapesti élet az előnyök mellett hátrányokkal is jár (és igen, például bérleti díjjal), de miért hiányolnám mindezt?
Az életem szépen lassan az állandó és óriási pörgésből elképesztő nyugalommá vált: míg Budapesten nap mint nap színházba, moziba, vagy koncertekre jártam, és dolgoztam, most a home office mellett aktívan pihenek, többet alszom, van időm olvasni, és leülök ebédelni, vacsorázni – közben beszélgetünk. Gyakran megkapom, hogy biztosan nehezen viselem a karantént, mert nem mehetek kulturális eseményekre, és rosszul esik, hogy ilyen felszínességet akarnak rám aggatni – bármennyire is szerettem ezeket a programokat, nincsenek elől a fontossági listámon. (Sőt, inkább még szerencsésebbnek tartom magam, hogy mennyi élményben lehetett részem eddig, és nincs bennem semmilyen hiányérzet.) Ez is egy olyan dolog, amit a koronavírus számlájára írok: sok emberből előhozta egy olyan oldalát, amit eddig nem ismertem, és ezekből is tanultam – ahogyan biztosan vannak olyanok, akiket az én reakcióim leptek meg.
Hiányoznak a barátaim, és azok a napok, amikor még nem úgy indítottam a reggeleket, hogy megnézzem az új koronavírusos betegek számát Magyarországon. Jó lenne, ha megint nyugodt szívvel beülhetnék egy étterembe, és nem gondolkoznék azon, hogy vajon ki fogta meg előttem a villát, amit kihoztak. Mindig is tartottam a betegségektől, de ez most az élet szinte minden területére kihat. Azonban bármennyire is megváltozott az, amit eddig a normálisnak tartottam, egyúttal megszabadultam rengeteg nyomasztó elvárástól és tehertől, olyan találkozásoktól, amelyeket inkább kötelezettségnek tartok, beszélgetésektől, amikhez nincs mindig kedvem jó képet vágni – és ettől legalább olyan hatalmas kő esett le a szívemről, mint amennyire aggaszt, hogy mikor ér véget a járvány…
Ui: Korábban előfordult, hogy úgy gondoltam, feleslegesen fizetek olyan csomagot a mobilomra, amivel korlátlanul telefonálhatok. Most utólag is adok magamnak egy hatalmas piros pontot, és élvezem, hogy akár órákig beszélgethetek a legjobb barátaimmal. Van, hogy félretesszük a készülékeinket, csak csináljuk a dolgunkat, és néha-néha kommenteljük a másiknak, hogy haladunk. Messze nem az igazi így tartani a kapcsolatot, de tudom, hogy ott vannak, akkor is, ha nem látom őket – ezalatt a pár hónap alatt semmi sem változik közöttünk.
Nyitókép: woohoo.
Ha tetszett a cikkünk, ezeket is ajánljuk:
- „Honvágyam van. Kéne vissza a régi életem.” – Mindenhol jó, de a legjobb otthon! a woohoo. karanténblogja, 3. rész
- ‚‚Érzem, ezúttal én is ismeretlen terepre tévedtem’’ – Mindenhol jó, de a legjobb otthon! a woohoo. karanténblogja, 2. rész
- „Lehetőséget kaptam arra, hogy mindent újragondoljak” – Mindenhol jó, de a legjobb otthon! a woohoo. karanténblogja, 1. rész
