A siker és magabiztosság álarca mögött sokszor szorongás és önbizalomhiány bújik meg. Félünk, hogy nem vagyunk elég okosak, szépek, tehetségesek, és ez rányomja a bélyeget a mindennapokra. Honnan ered és hogyan élik meg az emberek ezt a problémát?
Mi a siker? Bizonyára valami olyasmi amire mindannyian vágyunk. Az igazság azonban az, hogy nagyon sokan nehezen tudnak megbirkózni a sikerrel. Sokszor az elismerések, kitüntetések csak nagyobb nyomást helyeznek az ember vállára, és azt érezhetjük egyre nehezebb megfelelni az elénk tornyosuló elvárásoknak. Ez egyrészről kiégéshez, másrészről pedig önmarcangolásba fulladt maximalizmushoz vezet. Hirtelen semmi nem lesz elég jó, és még azt is megkérdőjelezzük, hogy egyáltalán alkalmasak vagyunk-e a feladatra, vagy csak pusztán a csillagok jó állása miatt értük el ezeket az eredményeket. És úgy érezhetjük, hamarosan nyilvánvalóvá válik mindenki számára, hogy csalók vagyunk. A csaló szót a spanyolban impostorként ismerik, innen is ered az imposztor-szindróma megnevezés, amit az önmagukat lealacsonyító és a szüntelen elégedetlen személyekre használunk. Ez a tünetegyüttes leggyakrabban a nőket érinti és az emberek csaknem 70 %-a megtapasztalja élete során legalább egyszer. A leggyengébb formájával szinte mindannyian találkozunk munkahelyi vagy éppen személyes környezetünkben: amikor például nem tudjuk elfogadni a dicséretet vagy egy feladat kapcsán megkérdőjelezzük, hogy mindent jól csináltunk-e. Súlyosabb esetekben azonban a szorongástól képtelen menekülni az illető, ilyen esetekben ajánlott egy segítő vagy pszichológus felkeresése. Lássuk most 3 olyan hétköznapi ember történetét, akik a saját bőrükön tapasztalták meg az imposztor-szindróma különböző változatait.
Egy apró hiba feledtet minden jót
A 26 éves Orsi mindig is azt érezte, hogy lépést kell tartania a világgal. „Mindenről tudnom kell, mert ha felmerül egy olyan téma, amihez nem tudok hozzászólni, azt érzem, lebukok és mások rájönnek, hogy nem is vagyok annyira okos, mint amilyennek tartanak. Már kisiskolás koromtól érzem ezt a nyomást. Mindig elkészítettem a házi feladatot, sőt még a szorgalmit is, mégis rendre gyomorgörccsel ültem végig az órákat, mert mi lesz, ha mégis elrontottam valamit. Ez sajnos végigkísérte az iskolás éveimet, és még ma sem tudok szabadulni attól a nyugtalanító gondolattól, hogy nem vagyok elég jó, miközben minden arra mutat, hogy a kelleténél sokkal többet hozok ki magamból. Hiába, valahogy ezt belülről nem tudom elfogadni. Emlékszem, egyszer a munkahelyemen a főnököm felsorolt legalább 4 olyan dolgot, amit jól csináltam és megemlített egy apróságot, amire legközelebb jobban odafigyelhetnék. Egy világ omlott bennem össze. Úgy éreztem, kudarcot vallottam, és nem tudtam a tőlem elvárt 100 %-ot teljesíteni. Ez egyébként pont egy német nyelvhez kapcsolódó apró hiba volt, és emiatt azon nyomban késztetést éreztem arra, hogy beiratkozzak egy továbbfejlesztő nyelvi tréningre.”
Tapasztaltabb kollégák között elveszik az önbizalom?
„Én akkor tapasztaltam legelőször az örök elégedetlenséget, aminek mára hangzatos nevet is adtak – mondja a 35 éves Endre –, amikor pályakezdő tanárként híres professzorok társaságában egy csődtömegnek éreztem magam. Minden egyes ebédszünetkor, vagy amikor alkalmunk nyílt a beszélgetésre, az kattogott megállás nélkül a fejemben, hogy vajon melyik pillanatban jönnek rá arra, hogy semmi keresnivalóm nincs itt, hogy én még szinte semmit nem raktam le az asztalra, és nem önmagam szorgalmából vagy tehetségéből jutottam el idáig, hanem mert a szüleim is tanárok voltak. Most már azért jobban kezelem a helyzetet, és igyekszem elhitetni magammal, hogy vagyok annyira jó, mint a kollégáim.”
Aki szerencsés csillagzat alatt született
Az egész eddigi életemet abban a hitben éltem, hogy szerencsés vagyok – kezdi Adél (21). Nekem valahogy úgy összejönnek a dolgok. Ha kigondoltam valamit, az csoda folytán megvalósult. Tudom, sokan örülnének a helyemben, ám annak is vannak hátrányai, ha szerencsés csillagzat alatt születik az ember. Folyton marcangol a bűntudat. Olyan egyetemre kerültem be, ami után mások csak sóvárognak, és azt érzem elfoglaltam a helyét a nálam sokkal tehetségesebb embereknek. Olyan mintha az élet büntetne ezzel a sok jó dologgal, ami tudom abszurdan hangzik, de úgy érzem, sokan sokkal jobban megérdemelnék, mint én. De ők rossz élethelyzetekben tengődnek, és semmi nem jön össze nekik. Most azon vagyok, hogy bebizonyítsam, mégiscsak van helyem az egyetemen. Ezért rágyúrtam a tanulásra, még jobban. A baj csak az, hogy ha netán nem úgy sikerül valami ahogy elterveztem, rögtön az jut eszembe, hogy ez most biztos egy jel, hogy tényleg csak mázliból vagyok itt. Ez nagyon stresszes.
Az imposztor-szindróma háttere
Honnan ered?
Brigit Spinat német professzor szerint az imposztor-szindróma gyökerét a gyerekkorban kell keresni. Azok a felnőttek, akik ezzel küzdenek, gyerekkorukban azt tapasztalhatták, hogy a szüleik szeretete, elismerése csakis a teljesítményükön múlik. Mondjuk csak akkor kaptak dicséretet, ha jó jegyet hoztak haza az iskolából, vagy ilyen és ehhez hasonló mondatokat kaptak: „Ne szomorítsd anyát a rossz földrajz jeggyel, légy jó gyerek és tanulj”. Ezzel azt az üzenetet kapták, hogy akkor értékesek, ha fel tudnak mutatni valamit. Az ilyen családokban a szakértő szerint az is gyakran előfordul, hogy a gyereket vagy túldicsérik, vagy túlkritizálják. Ennek azonban meglesz az ára a későbbi felnőtt életükben.
Mit vált ki?
Az imposztor-szindróma két súlyos „mellékhatással” is jár. Az egyik az önmagad ellen elkövetett erőszak, aminek az eszköze a másokkal való folytonos összehasonlítás, a másik pedig az irreális énkép.
Mit tehetsz ellene?
1. Az első és legfontosabb: az önértékelés helyrerakása
2. Felelősségvállalás nemcsak a kudarcokért, hanem a sikerekért is
3. Felejtsd el önmagad másokhoz való hasonlítgatását
4. Különítsd el a tényt az érzéstől: attól, hogy alkalmatlannak érzed magad, még nem vagy az
5. Vezess sikernaplót és értékeld az apró lépéseket
6. Ha úgy érzed, a dolog elhatalmasodott rajtad, kérj segítséget!
Nyitókép: Westend61/GettyImages
