„Görbe tükörként is értelmezhetők a műveim”- interjú Göncz Dalmával

Nem könnyű, és egyáltalán nem nőies anyagot, a betont választotta festményei egyik fő alkotóelméül, ami azt is érzékelteti, hogy az erős feminin oldala mellett van egy rejtett maszkulin oldala is.

Az alkotáshoz mindegyikre szüksége van: a nehéz betont egyedi, formabontó módon ötvözi a finom ecsetkezeléssel. Bár első nemzetközi bemutatkozása nem szokványos módon Miamiban volt, azóta is folyamatosan jelen van a nemzetközi színtéren. Ma már budapesti bemutatótermében is láthatók a munkái, ahol privát tárlatvezetéseket is tart. Göncz Dalma festőművésszel beszélgettünk.

Gyerekként szinte mindenki fest, rajzol, te azonban ennél jóval tovább fejlesztetted ezt a készséget. Hogyan kezdődött, mi fogott meg az alkotásban?

Én így születtem. Amikor nem a szabadban játszottam, akkor minden időmet a rajzolásnak, a festésnek szenteltem. Szerencsére a szüleim és az egyik nagymamám látták bennem az erre való nyitottságot, fogékonyságot, ezért elvittek Leitner Sándor – aki később a Kaposvári Egyetem Művészeti Karának és képzéseinek megálmodója majd alapítója is volt – képzőművészeti iskolájába, ahol Lieber Erzsébet Munkácsy-díjas képzőművész és Jancsikity József grafikus oktatta a fiatal művészpalántákat. Igazából ott kezdődött minden. Majd a gimnáziumban rajzból érettségiztem, folyamatosan képeztem magam, és művészeti pályára készültem. Nekem ez teljesen egyértelmű út volt, és a mai napig nem értem, hogy alakult úgy, hogy végül egy gazdasági főiskolán kötöttem ki.

Megpróbáltál megfelelni a szülői elvárásoknak vagy inkább lázadtál?

Először nyilván lázadtam, aztán pedig nagyon igyekeztem rendesen és tisztességesen elvégezni a főiskolát. Nyelveket tanultam, mindent kipipáltam, amit csak lehetett, és természetesen a szüleim is elégedettek voltak. Csak éppen egy probléma volt. Egyszer csak ott álltam az iskola végeztével, és azt éreztem, hogy ez nem én vagyok, én soha nem ezt akartam. Persze nekem is voltak polgári foglalkozásaim, de ahogy a főiskola alatt is, úgy a „munkás” hétköznapok közben is a festés, az alkotás tette ki a mindennapjaimat. Folyamatosan szántam arra időt, hogy képezzem magam, neves festőművészekhez járjak tanulni. Mindig arra törekedtem, hogy megtaláljam a saját utam, a saját irányomat, ami igazán én vagyok. Kísérletező szellem vagyok, és nem feltétlenül a kitaposott, néha kézenfekvőbb, hanem inkább a kihívásokkal teli, nehezebb utat próbálom választani. Szerintem megint sikerült, hiszen a stílus, amit képviselek, nem a megszokott, klasszikus, hanem inkább egy formabontóbb, egyedi festészeti vonal. Egyfajta „domborműként” lehetne jellemezni a képeket: egyszerre festmény is és szobor is.

Hogyan alakult ki a stílusod? Fokozatosan alakítgatod, vagy egyszer csak úgy ébredsz, hogy a fejedben van, hogy mit és hogyan akarsz megvalósítani?

Több szálon indul a dolog. Egyrészt számos kiállításon voltam, ahol olyan grandiózus művészek grandiózus munkáit láttam, akiknek a munkássága lehengerlő, elképesztő mély nyomot hagy a lelkekben. Kiskorom óta járkálok kiállításokra és láttam, hogy a plasztikusabb képi világú alkotásokhoz jobban vonzódom, mint a „sima” festményekhez. De természetesen fejet tudok hajtani egy hiperrealista festmény előtt is, és azt is ugyanolyan ámulattal tudom nézni, mint az anyagközpontú munkákat. De az is fontos tényező volt, hogy nagyon erősen igyekeztem elválni mindenfajta hagyományos és megszokott úttól, másrészt pedig hatottak rám olyan művészek, mint Jackson Pollock, akinek a technikája is teljesen eltért az adott korban megszokottól.


Nyilván a tiéd is eltér, mert nehezen tudom elképzelni, hogy egy állványra tett vásznon lehet dolgozni a betonnal.

Természetesen a földre helyezem a vásznat, és egész testtel dolgozom. Nem állok egy ecsettel órákon át a vászon előtt és dolgozom aprólékos mozdulatokkal, hanem inkább gesztusjellegű festéssel alkotok. Hosszú ideig ebben mélyültem el, és ezt szerettem csinálni, de most azt érzem, hogy picit belefáradtam, és keresem az új perspektívákat, hogyan tudom a jelenlegi stílusomat, technikámat egy következő szintre juttatni. Alapvetően jellemző rám a kísérletezési kedv, nemcsak a technika, az anyagok, hanem a képi világ tekintetében is. Minden nagyképűség nélkül mondhatjuk úgy is talán, hogy fejlődöm.

Hol lehet látni a munkáidat?

Nagyon érdekes, mert az első részvételem egy nemzetközi vásáron, Miamiban volt, amire méltán lehetek büszke. Nyáron részt vettem Tállyán, a legismertebb hazai alkotótáborban. Most éppen Pármában van kiállítva több munkám, és év végén ismét Miamiban lesz, ha minden jól megy. Hongkongban van kint nagyon sok alkotásom, amelynek egy jó része már elkelt. Ott folyamatosan jelen vagyok csoportos és egyéni kiállításokon. Tavaly novemberben debütáltam Ázsiában, ami az eddigi legjobb bemutatkozásom volt. Organikusan fejlődik az egész, ahogy egyre többen megismerik a nevemet. Hongkong, New York után szinte a második művészeti központ lesz, ha már nem az most. Természetesen Párizs és London számottevők, de Hongkong és Szingapúr, ahol most aktívan jelen vagyok, nagyon feltörekvő ebből a szempontból. Rengeteg a gyűjtő és nyitottak a különleges, újszerű alkotásokra.

Hogy kerültél Ázsiába a képeiddel? Oda nem igazán lehet az utcáról besétálni.

A social media felület kiváló lehetőség és ugródeszka volt arra, hogy kilépjek az „árnyékból” a napsütésre. Ezek alapján keresett meg egy művészettörténész-kurátor, akiben elsőre egyáltalán nem is hittem. Mindennel szemben szkeptikus vagyok, inkább tűnt úgy, hogy valaki szórakozik velem, ezért nem is reagáltam. De újra és újra jelentkezett, majd fél évig beszélgettünk, és így jött létre az első kiállítás. Ennek a sikere után egyértelmű volt számunkra a folytatás.

Másodlagosnak tűnhet, de nyilván komoly logisztikája van annak, hogy hogyan jutnak ki a képek Hongkongba, Miamiba?

Ez valóban komoly logisztika. Először is egy nagyon komoly faládát kell készíttetni, ami minden szempontból biztosítja a festmények épségben való szállítását. Ami ellenáll a hőmérsékletnek, a dobálásnak, mindenfajta útviszonynak. Egyedi asztalosmunkával készül a többrétegű láda, ami tulajdonképpen egy kisebb ház, speciálisan szivaccsal bélelve. Most már kialakult erre a rutin, de komoly kutatás előzte meg, mert ár-érték arányban nagyon komoly különbségek vannak.


Mennyi idő alatt készül el egy képed?

Van, ami viszonylag gyorsan, akár 1-2 hónap alatt is, de többnyire 3-5 hónap szükséges ahhoz, hogy azt mondjam, „rendben, ez így jó lesz”. Szimultán szoktam festeni, illetve betonozni. Különböző fázisai vannak az alkotásnak, amelyik fázisnál vagy képi világnál érzek motivációt, azt folytatom. Általában az új festményeknél már egy koncepció mentén haladok, nem a gesztusjellegű alkotói folyamat zajlik, hanem sokkal inkább agyalósabb az irány. Most ez a fajta alkotás jobban érdekel.

Rá kell arra koncentrálnod, hogy akkor most jövő héten festek kettőt?

Nem szoktam rákoncentrálni, megnézem az adott napot, hogy van-e bármi indíttatás. Van, amikor annyi impulzus ér és annyira sok az információ bennem, hogy szinte késztetést érzek az alkotáshoz. De előfordul olyan is, hogy hetekig nem megyek a stúdió közelébe, és ilyenkor nem is erőltetem a dolgot. Nyilván, ha van egy határidő, mondjuk egy kiállításhoz, akkor arra meghatározom azt az időintervallumot, amikor dolgoznom kell. Ez mindig több hónap, nem teszek magamra nyomást, hogy pár hét alatt kell elkészülnöm, és azt nem is lehetne. Kell ehhez egyfajta lazaság, hogy tudom, hogy fél év alatt kell megszületnie „x” darab képnek.

A nem alkotás időszakában is alkotsz fejben?

Igen, mindent leírok, rajzolok, de az egyik legfőbb része a munkásságomnak, hogy fotózok. Minden képnek van egy előzménye, honnan indult, milyen anyagokat használtam. Most, például amit Tállyán készítettem, ott a helyben található anyagokat gyűjtöttem össze. Az alkotótábor időszaka nálam nagyrészt azzal telt, hogy az ottani anyagokat gyűjtöttem össze, azok aztán bekerültek a képbe. Ezáltal még erősebb utalást tettek a képi világra, és „helyspecifikussá” vált az alkotás. Nemcsak képi világában, hanem anyagában is, hiszen vaslemezek vannak benne, régi pálinkásüvegek, kidobott, haszontalan termékek, amelyek ezáltal egy új értelmezést, új értelmet is nyertek.

Ez az újrahasznosítás a helyi lehetőségekből logikusan adódott, vagy volt benne tudatosság is?

Ez tudatos, ami egy nagyon fontos mondanivaló és üzenet is. Magát a betont is ilyen formában újrahasznosítom, és ez az életem része is. Fontos, hogy ne terheljük a környezetet, és a munkáim nagy része is reflektál a természetre, a környezetvédelemre. Nem vagyok aktivista, pláne nem a Greta Thurnberg-féle, de szeretném, ha elkezdenénk értelmesen gondolkodni ezekről a dolgokról, és elkezdődhetne egy értelmes diskurzus a világban arról, hogy hogyan lesz képes az emberiség úgy megbirkózni ezzel a kérdéskörrel, hogy nem folyamatosan csak a profitot nézi, és mégis valódi válaszokat ad a valós problémákra.

Mi a legnagyobb inspirációs forrásod az alkotáshoz?

Leginkább a természet, az abban való elmélyülés. A nyugalom, a sztoikus csend, hogy rá tudok csodálkozni, akár gyermeteg módon dolgokra. De az is hat rám, amit a világról a hírekben hallok. Anyaként pedig nagyon sokszor felháborítanak bizonyos társadalmi események vagy természeti katasztrófák is, ezeket valamilyen módon mindig megelevenítem a vásznon. Kicsit görbe tükörként is funkcionálnak a műveim, mert egy csillogó, harsány világot mutatnak, de mindegyik képnek van egy mögöttes tartalma is egyben, vagy olyan informatív háttere, ami elgondolkodtat, hogy jó-e az irány, ahova, és amerre haladunk.


Kicsit figyelemfelkeltésre is használod az alkotást?

Igen, mert zavar, hogy tudjuk, hogy a természet milyen információkat közöl velünk, és azt is tudjuk, hogy ezeknek milyen hatása van az emberiségre, de mégsem teszünk semmit. Álmegoldásokat próbálunk nyújtani és elrejteni mögötte az elképesztő profitéhséget. Az új koncepcióm kicsit társadalomkritikus, és némi szociológiai háttérrel is bír, az alkotásaim értelmezhetők úgy is, hogy hol tartunk, hova haladunk, vagy miért pont arra. A hihetetlen mértékű digitalizáció, az AI-jelenség is „megszólított”. Én szeretem megfogni az anyagokat, ebből a szempontból egy klasszikus alkotó vagyok. A nagyon modern, például a mostani, progresszív nyugati gondolkodás, amikor már semmi nem az, aminek látszik, amikor minden manipulálva van, nagyon távol áll tőlem.

Lehet, hogy szemtelen a kérdés, de van kedvenc képed?

Mindig van. Amikor megszületik az új alkotás, azonnal szerelembe esek bele. Aztán sokszor hamar vége is a szerelemnek. De előfordul olyan is, ha elégedetlen vagyok vele, hogy a fal felé fordítom.

Könnyen elengeded a képeidet, amikor megveszik? Nem fáj értük a szíved?

Nem, és de! Közhely, de tényleg olyan, mintha a gyerekeim lennének. Furcsa érzelmi kötődés ez, hiszen belőlem jönnek, mondhatni egy-egy darabkák belőlem, a gondolataimból, az emlékeimből, a szívemből.

Otthon mennyi képed van a falon?

Tele van az otthonom, de nemcsak a betonos alkotásokkal, sok grafika, portré és akril, még a régebbi korszakaimból.

Szoktad őket cserélni, váltogatni, vagy fix helyük van?

Vannak falak, ahol fixen vannak, és vannak, ahol rendszeresen cserélem. A hálószobák felé vezető folyosón például mindig történik változás. Általában az újak mindig (helyet) „nyernek” a régiekkel szemben.

Nyitókép: Göncz Dalma

Ha tetszett a cikkünk, ezeket is ajánljuk:

Regisztrálj most, és tedd meg első befizetésed, mi megduplázzuk 100 000 Ft-ig! (x)
Legnépszerűbb cikkek: