Félt, hogy meglátjuk a foltos pizsamáját vagy az ágyát – Menstruációs szegénység testközelből

Orosz akvarell vagy egy csomag betét?

A menstruációs szegénység még mindig tabutémának számít - pedig nem is gondolnánk, milyen sok nőt érint. Néhány évvel ezelőtt én is személyes kapcsolatba kerültem ezzel a témával, erről mesélek most egy kicsit.

Ha valaki a gépem elé ülne, a böngészési előzmények között érdekes topikokra bukkanna: az utolsó hír, amit elolvastam olyan fegyverekről, pontosabban rakétákról szól, amik hihetetlen sebességük miatt kevesebb, mint egy óra alatt becsapódhatnak a világ másik felén. De ha egy kicsit lejjebb görgetne, akkor a mérgező maszkulinitásról, a szexizmusról és számos más gender téma címét olvashatná.

Valamiért mindig is érdekeltek az olyan témák, amikről nem merünk vagy nem akarunk beszélni. A legtöbb ilyen témában azért merültem el, mert égett bennem a tudásvágy és a kíváncsiság, kivéve egyet. A menstruációs szegénységgel kapcsolatban más a helyzet, ehhez ugyanis egy fiatalkori személyes élményem is kapcsolódik.

Új város, új iskola, új barátok

15 évesen egy művészeti iskolában kezdtem meg a középiskolai tanulmányaimat. Augusztus utolsó hetében költöztem Kalocsáról Budapestre és foglaltam el a helyem a kollégiumi szobámban. Ekkor ismertem meg Lucát és Alexát, akik nemcsak a szobatársaim, hanem egyben az osztálytársaim is voltak. Különböztünk, mégis jól kijöttünk egymással. Alexa volt a nagyszájú, aki mindenről őszintén elmondta a véleményét, Luca és én egy kicsit megszeppenve, óvatosabban vetettük bele magunkat az új környezetbe. Teltek-múltak a hetek, hónapok és mindkét lányt egy kicsit jobban megismertem. Alexát nem igazán kötötték le a művészetek, ezzel szemben Luca valóban eltökélt volt, és azt tervezte, hogy a jövőben a szakmában fog elhelyezkedni. Nem tartottam elképzelhetetlennek. Az elméleti tárgyakban nem ő volt a legerősebb, de a szakmai feladatokat mindig szorgalmasan elvégezte, és ehhez még egy jó nagy adag tehetség is társult. Ráadásul ő volt az egyik legjobb rajzos az osztályban – országos versenyeket nyert és az órák végén a tanárok mindig az ő munkáján mutatták be, milyen részletekre figyeljünk legközelebb. De egy művészeti képzésnek vannak költségei, amik sokszor visszavetették Luca lendületét.

Az orosz akvarell esete

A különböző kellékek, rajzeszközök, papírok és a textilek nélkül lehetetlen volt megoldani az iskolai feladatokat. De az egyetlen, amit a suli biztosított azok a kisebb méretű textilek voltak. Az anyagraktár nem bővelkedett a jó minőségű vagy esztétikus szövetekben, Luca mégis inkább ezeket használta, a festékeket, a pasztellkrétát valamint a különböző papírokat már nehezen tudta megvenni magának. Alexa és én mindig felajánlottuk a mi eszközeinket, de vagy nem fogadta el vagy nagyon ügyelt arra, hogy takarékosan használja őket. Aztán egyszer végre összegyűjtött annyi pénzt, hogy sikerült beruháznia egy akvarellkészletre. Persze, még véletlenül sem egy orosz akvarellt vett, amiből a kisebb kiszerelés 8000 forintba került, hanem egy kifejezetten silány palettát. De legalább az övé volt és végre bátran bánhatott a színekkel.

Mindig csak a kifogások

Akármennyire is próbálta titkolni, egyértelmű volt, hogy családja nem áll jól, már, ami az anyagiakat illeti. Erre még 15 éves fejjel is hamar rájöttem, de jóval nagyobb volt a probléma, mint először gondoltam. Luca teljesítményét nemcsak a hiányzó vagy rossz minőségű eszközök vetették vissza, hanem a sok hiányzás is. Gyakran beteg volt, sokszor elaludt és nem jött be az iskolába, de olyan is volt, hogy vasárnap egyszerűen nem utazott vissza a kollégiumba. Az elején nem firtattam, hogy miért. Egy idő után viszont zavart, hogy azt láttam, nem használja ki a tehetségét és feladja az álmait. Ezért rákérdeztem, de ő csak kellemetlenül hebegett-habogott, és végül egy mondvacsinált indokkal zártuk le a beszélgetést. 15 éves voltam, naiv és nem vettem észre az árulkodó jeleket, amikből rájöhettem volna a valódi okokra.

Egy nap, amikor beléptem a kollégiumi tanári ajtaján, pont elkaptam a pillanatot, ahogy a nevelőtanárunk egy csomag betétet ad Lucának. Ekkor állt össze a fejemben a kép. A hiányzások nagyjából havonta jelentkeztek és végre megértettem, miért. Luca tudta, hogy felesleges továbbra is titkolnia előttem, így beavatott a részletekbe. Elmesélte, ha menstruált, reggelenként inkább ki sem kelt az ágyból, mert félt, hogy meglátjuk a foltos pizsamáját vagy az ágyát. Azt is elmondta, volt, hogy vasárnap azért nem jött vissza a koliba, mert nem volt otthon se betét, se tampon és a hosszú buszutat a vattákkal és papírkendőkkel nem tudta átvészelni.

Végül elmesélte azt is, hogy sokszor választania kellett, hogy az iskolai feladatokhoz szükséges eszközöket vagy inkább egy csomag betétet vásároljon meg.

A beszélgetés végén már ő sem és én sem bírtuk könnyek nélkül.

Elmarad a happy ending

Én ebben az időszakban pont olyan egészségügyi gondokkal küzdöttem, amelyek hatására kimaradtak a havi vérzéseim. Máig nem tudom megmagyarázni miért, de anyukámnak ezt több mint egy éven keresztül nem mertem elmondani. Így minden hónapban elvittem otthonról a szokásos tampon- és betét-adagomat, majd a kollégiumban Lucának adtam. Így nemcsak én segítettem neki, ő is a cinkostársam volt abban, hogy anya elől eltitkoljam a saját problémáimat. Ezt egy ideig folytattuk és egy kis szövetség alakult ki köztünk. Bárcsak azt mondhatnám, hogy ezután minden rendbe jött és a sztori happy enddel ér véget. Sajnos nem így történt. Még be sem fejeztük a 10. osztályt, amikor Luca a szokásosnál hosszabb ideig nem jött vissza Budapestre. Nagyjából 3 hét múlva beállított, hogy elmondja nekünk, hazaköltözik és abbahagyja az iskolát. Majd néhány nap múlva, amikor az iskolában voltunk és üres volt a szoba, mindent összepakolt és a szülei hazavitték. Búcsúzás nélkül hagyott ott minket és szörnyű ezt mondani, de azóta egyszer sem beszéltem vele.

Nyitókép: Lucy Lambriex/Getty Images

Ha tetszett a cikkünk, ezeket is ajánljuk:

Legnépszerűbb cikkek: