Sokat mosod a kezed, nem szabadulsz a mosdó mellől? Túlságosan lefoglalnak a tisztasággal kapcsolatos gondolatok, vagy nem bírsz időben elindulni, mert folyton visszaszaladsz ellenőrizni a zárat? Előfordulhat, hogy kényszerbetegségben szenvedsz...
Aki látta a Lesz ez még így se! című filmet, az jól tudja, mi a kényszerbetegség, csak talán eddig nem tudta pontosan a nevén nevezni a problémát. Jack Nicholson karaktere a filmben egy fura figura, aki csak egy bizonyos színű járdakőre hajlandó lépni, és minden, forró vízzel végzett kézmosás után a kukába dobja a glicerines szappanját. Valamennyiünknek vannak kényszeres dolgai, azaz olyan szokásaink, amelyekhez – mások szemében esetleg furcsa módon – ragaszkodunk, de ez még nem jelenti azt, hogy kényszerbetegek lennénk. Egy közeli ismerősöm például séta közben szó szerint kényszert érez arra, hogy az úttesten egyértelműen útjába kerülő, nagyobbfajta kavicsokat addig rúgja, amíg csak tudja. Egyébként egy kiegyensúlyozott férfi az illető – csak éppen van egy ilyen kis „bogara”. De vajon mitől válik egy cselekvés kényszeressé, és az egyén valóban beteggé, aki pszichiáter, vagy pszichológus segítsége nélkül nem biztos, hogy úrrá tudna lenni a problémáján?
Szorongás éjjel, szorongás nappal
Vera most 35 éves, 23 volt, amikor úgy érezte, kezd kicsúszni a lába alól a talaj. „Először nem volt egyértelmű, hogy mi a bajom, és nem is volt energiám arra, hogy magammal foglalkozzam – meséli. – Édesanyámról kiderült, hogy súlyos beteg, ami sokkhatásként ért. Azonnal cselekvő üzemmódba léptem: segíteni akartam neki. Szerencsére átvészelte a kezelések nehéz időszakát, és ma már hivatalosan is gyógyult. Az én világomban azonban komoly törést okozott ez a helyzet, onnantól kezdve éjjel-nappal szorongtam.” Kezdetben Vera maga sem tudta, hogy szorong, hiszen lefoglalták a napi teendői. Egyetemre járt, munkája is volt mellette, és amikor csak tehette, hazalátogatott vidéken élő édesanyjához.
Egyszer csak észrevettem, hogy egyre jobban rettegek a betegségektől,
...illetve pontosabban az ezeket terjesztő kórokozóktól. Attól tartottam, ha nem tisztálkodom megfelelően, ha nem mosok elég alaposan kezet, akkor megbetegszem. Abba persze ekkor nem gondoltam bele, hogy egy kis megfázás, vagy gyors lefolyású vírusfertőzés még nem a világ vége, és sokkal veszélyesebb az a játék, amit az elmém űz velem.” Vera kényszercselekvései sajnos nem álltak meg az antibakteriális szappan gyakori használatánál és az alapos mosogatásnál. Egyre jobban szorongott, lassan már a lakásból is alig mert kimenni. „Volt egy pillanat, amikor leesett, hogy nagy a baj – meséli. – Éreztem, hogy valami nem stimmel velem, ezért felhívtam telefonon egy pszichológia szakos barátnőmet, hogy szerinte én kényszerbeteg vagyok-e, és hogy ez vajon mennyire veszélyes. Mivel jó kedélyű, pörgős lánynak ismert, nevetve válaszolt, jól emlékszem a szavaira: ‘Addig nincs gond, amíg nem kapod magad azon, hogy már fél órája a mosdó mellett állsz és épp véresre sikálod a kezedet.’ Gyorsan elköszöntem és letettem. Meredten bámultam magam elé – a fürdőszobában, a mosdó előtt álltam, a kezem csupa seb volt. Akkor döntöttem el, hogy orvoshoz fordulok.”
Komoly szenvedés
A szakemberek szerint a kényszerbetegség tüneteinek jelentkezésekor fontos tudni, mi az a pillanat, mi az a határ, amikor érdemes orvoshoz fordulni. Amikor a kényszeres cselekedetek, gondolatok már károsan befolyásolják az életminőséget, illetve ha a cselekedet egy óránál több időt vesz igénybe, vagy akár naponta több órát, az már biztosan intő jel. Fontos tudni, hogy a kényszerbetegek nem egyszerűen „kényszereznek”, hanem nagyon szenvednek. A kényszerbetegség ugyanis komoly szorongással jár együtt, amit kezelni kell. A szorongás oka természetesen nem a rettegett baktérium – vagy más kényszerbetegek esetében például a nyitva hagyott zár lehetősége, ami miatt tizenötször vissza kell szaladniuk a bejárathoz –, hanem valami sokkal mélyebben gyökeredző félelem. Ezért hasznos egy pszichológussal, terápia keretében felfejteni a mögöttes okokat. A kényszerbetegség ugyanis a SOTE hivatalos álláspontja szerint úgynevezett megelőző magatartást vált ki a betegből: kényszercselekedetekkel vagy kényszergondolatokkal próbálja a szorongását csökkenteni. A kényszeres tevékenységek skálája szinte végtelen. Van, aki az említett kézmosással küzd, van, aki hosszú perceken, sőt, akár órákon át ellenőrzi a lakást – ajtót, főzőlapot – elinduláskor, és emiatt akár el is késhet a munkahelyéről. Beszűkült gondolkodás jellemzi ilyenkor az embert, és nem is látja kívülről, milyen spirálban halad lefelé.
„Három év kellett”
Vajon milyen útjai vannak a gyógyulásnak? A tartós pszichoterápia mellett manapság a kognitív viselkedésterápia bizonyul igazán hatékonynak, de vannak olyan komolyabb esetek, amikor gyógyszeres kezelésre is szükség van. Egy jó pszichológus folyamatos terápiával tartós segítséget nyújt, de van, hogy a kombinált kezelést javasolják a szakemberek, a betegség súlyosságától függően. A gyógyszerek az idegrendszer kibillent biokémiai állapotát állítják helyre, és persze nem úgy működnek, mint az aszpirin, hanem lassan és fokozatosan hatnak. Pszichiáter írhatja fel őket, az ő ellenőrzésével és adagolása szerint kell őket szedni. Ha csak beszélgetnek, de a páciens úgy érzi, nem halad előre, érdemes váltani. A jó viselkedésterapeuta ugyanis közelebb viszi a pácienst a saját lelki folyamataihoz, segíti abban, hogy megismerje magát, reakcióit, a mögöttes okokat, a szorongását kiváltó tényezőket – és abban támogatja, hogy önállóan döntsön, vagyis hogy gyakorlatilag önmaga terapeutája legyen. A gyógyulás tehát elsősorban a beteg kezében van, a terapeuta arra az útra segíti rá, amely során megtalálja az önbizalmat, és megfelelő önismeretre tesz szert ahhoz, hogy immár ne a kényszeres szokásokban találja meg a biztonságot, hanem önmagában. Vera már évek óta túl van a nehezén. Gyerekei vannak, a fókusza áthelyeződött a külvilágra. „Három év kellett, de mára teljesen elmúltak a kényszeres gondolataim. Talán csak egy másik kényszerbeteg értheti meg azt a sikerélményt, amit a minap átéltem: a kisfiam kezéből a földre hullott egy sütemény, mert már nem kérte. Régen eszembe sem jutott volna koszos dolgot a szám közelébe vinni, de most elvettem és vidáman bekaptam. Akkor tudatosult bennem, hogy jé, milyen messze járok már attól, aki voltam.”
Szerző: Szajki-Vörös Adél
Nyitókép: Photographee.eu/Shutterstock
