A férfiak tényleg olyan hisztisek betegen, mint a gyerekek?

Jön az influenza szezon: embert próbáló időszak ez nőnek és férfinak egyaránt. De nekünk nehezebb. Sajnos annyira ránk égett az a téves előítélet, miszerint a férfiak "rossz betegek", hogy azzal valóban nehéz mit kezdeni. Azért próbáljuk meg.

Nem minden férfi szenved

Eleve az egész ugye általánosítás. Nem lehet a Föld lakosságának felére, 3 és félmilliárd emberre általános érvényű megállapítást tenni. Ráadásul az egész csak amolyan legenda, mítosz, szájhagyomány útján terjedő, alaptalan és tudományosan soha nem bizonyított mendemonda. Olyan, mint a jeti. Kérdezem én, vádolt-e már bíróság jetit természetkárosításért? Na ugye. Persze a nőkkel szemben is létezik megannyi előítélet és általánosítás, tisztában vagyok vele. Egyezzünk ki abban, hogy minden ember más, és emiatt tilos az általánosítás. De ha valakit nem sikerült meggyőznöm a jetivel, és még mindig azt gondolja, hogy valami igazság azért csak van a dologban, hogy látta ő már férfiak tucatjait haldokolni egy megfázástól, az olvasson tovább.

Azt elismerem, hogy vannak jó betegek és rossz betegek.

Én nem vagyok rossz beteg: én csak próbálok életben maradni.

Ha megfázom, akkor az életben maradás elengedhetetlen feltétele a csoszogás, én pedig csoszogok, ahogy csak kifér, mert náthásan kevésbé mozog a láb, és takarékoskodom a gyógyuláshoz szükséges energiával is. Igen, ez idegesíti a nőket általában, de „a gyógyulásért mindent” elv alapján emiatt akkor sem lehet hibáztatni minket, a megfázástól leverten slattyogó férfiakat.

Génekbe vésett ellentét

Szerintem ennek az egész „a férfiak rossz betegek” mítosznak az alapja és eredője a nőkben rejlik, ugyanis itt két ösztön csap össze: a betegségtől amúgy is esendő és levert férfi nyugalmat kívánó, és a nők mindent megoldani akaró és gondoskodó ösztöne. E két, ősidők óta berögzült késztetés összecsapásának eredménye, hogy minket férfiakat alaptalanul vádolnak.

Ha beteg vagyok, ha rosszul érzem magamat, akkor nyugalmat szeretnék. És csoszogni. Ha folyton a nyomomban jár a nő azzal, hogy igyak hagymateát, egyek mézes-fahéjas-gyömbéres kulimászt (ez a másik közkeletű tévedés, miszerint a gyömbér emberi fogyasztásra alkalmas táplálék: nem az), ha űz az orrcseppel (gyermekkori trauma a torkomba lefolyó, undorító, keserű lötty), akkor a legsérülékenyebb pillanatomban zavarja meg a túlélésért folytatott, hősies küzdelmemet. Pont akkor, mikor épp békére és csendre lenne szükségem, mikor élet és halál közt lebegek, és csak a hit és a remény tart életben, hogy túlélhetem a megfázást. Mikor felkészülök a legrosszabbra, és felkészítem a környezetemet is rá, mert sose lehet tudni. Mikor összegzek. És akkor jön a nő és hajszol. Ezt úgy hívják, hogy túlaggódás. Ugye a pokolba vezető út is jó szándékkal van kikövezve. Mert mi férfiak is megkérdezzük a beteg feleségünktől, barátnőnktől (szigorúan külön-külön) hogy segíthetünk-e valamiben, de nem 10 percen belül hatszor, és nemleges válasz esetén nem jelenünk meg a gyömbéres-hagymateás orrcseppel csak azért is, hogy aztán az életbe kapaszkodó, heroikus küzdelembe belerondítsunk azzal a mondattal, ami miatt mi majdnem feladjuk, és meghalunk a náthában: „annyira hisztis vagy betegen, mint egy gyerek”.

Nem akarunk az elfeledett hősök sorsára jutni

Lássuk be, ez az egész alaptalan és téves mítosz tehát a nőktől ered. Nincs olyan férfi a világon (rendben, most ellentmondok magamnak, és általánosítok, de ez akkor is evolúciósan bizonyítható tény), aki igényelné ezt a fajta gondoskodásnak álcázott hajszát. Azok a férfiak, akik ezt valaha igényelték, még az őskorban kihaltak és a génjeik is velük vesztek. Mert képzeljük csak el, ahogy lándzsával a kezében indult el betegen, csoszogva vadászni, miközben üldözte a nő a fűzfakéreg-kivonattal. Esélye sem volt.

Ha tetszett a cikkünk, ezeket is ajánljuk neked:

• Aliz titka: „Amióta ezt szedem, ritkábban vagyok beteg”
• Ne a betegség döntsön ágynak! Ezekkel turbózd fel az immunrendszered télre