„Ha hazamegyek, az mindig visszaránt a valóságba és tudom, mi mennyit ér”- Szakács Gergővel, a Follow The Flow frontemberével beszélgettünk

A „Férfi, akire odafigyelünk” című sorozatunk második részének kedvéért leküzdöttük a tériszonyunkat és Budapest felett, csodás panoráma mellett Gergő arról mesélt nekünk, mennyit változott az elmúlt években.

– 2012-ben gyakornokként együtt dolgoztunk az egyik kereskedelmi televíziónál, ma pedig a nagyszínpadokon találkozhatok veled és az ország legsikeresebb zenészei közé tartozol. Ha visszatekintesz az elmúlt évekre, mi az, amiben a legtöbbet változtál azóta?
– Rengeteget formált rajtam az utóbbi két év, ez a sodrás, amiben vagyunk: ha akarja az ember, ha nem, ez azért mindenkit megváltoztat és észnél kell lenni, hogy két lábbal a földön maradhassunk – ez leköti az energiáim jelentős részét. Zeneileg sokat tanultam, fejlődtem az elmúlt 8 évben. Én akkor azért dolgoztam az RTL Klubnál, mert amikor 2010-ben a legelső X-Faktorban szerepeltem, rabul ejtett a tévézés világa. Szerettem volna a részese lenni: gondoltam megnézem, milyen a másik oldalról, aztán rájöttem, hogy ez nem nekem való. Az, hogy a tehetségkutatókból is folyton kiestem, annak köszönhető, hogy nem voltam átformálható. A karakter, amit ránézésre láttak rajtam és amit ki szerettek volna belőlem hozni, szöges ellentéte volt annak, amit én nyújtani tudok. A „nézz a kamerába és szuggeráld, hogy rád szavazzanak” nekem soha nem ment, ez volt az egyik legnagyobb gond és ilyen tekintetben most is ugyanez a helyzet. Hiába mondják, hogy ne csukjam be a szemem éneklés közben, én mindig megteszem, mert akkor érzem a zenét. De szerintem a világ egy kicsit megváltozott. Ed Sheerannel elindult egy olyan irány, ami megmutatja, hogy antisztár habitusú és külalakú emberek is előtérbe kerülhetnek, sőt a trend az, ha nem a klasszikus értelemben vett előadó vagy.

– Mit tudsz tenni annak az érdekében, hogy az említett sodrás ne vigyen el?
– Szerintem folyton emlékezni kell arra, hogy szükség van olyan pontokra, amiket alapvetésnek veszel és a jelenlegi valóságodat ezekhez hasonlíthatod. Így rájöhetsz, hogy nem is rossz neked és baromira fogd be a szád és csináld. Én valami ilyesmit szoktam alkalmazni, hogy ne veszítsem el önmagam, az eredeti értékeim.

– Jelenleg mi ez a pont, amihez tudod kötni magad?
Van egy, amihez az emberi kapcsolataimat kötöm: például a magánéletet eléggé szétzúzza a zenészélet, annyi impulzust kapok, hogy azt nehéz helyén kezelni. Sok embernek sikerül, de többnek nem és most én is az utóbbi tábort erősítem, mert jelenleg nem feltétlen van ellensúlyom, de folyamatosan azon vagyok, hogy ez meglegyen. A másik ilyen pontot az anyagiakat illetően jelöltem ki. Nekem szerencsém van, mert későn ért el a hype és felfutás, addigra már volt egy értékrendem, egy viszonylag érett személyiségem, illetve olyan helyről, Miskolcról jövök, ahová, ha hazamegyek, az mindig visszaránt a valóságba és tudom, mi mennyit ér. Szerintem ez borzasztóan fontos, mert ebben is könnyedén el lehet veszni.

– Emlékszem, a gyakornokság alatt, munka közben egy Sade dalt énekeltél… Most épp milyen számok okoznak neked dallamtapadást?
– Gyakran hallgatom Lauvot, mert szerintem hihetetlenül tehetséges és lehet érezni, hogy az elejétől a végéig ő hangszereli a dalait, teljesen benne van. Illeniumot is kedvelem, ő az elektronikus vonalon van előtérben. Jon Bellion is szerethető számomra, csak sajnos ritkán ad ki zenéket.

– Éppen az otthonod feletti tetőn beszélgetünk, az erkélyed pedig az Irie Maffia és a Follow The Flow közös, karantén alatt forgatott klipjében (B-oldal) is megjelenik. Könnyen beengeded a közönséget a magánszférádba?
– Szeretem azt éreztetni, hogy nincsenek titkaim, de alapvetően egy nagyon zárkózott csávó vagyok. Ha egy új társaságba kerülök, akkor én leszek az, aki a sarokban áll és vár, hogy valaki hozzászóljon, de azért nyitott rajtam az utóbbi pár év – na, persze nem teljesen, de ezt annyira nem bánom, mert ez egyfajta védelmet ad.

– Szinte minden interjúdban meg is jelenik, hogy introvertáltnak vallod magad és hogy a színpadi lét, az előadóművészet, az interjúk nem feltétlenül az erősségeid vagy a kedvenceid. A természetjárás, túrázás viszont nagyon közel áll a szívedhez: mondhatjuk, hogy befelé forduló emberként könnyebben átvészelted a karantén időszakát?
– Nekem semmilyen szinten nem volt megterhelő, sőt, szinte semmi sem változott az életemben. Van öt ember, akivel a mindennapokban érintkezek és velük akkor is találkoztam – csak kicsit csökkentettük ennek a mértékét. Ugyanúgy kijártam egyedül futni, túrázni, ebből a szempontból nem viselt meg. Eleinte az rémített meg inkább, hogy bár a város kiürült, ellenben a Normafa tele volt és féltem, hogy elvesztem ezt a kis világomat… (nevet) A koncertezés valóban nem a kedvencem, ennek ellenére áprilisban volt egy pont, amikor már majdnem úgy voltam vele, hogy átmegyek az utca végén található Déryné grillbe (ami a karantén végére bárrá avanzsált esténként) és megkérem őket, hogy hadd játsszak kicsit néha nekik… (nevet)

– Gyakran felteszik a kérdést a zenészeknek, hogy mik lennének, ha nem előadók? Idén sajnos ez a felvetés mondhatni több lett egyszerű fikciónál: te készítettél magadnak B-tervet a járvány miatt?
– A hosszútávú terveim között szerepel, hogy kitanuljam az asztalos szakmát, amivel a dédnagyapám is foglalkozott – szeretném, ha lenne valami, amit továbbadhatnék a családban. Ez egy másik tervhez is kapcsolódik: méltósággal szeretnék megöregedni és mondjuk 50 évesen már nehezen képzelem el magam a színpadon. Azt gondolom, hogy a szóló projektbe esetleg bele lehet öregedni, de azt sem szeretném kényszerből csinálni soha. Nekem az az álmom, hogy veszek egy vendégházat külföldön, túrákat vezetek és asztaloskodom – de ezt körülbelül 15-20 évvel későbbre tervezem. Egyébként a fotózás is kimondottan érdekel, gépet már vettem, de még nem kezdtem el gyakorolni. Illetve a digitális grafika és rajzolás is vonz: ezt pont a turnézás közben szerettem volna elsajátítani, mert tavaly a szezon végén vettem egy Ipadet (ami jó ehhez) és úgy voltam vele, ha majd megyünk koncertekre, akkor útközben tudok vele foglalkozni… Persze megtehetném itthon is, de valahogy sajnálom rá az időt, mindig valami mást csinálok. (nevet) Reméljük jövőre!

– Van egy mondat, amin megakadt a szemem az egyik interjúdban: azt mesélted, hogy kiskorod óta öregnek érzed magad. Ezt inkább pozitívumként vagy negatívumként éled meg?
– Inkább negatívumként. Nyilván van pozitív hozadéka is ennek, de mindig éreztem egy terhet, amit sosem éltem meg. Van egy ilyen attitűd és súly legbelül. A testbeszédemben is megnyilvánult ez: kicsiként is sokszor kaptam magam azon, hogy a kezemet hátul összekulcsolva, görnyedve sétálok. (nevet)

– Azt nyilatkoztad, hogy míg a karrieredet illetően optimista vagy, az élethez való hozzáállásod inkább pesszimista. Mi az, ami segít „felkelni a padlóról” a nehéz napokon?
– Az eltörölt áprilisi Akvárium koncertre szerettem volna felidézni néhány tizenévesen írt dalomat: amikor meghallgattam őket, már nem értettem miért fájt mindig annyira az élet, mert utólag visszatekintve ennyire nem lehetett rá okom. Viszont ebben sokat fejlődtem! Például a napfelkelte, naplemente tetoválásomat is azért csináltattam, mert ha ezeket látom, úgy érzem magam, mint egy mobil, amit töltőre raktak. Ezért, ha úgy kelek fel egyik reggel, hogy ez nem az én napom lesz, akkor csak ránézek, és máris töltődöm egy picit. Ilyen apró praktikáim vannak arra, hogy átlendítsem magam a nehéz pillanatokon. De ha csak tehetem, feljövök a tetőre megnézni a napfelkeltét vagy a naplementét, mert ilyenkor igazán ki tudok kapcsolni…

– A mobilhasonlatról jut eszembe… Nem titkolod, hogy telefonfüggő vagy: inkább a FOMO lehet az oka ennek vagy egyszerűen csak van, hogy szeretnéd elnyomni a gondolataidat külső ingerekkel?
– Ez valószínűleg úgy alakul ki, mint a legtöbb függőség: amikor kapod az üzeneteket és a lájkokat, az agyad kap valamit, ami tetszik neki és erre teljesen rápörögsz. Nálam nincs olyan, hogy lehalkítanám a telefonom, legfeljebb rezgőre teszem. Sosincs hatvan megválaszolatlan e-mailem, ha már egy akad, megőrülök. Amint valaki ír, én válaszolok – de ezt egyáltalán nem tartom egészségesnek és szinte gyötrődöm emiatt. Erre jó például a terepfutás, vagy a biciklizés mert ott nem tudom elővenni a mobilomat. Ilyenkor érzem az agyamon, mintha más lenne, ez számomra a digitális detox.

– A vádlidon lévő tetoválás pedig az egyik nagy álmodat jelképezi…
– Igen, az eredeti tervek szerint szeptember 12-én indultam volna megmászni a Mont Blanc-t és 17-ére szerveztem a hazautat, mert 18-ára volt ütemezve a lemezbemutató koncertünk a Budapest Parkba. Végül a zenekar miatt visszaléptem, de így, hogy nem lehet tömegrendezvényeket tartani, talán megpróbálok utána nyúlni ennek a dolognak és mégis megcsinálni – ha más nem, remélem, jövőre sikerül.

– Mi az, amit még nem tudtál kipipálni a bakancslistádon, és mi az, amire nagyon büszke vagy?
Büszke vagyok az aranylemezünkre, mert szerintem a generációnknál ez még számít, mi még hallgattunk CD-t, így mikor megkaptam nagyon örültem. Ez kint is van a falon (egyébként nem sok minden került ki oda). Remélem, hamarosan meglesz a platina is, mert bár már a közelében jártunk, jött a pandémia és így nem nagyon volt eladás – körülbelül 30 darab lemeznyire vagyunk tőle. Az MTV EMA azért extra, mert ez egy nemzetközi díj és ha belegondolsz, poén, hogy mondjuk Justin Biebernek is pont ugyanilyenje van otthon. (nevet) Bakancslistám nincs, inkább csak célokban gondolkozom. Már harmadik éve van egy összesítő listám év végén, és egy másik, amiben azt sorolom fel, mit akarok a következő 12 hónapban megvalósítani: jelenleg ezeknek a 70%-a biztosan nem fog összejönni. A zenét illetően 2 szóló dal (két héten belül érkezik a legújabb) és egy featuring volt az idei pontok között, úgy tűnik, ezek megszületnek. Szeretnék jobb frontemberré válni, ami koncertek híján most megvalósíthatatlan elképzelés: ebben pedig még van hová fejlődni, nem ez a legerősebb oldalam. Arra viszont még van esélyem, hogy a tandemugrást kipróbáljam idén!

Fotók: Dancs Enikő Bianka

Ha tetszett a cikkünk, ezeket is ajánljuk:

Legnépszerűbb cikkek: