Biztosan sokan próbálkoztatok már távkapcsolattal. Bevallom, egyszer én is tettem rá kísérletet: egyetlen hónap elég volt ahhoz, hogy rájöjjek, ez nem nekem való. De mi van akkor, ha az embert a barátaitól választja el sok ezer kilométer?
Van egy barátnőm, akivel már három éve gyakoroljuk ezt a formulát. A barátságunk egészen a gyerekkorunkig nyúlik vissza, bár az is igaz, hogy közös múltunkból csupán néhány emlékfoszlányt tudok felidézni. Gimnáziumban évfolyamtársak voltuk, az utolsó két évben közös órákra is jártunk. Végül úgy hozta az élet, hogy bár egy faluból származunk, mégis itt, Pesten kerültünk közelebbi kapcsolatba egymással. Az egyetemi évek bolondságai, a többé-kevésbé hasonló hóbortjaink olyan erős köteléket teremtettek hármunk közt – itt a másik kollégiumi szobatársam is meg kell említenem, hacsak egy félmondat erejéig is –, mely tíz év távlatában mérve is sértetlenül fennmaradt.
Ez a gyerekkori barátnőm a férjével – akihez szintén az ifjúkori barátság kötelékei fűznek – három évvel ezelőtt Amerikába költözött. Nem ért váratlanul a hír, mindketten szeretik a kihívásokat, nyitottak és toleránsak; személyiségjegyeik alapján valahol a „világutazók” és a „kalandorok” halmazok metszetében tudnám elhelyezni őket. Várható volt tehát, hogy előbb-utóbb szedik azt a bizonyos sátorfát és új kalandok után néznek.
Korábban már éltem egy évet külföldön, tehát volt sejtelmem arról, milyen nehéz így, ilyen formában fenntartani egy barátságot. Arra viszont én sem számítottam, hogy ennyire megvisel majd a fizikai távolság. Itt ráadásul komoly időeltolódással is számolni kell, mondjuk, a digitális kor vívmányainak hála a lehetőségünk éppen megvan arra, hogy a kapcsolattartás fizikai korlátait áthidaljuk. Elviekben legalábbis, gyakorlatban ez csak nagyon ritkán valósítható meg. Egyrészt azért, mert borzasztóan kevés az az idő, amit egyszerre ébren töltünk. Másrészt Skype-on értekezni, miközben a gyerekem éppen élet-halál harcot vív a játszótéri homokozó lapát birtokjogát illetően, valljuk be, nem igazán felüdítő és kellemes. Na, és persze ő sem ül otthon egész nap, arra várva, mikor lesz végre szabad tíz percem, hogy beiktassuk végre egy gyors baráti csevejt. Maradt tehát a félmondatos írásos kommunikáció, ami a semminél jobb ugyan, de a világmegváltó gondolatok megosztásának nem kifejezetten élvezetes módja.
Amikor egy óceán sem állhat kettőnk közé
Nem könnyű feladat érzelmektől mentesen, higgadtan és a saját érdekeinket háttérbe szorítva elengedni valakit. Végigszurkolni a másikkal a vízumigénylés sokszor komikus, logikai csavarokkal tarkított procedúráját, miközben a lelked mélyén arra gondolsz, milyen jó lenne, ha mégsem menne el. Aztán jön az első kultúrsokk, pontosan tudod, mardossa a honvágy is, mégis próbál erős maradni. Meglátod, könnyebb lesz majd – bátorítod, pedig szívesebben mondanád, hogy hagyd a francba az egészet, gyere inkább haza. Örülsz, mikor arról mesél, sikerült beilleszkednie végre, vagy mikor a frissen berendezett otthonát mutatja. Próbálsz úgy tenni, mintha kicsit sem lennél féltékeny az új, messzi és titokzatos barátaira, akik az asztalára rajzolt szívecskével várják a munkahelyén; s akikkel épp felépít egy új életet.
Választása egyébként nem sok van az embernek, el kell fogadnia a helyzetet. Mert mit is lehetne mondani? Nem leszek a barátod többé, hiszen itt ez a rohadt nagy óceán; akkora távolság, amit még elképzelni sem vagyok képes?
Szerencsére a két nagy véglet közt sok más út is létezik, amelyekkel többé-kevésbé –keserű szájíz nélkül és álságosságtól mentesen – azonosulni tud az ember.
Emlékszem, mennyire fogadkoztunk, mielőtt elmentetek: pár év az egész, annyit simán kibír az ember. Mire ovis lesz a fiam, már itthon is lesztek. Feküdtünk a függőágyban – a talpalatnyi zöldben, valahol Pest szélén –, azzal a sok ismeretlennel, akik búcsúztatni jöttek titeket. Mind tudtuk jól, hogy hamis ígéret csupán, mégis ez az, amit ilyenkor mondani kell. Tapintatból vagy illendőségből, netán tán azért, hogy a bizonytalansággal ne mérgezzük a búcsú perceit. Azóta csak telnek az évek, a gyerek nemsokára iskolába megy, a tiéd pedig lassan világra jön 9200 kilométer távolságra tőlünk, s attól a helytől, melyet egykor te is otthonnak neveztél.
Persze meg lehet szokni a félévenkénti találkákat; a gyerekek születése után amúgy sem volt idő sokkal többre. A nagybetűs életben egyébként is örülhet az ember, ha egy-két lopott órácskát a barátaival tölthet.
Fél év egy örökkévalóság. Mikor utoljára itt hagytál minket, a kicsi még csak törte a magyart, most pedig folyékonyan beszél. Szaladnak az évek, pillanatok tűnnek el. Mindenre lehet feloldozást találni, szépíthetjük a dolgokat, bár néha úgy érzem, teljesen felesleges. A lényeg attól nem sokat változik: akárhogy is szeretnénk, lemaradunk egymás életének legfontosabb pillanatairól.
Kimondva- kimondatlanul is nehéz cipelni ezt a terhet. Emlékszem, februárban is ez járt az eszemben, mikor itthon voltatok. Ültünk a zajos kocsma felső szintjén, épp a szülinapodat ünnepeltük. Fecsegtünk, nosztalgiáztunk és terveztünk, úgy tettünk, mintha két nap múlva nem ülnél megint repülőre, hogy néhány órával később egy másik kontinensen folytass egy számunkra teljesen ismeretlen éltet. Nem tudom, mi történt velem, talán az emlékek miatt lett úrrá rajtam a melankólia. Próbáltam visszanyelni a könnyeket, hisz nem vagyok már az az érzelgős csitri, s különben sem akartam elrontani a pillanatot. Nyeltem hát azokat a könnyeket, pedig már a torkom is összeszorult tőlük; pont úgy, mint most, mikor ezeket a sorokat gépelem. Elég volt egy fél pillantás, s te értettél mindent; én sem tudtam már tartani magam, kitört belőlem mindaz, amivel az elmúlt három évben egyedül próbáltam megbirkózni. Mert borzasztóan kegyetlen ez az érzelmi hullámvasút: délután még a viszontlátást ünnepeljük, este pedig már a búcsú percei következnek.
És nem csak az óceán feszül kettőnk közé, hanem az a sok-sok élmény és élethelyzet, amit egymástól teljesen eltérő módon tapasztalunk meg. Ami nekem a Kékes, az neked a Denali, én Veresegyházra járok medvenézőbe, te meg Yellowstone-ban Maci Laci nyomát kémleled. Én almát és paradicsomot veszek a piacon, nálad pedig avokádó és mangó terem, dollárral fizetsz a forint helyett. Mikor kabátban vacogva várom a buszt, te épp a medence széléről küldöd a képeket, s elég egy átlagos houstoni sztrádára pillantanom, hogy átértelmezzem magamban a forgalmas útszakaszokról bennem élő képet. Ekkora távlatokban mérve nem tudom, mi az, amit még egy kapcsolat elviselni képes.
Nehéz. Piszkosul az. Minden találka után újra fel kell építeni magamat. Mégis olyan pluszt ad ez nekem, hogy mindenek dacára állítom, megéri kiböjtölni a fél évet. Elvégre is a barátság nem helyhez kötött, fizikai kontaktust nem tételez. Ha valaki fontos, kilométerekkel –avagy mérföldekkel– odébb is az marad. Ugyanúgy meghallgatja az ember búját-baját, s ugyanolyan jól esik fél évvel később, tömbösítve megtartani minden elmaradt ünnepet.
Szerző: Erdődi-Juhász Ágnes
Nyitókép: Priscilla Du Preez/Unsplash
Ha tetszett a cikkünk, ezeket is ajánljuk neked:
- Nemet mondani ér! Még a barátoknak is – 4 lépés, hogy könnyebben menjen
- Lelkizés a köbön: ezt a gyakorlatot ki kell próbálnod a legjobb barátnőddel!
- Az offline az új zen: 5 érvünk is van rá
