A népszerű színésznővel, Tóth Enikővel élmény beszélgetni, olyan harmóniát és nyugalmat sugároz, amit tanítani kellene manapság.
Pályája a népszerű Ki mit tud? vetélkedővel indult, és azóta is töretlenül tart. Számos emlékezetes szerep fűződik a nevéhez, ezek közül is kiemelkedik a Páratlan páros című előadás, amelyben 30 éven át bújt Barbara Smith bőrébe. Jelenleg a Játékszín hatalmas sikerrel futó előadásában, a tabutémát feszegető, Menopauzában alakít óriásit, az RTL Klub Mi kis falunk című sorozatában pedig a házsártos Zömbiknét játssza. Tóth Enikővel beszélgettünk.
– Amikor te a pályát kezdted, akkor még teljesen természetes volt, hogy egy színész társulati tag a színházában. Ma viszont a színészek nagy része szabadúszó. Te könnyen elkaptad ezt a fonalat?
– Egyáltalán nem kaptam el, beletörődtem, hogy ez van. Nekem sokáig nagyon szokatlan volt, hogy számlatömbbel járok, mert ez nem stimmelt a színházhoz. Nehezen viseltem ezt a fajta váltást, nem anyagilag, hanem a lelkemnek volt fontos, hogy tartozzak valahova. Ráadásul nem tudom magamat jól menedzselni, de szerencsére mindig rengeteget játszottam és forgattam, ettől talán ismertebb voltam és mindig hívtak. De egy pályakezdőként nagyon nehéz lehet ez a helyzet most.
Ragaszkodó típus a munkában is
– A Páratlan páros nemcsak a Madách Színház számára, hanem a te életedben is fontos előadás volt, három évtizeden át játszottad. Nehéz döntés ennyi idő után elengedni egy szerepet?
– Bár nem volt nevesítve a kor, én voltam, aki azt mondta, hogy köszönöm, elég. Hihetetlen boldogság volt a szerep, és elképesztő erejű a közönség szeretete is. Generációk nőttek fel a darabon, aztán elhozták a gyerekeiket, unokáikat, és az ő életüknek is része lett az előadás. Nem volt könnyű döntés részemről elengedni ezt a szerepet. Igaz, korábban is volt már rá hajlandóságom, de mindez azzal is jár, hogy nemcsak a szerepet, hanem a csapatot is elveszítem, akikkel hosszú éveken át együtt dolgoztam. Nagyon szerettem velük létezni, ezért nehéz volt elfogadni, hogy akkor mostantól, ha másban nem játszunk együtt, nem fogunk rendszeresen találkozni. Ragaszkodó típus vagyok, amit szeretek, vagy ahol szeretek létezni, azt nagyon nehezen engedem el.
– Most szintén egy óriási sikerrel futó előadásban játszol: a Menopauzára képtelenség jegyet szerezni. A darab kifejezetten tabutémát feszeget, elképesztő humorral és iróniával, és szerintem jót is tett a közbeszédnek. Neked nem volt bajod egy percig sem a darabbal?
– Valóban, ez tényleg tabutéma, még a barátnők egymással sem nagyon beszélnek róla. „Ne viccelj, miről beszélsz, nekem ilyen gondjaim nincsenek” – mondják gyakran egymásnak, így aztán sokan egyedül maradnak a problémával, és otthon szenvednek, hogy ez csak velük történik meg. Hogy mennyire megosztó a téma, arra jó példa, hogy a próbaidőszak alatt volt olyan kolléga, aki megkérdezte, hogy: „de ugye nem ez lesz a címe?”. De, bizony ez! Ehhez így kell viszonyulni, ez a címe, teljesen felesleges eltakarni, hiszen erről szól. Emlékszem, az első előadásoknál, a darab elején még volt egyfajta furcsa csend a nézőtéren. Aztán ahogy szépen lassan szabadulnak fel a nézők, úgy menet közben elengedik a megfelelési kényszert és hangosan nevetnek. Nem is csak rajtunk, hanem magukon. Hiszen magukat is látják a színpadon. És mennyire felszabadító a vége, amikor csillognak a szemek és boldogok a nézők, és van egy megnyugvás, hogy nincs itt dráma, ez maga az élet. Merd magad vállalni, szeresd magad, fogadd el magad, ez az előadás legfontosabb üzenete. És az, hogy annyira népszerű a darab, hogy már hétköznap is többször előfordul, hogy dupla előadást játszunk, egyértelműen bizonyítja, hogy van rá igény.
– Te szereted önmagad?
– Igen. És az is jó a darabban, hogy ott ezt ki is mondjuk. Mert nagyon fontos. Ha nem szereted magad, akkor hogyan szeressen más?
Diéta helyett inkább figyeli a teste jelzéseit
– Ilyenkor biztos mondják, hogy neked könnyű szeretni magad, hiszen szép vagy és karcsú. Mi a titkod?
– Tudom, hogy ez nagyon utálatosan hangzik, de tényleg szerencsés alkat vagyok, így vagyok összerakva. Ha látnál engem eszegetni, meg hogy étkezem, elájulnál. Tészta, kenyér, édesség, sőt, gumicukorfüggő vagyok. De volt évekig tartó szotyolafüggőségem is. Nagyon szeretem magam körül a rendet, de az egyáltalán nem zavart, hogy a ruhámból, az autómból mindig hullott ki a szotyola héj. Vezetés közben is küzdöttem vele, a körmöm sokszor letört, a nyelvem felhólyagosodott, de nem tudtam lemondani róla. Ipari mennyiségben ettem, amikor már én is kínosnak éreztem, akkor utánajártam, és kiderült, hogy ösztrogént is tartalmaz. Nyilván akkor nekem pont arra volt szükségem, ezért nem tudtam meglenni nélküle. Hiszek abban, hogy a szervezet mindig jelzi, hogy mire van szüksége és mi az, ami árt neki, ezért nem diétázok, hanem ezeket a jeleket figyelem. Ha valamit megkívánok, azt megeszem, viszont ha jön egy előadás és érzem, hogy szorít a nadrág, akkor nagyon fegyelmezetté válok és odafigyelek.
– Mondjuk a Menopauza erre pont ideális, hiszen csak szűk nadrágban és miniszoknyában vagy a színpadon.
– De nem is a látszat fontos nekem, hanem az érzet. Ha felszedek egy-két kilót, akkor rosszul érzem magam. Harmincöt éve nem álltam mérlegre, ha van egy minimális plusz, azt érzem a gyűrűmön, a cipőmön. Nem érdekel, hogy hány kiló vagyok, az a fontos, hogyan érzem magam a bőrömben. Van évtizedekkel ezelőtti ruhám, ha az jó rám, akkor nincs gond.
– De ne mond, hogy mozogni sem mozogsz semmit.
– Most már mozgok. Fél éve kezdtem edzőterembe járni, soha nem gondoltam volna ezt magamról, mert korábban próbáltam, de nem éreztem komfortosnak a helyzetet, nem voltam oda való. Akkor egy időre el is ment a kedvem a mozgástól, de az egyik barátnőm talált egy szuper helyet, ahova hetente kétszer járunk. Nem az én világom a súlyok emelgetése, de tisztában vagyok vele, hogy kell a csontozatnak, az izmoknak. Olyan edzésre járok, ahol az én alkatomra, koromra, személyre szabottan állították be a programot, ami minden tekintetben ideális nekem, és még élvezem is. Mert ez különösen fontos, én nem szeretek szenvedni. Itt nem kell súlyokat pakolni, nem tudok hibázni, örömmel megyek minden alkalommal.
Nem bánja, hogy idősebb hölgyet alakít
– A Mi kis falunkban egy idős, nem túl szép, és nem túl kedves nőt játszol, Zömbiknét. Szereted ezt a karaktert?
– Szeretem. Amikor Kapitány Iván (a sorozat forgatókönyvírója, rendezője – a szerk.) megkeresett az ötlettel, félve kérdezte meg, hogy bevállalom-e. Boldogan vállaltam, színésznő vagyok. Persze, gyakran azonosítanak a szereppel, az utcán sokszor vagyok Zömbikné. Előfordul, hogy rám csodálkoznak, hogy „jé, nem is annyira öreg”. Egyáltalán nem zavar.
– Soha nem volt a pályádon hátrány, hogy szép vagy?
– Ez mindig furcsa kérdés, mert én máshogy látom magam, mint ahogy engem látnak. És ugye magával sokkal kritikusabb mindenki. A fiatalabb éveimben nem mindig tetszett, amit láttam magamról képen vagy filmen, de ha ma ránézek, akkor már nincsen vele bajom. Akkor nem tetszett a hajam, vagy a sminkem, most meg azt gondolom, hogy mi bajom volt? De az biztos, hogy az emberre rákerül a bélyeg, és inkább negatív visszacsatolásként. Valahogy akire rásütötték, hogy szép, ahhoz az is automatikusan járt, hogy nem tehetséges, nem okos, csak szép. Ettől az emberben tőrdöfés volt, amikor leírva látta, hogy szép. Korán megtanultam, hogy nem ezzel kell törődni, ilyen vagyok és kész. Ezt sugárzom, szépnek látnak.
A megjelenésére a hétköznapokon is figyel
– Fontos neked, hogy mindig a legjobb formádat hozd, vagy simán leugrasz a közértbe maci naciban?
– Nem szeretek úgy elmenni otthonról, mert én nem érzem jól magam, ha nem vagyok kerek. Biztos, hogy ebben van elvárás is, de nekem hangsúlyosabb az, hogy magamnak megfeleljek. De természetesen nincs bajom azzal, ha valaki szabadidőruhában és smink nélkül intézi a dolgait, ha neki az úgy jó. Miért kellene mindig rendben lenni, ha épp nem vágysz arra? Mindenki emberből van, és előfordul, hogy valaki napközben úgy érzi jól magát, aztán a színpadon dívaként szerepel. De én magánemberként is így érzem jól magam. Nekem szükségem van az összhangra. És pont ez a zseniális a színpadon vagy a filmben, hogy ott lehetek teljesen más.
– Meddig mennél el egy szerep kedvéért?
– Biztos van az a szerep, az a rendező vagy az az összeg, amiért elgondolkodnék egy extrém kérésen. Ez Hollywoodban nagy divat, de az azért fontos, hogy akkor az a színész egy-két évig csak azzal a feladattal van elfoglalva. Nem kell másra koncentrálnia, este színpadra lépnie. Most gondold el, meghíznék egy film kedvéért, és akkor este a színpadi szerepeimet nem tudnám játszani? Az egy teljesen más világ, mint ahogy mi élünk.
A színház számára a legnagyobb motiváció
– Van hiányérzeted a karriereddel kapcsolatban?
– Persze, hiszen elment mellettem egy csomó szerep. Tudod, az ember azt gondolja, amíg fiatal, hogy majd ezt is eljátszom, meg azt is. Persze, aztán nagyon sok mást eljátszottam, de hiányérzet azért mindig van. Szerintem az egész élet olyan, hogy mindig csinálhatnál mást, vagy máshogy. Ó, ha arra az útra megyek, akkor mi történik másképp? Mindig van más lehetőség. De most már úgy vagyok, hogy nem keserítem a saját lelkemet azzal, hogy „mi lett volna ha”. Abban és ott akarom jól érezni magam, ahol vagyok. És most már abban a korban is vagyok, hogy nap mint nap, amikor elveszítek valakit, rájövök, hogy nincs olyan, hogy „majd találkozunk”. A most van, a mostnak kell élni.
– Zavar a korod?
– Nem. Mert most még fizikailag és szellemileg jól vagyok. Gondolom, hogy akkor fog majd nagyon mellbe vágni, amikor ez nem így lesz. De a színpad szerencsére mindig komoly motiváció és segít, hogy ne hagyjam el magam. Mert azt egyetlen este sem engedhetem meg magamnak, hogy rossz érzéssel létezzek a színpadon.
– A közösségi médiát tudatosan kerülöd?
– Sehol nem vagyok fent, tulajdonképpen a mai korban én nem létezem. Tudom, hogy ez nem mindig jó, sőt, néha érzem a hiányát is, de annyira meg nem fontos, hogy tegyek ellene.
Nyitókép: Tóth Enikő, fotó: Játékszín/Krasznai Nikolett
Ha tetszett a cikkünk, ezeket is ajánljuk:
