23 éves volt, amikor melanomát diagnosztizáltak nála. Nehéz időszakon ment keresztül, de ma már boldogan mondhatja, hogy tünetmentes.
Fodor Alexandra közel 8000 követőjével osztja meg mindennapjait az Instagram-oldalán. Egészségtudatos, vegán életmódot folytat, heti 60-65 kilométert fut, szorgosan tanul, hogy megszerezze a mesterdiplomáját, és beteljesíthesse álmát: pszichológusként másokon szeretne segíteni. Tavaly júniusban mégis ő szorult támogatásra, miután egy rutinvizsgálat során melanomát diagnosztizáltak nála, ami a bőr rosszindulatú daganata. Megműtötték, és jelenleg tünetmentes. Ha kérdezik, nyíltan beszél betegségéről, most a nemzeti rákellenes nap alkalmából adott interjút nekünk:
– Jártál-e korábban szűrővizsgálatokra?
– Igen, ezzel kapcsolatban mindig nagyon tudatos voltam, évente jártam vérvételre, laborvizsgálatra, szemészetre, nőgyógyászhoz. A bőrgyógyászhoz viszont elsősorban nem az anyajegyem miatt mentem el, de ha már ott voltam, akkor megnézettem azokat is.
– Mi volt az első gondolatod, amikor megtudtad, hogy beteg vagy? Hogyan reagáltál?
– Totál kiürült a fejem. Két anyajegyemet távolították el, a beavatkozás után az orvos nulla empátiával közölte, hogy „hát, az egyik az jóindulatú”. Nem értettem, hogy mi történik. „És a másikkal mi a helyzet?” – tettem fel a kérdést. Csak akkor jöttem rá, hogy mekkora baj van, amikor megkérdezte, hogy jó-e, ha az Onkológiai Intézetbe utal be. Ültem és a velem szemben lévő kötszerek neveit olvasgattam, hogy ne sírjam el magam – ki akartam onnan menni. Az első dolgom ezután az volt, hogy felhívjam az akkori páromat, és megkérjem, „inkább ma ne menjünk moziba” – ami elég érthetetlen reakció volt, de szerintem valahogy vissza akartam zökkenni a valóságba, olyan dologgal foglalkozni, amivel fél órával azelőtt még tök releváns lett volna. A következő másfél hét szinte kiesett, csak arra emlékszem, hogy sokat sírtam, nem bírtam sem egyedül lenni, sem társaságban. Ezután mentem az Onkológiai Intézetbe. Igazából akkor fogtam fel, hogy mi is történik, amikor először odaértem az intézet kapujához.
– Mi volt a legzavaróbb tanács, reakció, ami a családodból, vagy a tágabb környezetedből érkezett?
– A „Nem lesz semmi baj” / „Minden oké lesz”, és változatai. Üres szavak, amikre én azt reagáltam, hogy ha ennyit tudsz mondani, akkor inkább ne mondj semmit.
– Volt-e olyan gondolat, mottó, ami elkísért a gyógyulás útján?
– Az elején nagyon kétségbeestem, teljesen elveszettnek éreztem magam, de később rájöttem, hogy az ember úgy is hozzáállhat a dolgokhoz, hogy mindenből tanulhat valamit, mindenből meríthet erőt. Éppen ezért próbáltam úgy állni az egészhez, hogy ezzel most az élet tanítani, üzenni akar nekem valamit, én pedig ki fogom deríteni, hogy mit.
– Ha csak egy embernek segíthetnél abban a pillanatban, amikor megtudja, hogy beteg lett, mit mondanál neki?
– Hogy ne zárkózzon el. A családja, a barátai pont azért vannak, hogy ilyen helyzetben támogassák. Hogy ne féljen mesélni, beszélni róla. Ne féljen segítséget kérni, ha arra van szüksége. Keresse meg azt az embert, akinek tud erről beszélni, akire tud támaszkodni. Ez egy baromi nehéz teher, és ahhoz, hogy elbírja az ember, nem szabad, hogy magában tartsa a feltörő érzéseit. Ha nem éli meg a mélypontokat, ha nem éli meg azt, hogy fél, hogy dühös, soha nem tud majd mit kezdeni ezeknek az érzéseknek a következményeivel. Az is nagyon fontos, hogy ne hagyja elhatalmasodni a betegséget, hogy ne fossza meg magát a szép pillanatoktól, hiszen ezekből merítünk erőt a legnehezebb időszakokban.
Tedd meg a befizetéseidet, mi pedig megnöveljük a nyerési esélyeidet maximum 275 000 forintig. (x)
