A Junior Prima- és Soós Imre-díjas, Ruttkai Éva-emlékdíjas színész, zenész, énekes szeptember 11-én „SKIZó” címmel kiadta első saját lemezét, amelyben egy 14 dalon át tartó izgalmas játékra hívja a hallgatókat.
– Az üzenőfaladon az alábbi sorral köszöntötted az első, teljesen önálló albumodat, amit a karantén alatt tudtál befejezni: „Szétesett a világ körülöttünk, megpróbáltam összerakni.” Mondhatjuk akkor, hogy te a káoszban találod meg a rendet?
– Kijelenteni kevésbé, inkább kérdezni szoktam: szeretek rendet rakni és az említett káoszban kutakodni, mert olyan értékes dolgok tudnak néha felkavarodni, amikre lehet, hogy máskor nem bukkannánk rá. Hasonlóan ahhoz, amikor az embernek valamiért ki kell pakolnia egy szobából (amit már régen nem tett meg) és akkor előkerülnek olyan izgalmas emlékek és témák, amelyekkel egyébként évek óta nem foglalkozott. Ez képes pofon is vágni minket, mert rádöbbenhetünk, hogy a múlt egyes részei még ma is aktuálisak lehetnek. A karantén alatt nem próbálhattam és nem játszhattam a színházban – így ez egy szerencsés helyzet volt az alkotásra, mert előtte eléggé leterhelt voltam az előadásokkal. Egy ideig nagy harcban álltam a karanténhelyzettel, de aztán ez átfordult abba, hogy nem hagyom magam és azt, hogy szétessünk, hanem találok célt ebben az időszakban is – így született meg az album.
– A lemez a „SKIZó” címet kapta, hiszen a rajta szereplő 14 dal 14 különböző lelket, lelkiállapotot mutat be – ami mindig te magad vagy. Melyik számot kellene bekapcsolnunk, ha azt szeretnénk megismerni, hogy most éppen milyen lelkiállapotban vagy?
– A dalaim annyira konkrét lenyomatok a közeli és távoli múltamból, hogy nem szívesen ragasztanám hozzá a jelenemhez. Ahogy a költők és az írók is el akarnak engedni bizonyos gondolatokat, fájdalmakat vagy érzéseket, úgy nekem is szükségem volt rá, hogy ez megjelenjen és egy kicsit elszakadjak ezektől a tapasztalatoktól. Ehhez az is kellett, hogy ilyen formában eljusson az emberekhez, mert így egy kicsit gazdát cserélhetnek a gondolataim: mintha becsomagoltam volna őket és átnyújtottam volna valaki másnak, hogy hallgassa ameddig van kedve, aztán adja tovább. Szerettem volna, ha egy szűk óra lehetne ez a lemez, egy kicsit színházi a hozzáállásom ebben: ott is általában legalább 45-50 perc egy-egy felvonás és akár 2-3 órát töltünk egy darabbal, így kerülhetnek igazán közel hozzá, különben csak villanásokat kaphatnának.
– Melyik dalt volt a legnehezebb és melyiket volt a legkönnyebb kiadni magadból?
– Erre a kérdésre nincs egy konkrét válaszom, pont azért, mert számomra mind a 14 lelkiállapot elég mélyről táplálkozik, komoly háttere van – ezért egyikkel sem volt könnyű találkoznom és megbarátkoznom. De ha szembe tudok nézni ezekkel a gondolatokkal, ott kezdődik az alkotás, az, hogy miként tudok viszonyulni az érzésekhez – ezt osztom meg a hallgatókkal dal formájában. Mindegyik bonyolult és összetett viszony, de vágytam rá, hogy megmutassam őket. Olyan ez, mint amit a kislányommal kapcsolatban is átélek: egyrészről azt akarom, hogy csak az enyém legyen, és csak hozzám tartozzon, de a másik oldalon szeretném világgá kürtölni, hogy milyen szép, okos és tehetséges. Így vagyunk sokszor a nagy szerelemmel is: meg akarjuk magunknak tartani és ragaszkodunk hozzá, de közben mindenkinek megmutatnánk, hogy ez a csodálatos lény a mi párunk. Ez az album éppen ilyen szerelemgyerek.
– Ha jól tudom, a 14-es szám egyfajta visszatérő elemként van jelen az életedben, mi is éppen 14-én beszélünk…
– Inkább a véletlen hozta így, ha van olyan, hogy véletlen: 14 éves koromban sorsfordító esemény történt az életemben, meghalt az édesapám. Akkor el is jöttem otthonról (azaz dupla törésről beszélhetünk) és Pécsről Budapestre költöztem a Bartók konzi miatt. Még akkor, 14 évesen próbálkoztam meg először a dalszerzéssel (természetesen szerelmes számokat írtam), és 14 éve kezdtem el nyilvánosan énekelni is, előtte hegedűs voltam. Az ismerőseim viszont biztattak, hogy jelentkezzek A Társulat című tehetségkutató műsorba, ahol az István, a király jubileumi előadásához kerestek szereplőket – ott találkoztam először nagyobb nyilvánossággal, közönséggel. Megtapasztaltam, hogy mennyire elképesztő is az, hogy akár egy millióan követték azt, hogy 17 évesen, gyakorlatilag gyerekként éneklek a stúdióban. Akkor olyan pozitív visszajelzéseket kaptam, hogy utána azt éreztem, érdemes felvételeznem a Színház- és Filmművészeti Egyetemre, ahová első próbálkozásra be is kerültem. Tulajdonképpen itt dőlt el, hogy ez lesz majd a hivatásom.
– A párodnak és a lányodnak is megköszönted a lemezt, mert nélkülük nem mertél volna belevágni. Formált téged művészként a szülővé válás?
– Mielőtt apa lettem, mániákusan, őrült módon a munkának és a következő feladatnak éltem. De miután eldöntöttük, hogy szeretnénk egy kisbabát, onnantól viszont elkezdtem megtanulni nemet mondani felkérésekre. Elfogadtam, hogy vannak olyan helyzetek, amikor más a fontos és aszerint kell elhatározni magunkat. Aktívan végigkövettem a várandósság időszakát, amennyire csak tudtam, az utolsó hónapokban és a szülésnél pedig teljesen jelen voltam, ami nekem egy hatalmas visszajelzés volt arra, hogy minden áldozat megérte, amit azért hoztam, hogy itt lehessek. Mondjuk ki, a mai világban nem könnyű elutasítani egy munkát, mert nem tudjuk, mi lesz a következő hónapban. Ez egyébként a koronavírus-járvány alatt ki is kristályosodott: észre kell vennünk, hogy nem szólhat az egész életünk a rohanásról, még akkor sem, ha szeretjük, amit csinálunk. Nem kergethetünk valamit, amit sosem érhetünk el: minél több pénzt keresünk, annál többet akarunk – ugyanez igaz a hatalomra is. Ez egy soha véget nem érő küzdelem, amitől nem lehetünk boldogok. Én abban hiszek, hogy a boldogság nem egy desztináció, ahová megérkezünk, hanem egy létforma. Azt tanította az apaság nekem, hogy a jelen pillanathoz úgy kell hozzáállni, hogy ahová a lelked köt, azt el kell fogadni és merni kell abban a vonzódásban élni. Ha ez a családod, akkor légy velük, a saját külön kis univerzumotokban – mert ez az!
– A magyar dal napja kapcsán megkérdeztünk téged is a kedvenc felvételedről, ami Presser-Sztevanovity „Fényév távolság” című dala. Az albumodat el is küldted Presser Gábornak, hogy véleményezze megjelenés előtt – sőt, Dés Lászlónak is…
– Borzasztóan szerette ezt az anyagot Pici bácsi és támogat is benne: még az is lehet, hogy a színház (Presser Gábor a Vígszínház zenei vezetője – a szerk.) valamilyen formában be fogja fogadni koncertest formájában a dalokat vagy egy részüket. Abban a hálás helyzetben vagyok, hogy végigkövette a pályafutásomat, és szerencsére folyamatosan jelen van az életemben – sőt, fel is léphettem vele együtt. Pici bácsi nagyon kíváncsi ránk, fiatalokra. Kifejezetten érdekli, hogyan gondolkodom a zenékről, írta is, mennyire rendhagyó formaelhagyó dalokat írtam. Nem járnak be egy olyan ívet, ami egy kicsit simogathatja is az embert, inkább zaklatottak és karcolnak. Nem így terveztem ezt, de mivel engem ezek az események megkarcoltak, ezt a felvételeken is lehet érezni. De ha valaki beleássa magát Presser Gábor munkásságába, ő is rengeteg műfajjal, hangszerrel és hangszereléssel próbálkozott: az elektronikustól az akusztikuson át a zúzós rockig széles skálán mozog a tehetsége. Dés László véleményére is fontos számomra, hiszen sokat dolgoztunk együtt A Pál utcai fiúk előadás kapcsán, így különösen örültem, hogy ő szintén az album színességét és változatosságát emelte ki.
– Egy másik színművész, Csiby Gergő éppen a te lemezed egyik dalát, a „Szemed mögé”-t nevezte meg kedvenceként – azt mondta, ez egy viszonzatlan szerelmére emlékezteti. Furcsa tapasztalás még számodra, hogy valaki a te munkáidhoz köt érzéseket?
– Velem is megosztotta már ezt a gondolatát és azért is örültem neki, mert igazolja azt, amit az albummal el szerettem volna érni. Ezt a számot egy beteljesedett, tökéletes szerelem inspirálta: az az érzés, amikor az ember legszívesebben már belebújna a másikba, csak hogy még közelebb lehessen hozzá. Ellenben Gergő egy reménytelen szerelem emlékéhez köti ezt, tehát látható, milyen sokféleképpen lehet viszonyulni egy (dal)szöveghez és nem csak abban a lelkiállapotban működik, amiben a zenész írta. Sőt, egészen más érzéseket és gondolatokat válthat ki másokból. Számomra ez a legizgalmasabb ebben a lemezben: valószínűleg senkinek nem lesz 14 különböző lelkiállapota az 50 perc alatt, amíg végighallgatja, de 1-1 felvétel előhozhat belőle olyasmit, amit régen eltemetett magában, így felébresztheti az agyát – ez tulajdonképpen egy játék.
– Mi az, amit szeretnél, ha tovább vinnének az emberek magukkal, ha meghallgatták a „SKIZó”-t?
– Azt súgja a hallgatóknak, hogy folyamatosan keresnünk kell, kik vagyunk és hol van a helyünk a világban. Mindig legyen meg a kétely bennünk, jó helyen vagyunk-e, megfelelő irányba tartunk, de közben nem szabad elfelejtenünk azt sem, honnan jöttünk. Ettől függetlenül és ezzel együtt amiben éppen vagyunk, abban az élethelyzetben száz százalékosan jelen kell lennünk, különben nem fogjuk megtudni, hogy valóban ott kellett-e lennünk és mit kellett ebből tanulnunk. Ha jelen vagyunk a pillanatban, választ adhatunk a saját kérdéseinkre. Ezt szeretném üzenni, és bár ambivalens dolgokról van szó, mégis szépen összefüggenek.
– Már megjelent az első videokliped is, amit a „Ragasztva” című dalhoz készítettél. Miért éppen ezzel nyitottad a sort?
– Ez a dal azzal az alapvető gondolattal foglalkozik, amikor az az érzésünk, hogy semmi sem az, aminek valójában látszik. És ha valami még az is lenne, aminek tűnik, az ebben a látszatmozaikban nehezen észrevehető. Annak köszönhetjük ezt a káoszt, hogy nem tudunk valódi forrásból tájékozódni: például most a pandémia miatt szinte lehetetlen közvetlen kapcsolatokat létesíteni. Az ember társas lény, akinek szüksége van arra, hogy meg tudjon fogalmazni közös értékeket akár a családjával, akár a munkatársaival. Amint ez a dolog kiesik a képből (ahogy az a Covid-19 járvány alatt is történt), azonnal a reklámok és a közösségi oldalak és online felületek kéretlen információtömege zúdul ránk, az agyunknak pedig nincs erre megfelelő szűrőrendszere. Én matricavilágnak hívom ezt, ahol különböző politikai jelszavakkal elénk tolnak mindent, amit meg kellene vennünk és mi is címkéket aggatunk másokra – és ez borzalmas lelkiállapotba tudja taszítani az embereket. Pedig ezek a matricák elrejtik az igazságot – erről is beszélek ebben a dalban. Az az egyik legfőbb feladatunk, hogy figyeljünk a részletekre és próbáljuk belőlük összerakni az igazságot! Ehhez önállóságra van szükségünk, hogy ne fogadjunk be mindent, amit az internet ránk borít. Ezerféle elvárást támasztanak mindenki felé, emiatt számos maszkot magunkra húzunk és megkavarodunk. A koronavírus alatt például mi színészek egy időre elveszítettük a funkciónkat, és elgondolkodtunk, hogy akkor van-e szükség ránk igazából?
– Ősszel – bár óvatosan, de – újra kinyitottak a színházak is. Milyen futó előadásokban találkozhatunk most veled?
– A Vígszínházban hamarosan folytatjuk A Pál utcai fiúk és A nagy Gatsby előadásokat, A padlást pedig már háromszor is volt szerencsém játszani, bár a második-harmadik alkalommal (ekkor kezdett el ismét emelkedni a megbetegedések száma) már nagyobb félelemmel jöttek a nézők és persze voltak hézagok is a széksorokban. De azokért megéri csinálni, akik már várták, hogy ismét találkozhassunk. Ameddig tehetünk lépéseket ezért, addig küzdeni fogunk értük! Októberben pedig elkezdjük próbálni a Szerelmek városa című darabot és közben több régit is felújítunk majd.
– Milyen érzés volt ennyi idő után újra színpadra állni?
– Felszabadító élmény volt és megfogalmazódott bennem, milyen óriási erő van egy-egy ilyen találkozásban. Korábban kicsit el voltunk kényeztetve, hozzászoktunk ahhoz, hogy estéről estére 1000 néző beül az előadásokra. Természetesnek vettük ezt, ezért is csodálatos, hogy most rájöhettünk, mennyire nem az – hanem lenyűgöző, hogy a színházak lehetőséget adnak arra, hogy ennyi ember együtt érezhessen pár óráig egy helyen, egy időben. Ez maga a csoda, amit nem szabad elfelejteni! Én örökre megjegyeztem ezt…
Nyitókép: Dömölky Dániel
Ha tetszett a cikkünk, ezeket is ajánljuk:
- „Ha hazamegyek, az mindig visszaránt a valóságba és tudom, mi mennyit ér”- Szakács Gergővel, a Follow The Flow frontemberével beszélgettünk
- „Mindent teljes szívből csinálok” – A 365 nap főszereplőjével, Michele Morronéval beszélgettünk
- A zenekar, aki szívén viseli a Föld sorsát: a Milky Chance énekes-gitárosa, Clemens Rehbein mesélt nekünk az együttes fenntarthatósági terveiről
