"Úszás közben gyönyörű vagyok" – írta Kurt Vonnegut. Persze nem ez az egyetlen különbség Vonnegut és köztem, de az egészen biztos, hogy futás közben én egyáltalán nem vagyok gyönyörű. Ezt bárki aláírná, aki látott már futni.
Bár átlagos a magasságom, nincs túlsúlyom (pedig ez sem lenne magyarázat, hiszen jó pár masszívabb testfelépítésű futót láttam már, akiknek a mozgása olyan harmonikus volt, mintha a testük egy Leonardo da Vinci által megtervezett gép lenne), és mégis: bevallom, katasztrófa az egész. Futás közben én egy Chaplin-film vagyok: darabos képekből áll össze az idétlenül végrehajtott egyszerű mozdulatsor, ami igazából csak az egyik láb kapkodása a másik után. Hol túlságosan előredőlök, aminek a felismerése egy idő után késként vág a bal lapockám alá, aztán túlkompenzálok, és hosszú métereken keresztül úgy futok, mintha kötélen húznának.
Némi konfliktus a természettel
És akkor ott vannak a kacsák is, meg a sebesség. Látszólag nincs köztük összefüggés, pedig dehogynem. Én hajnalban futok – elkerülve a reggeli csúcsot, pláne az estit – pont, amikor a kacsák reggeliznek, vagy tudom is én, mit csinálnak az út mellett. Már nem is érdekel, mit csinálnak, mert utálom őket. Ezek a kacsák, amikor kutyát látnak, az eb egyetlen rosszalló pillantására, veszett hápogás kíséretében hanyatt-homlok menekülnek. Ha gyerek fut feléjük? Nemhogy felrepülnek, de indulnak délre, akár még a nyár közepén is. És amikor én futok? Az egész nyomorult baromfiudvar ott téblábol az út mellett, dürögnek, udvarolnak, kiskacsát nevelnek. Holott én futok, csak futok feléjük, minden mozdulatomban az ősemberi akarás és vad ösztön, az evolúció csúcsaként egy napja még háziasított unokatestvérüket ettem konfitálva, ezek pedig meg sem moccannak, úgy rohanok el mellettük. Bevallom, egyszer rájuk ordítottam, hogy felzavarjam őket, és nem szégyellem, hogy örömmel néztem a pánikot.
A csak egyszer kifutott hajó története
Én gyerekkoromtól kezdve utáltam futni. Aztán ahogy nőttem, úgy utáltam meg egyre több dolgot, köztük sok olyat, amit az utálat ellenére kénytelen az ember megtenni. Aztán ahogy ezek a dolgok egyre csak szaporodtak, és a hozzáállásom nem változott, keresnem kellett valamit, amit nem szeretek csinálni, és nem is muszáj. Talán ha abban sikerül előrelépnem, akkor a többiben is. Nem kellett sokat gondolkoznom azon, hogy mi is ez a dolog: a futás. Tényleg remek ötlet volt, hiszen objektíve mérhető a fejlődés, szubjektíve meg annyira utáltam, hogy már maga a gondolat is nevetséges volt.
Az első 60 métert sosem felejtem el. Lábamon a szakboltban segítséggel kiválasztott drámai, zöld, drága futócipő, előttem a park. A Vasa nevű háromárbocos sorhajó volt II. Gustáv Adolf svéd király büszkesége: egy 64 ágyúval felszerelt szörny, amit 1628-ban bocsátottak vízre, majd lendületes 1300 méter után elsüllyedt. Azon a 60 méteren én voltam a Vasa, csak süllyedés helyett szégyenkezve hazakullogtam. Érdekességképp megjegyzem, hogy amikor az iszapban meglepően jó állapotban megmaradt hajótestet 333 év után, 1961-ben kiemelték, a svédek döbbenten fedezték fel a fedélzeten Paavo Nurmi (1897–1973) világrekorder futó szobrocskáját, amit finn egyetemisták helyeztek el a kiemelés előtt brahiból. Minden összefügg mindennel.
Persze az ember nem adja fel, vélhetően a Vasa után is építettek hajót a svédek, és én is mentem tovább, bár máig nem jutottam sokkal messzebb, mint az egykori hajó útjának ötszöröse. Hazudnék, ha azt mondanám, nem hajt még engem is – akibe eleve nem szorult sok versenyszellem –, hogy azért talán picit fejlődöm. Lassan, de azért fejlődöm. Az első 60 méterhez képest mindenképp.
Eltűnni a semmiben
Fogalmam sincs, hogy ki miért fut vagy űz más sportot. Kerítenek-e mögé hasonló pszichológiát, mint én, vagy egyszerűen csak élvezik. Én sokszor nem élvezem. Ugye a darabos mozgás, kés a lapocka alatt meg a szemét kacsák. És sokszor gondolkoztam azon futás közben, hogy akkor miért csinálom? A legutolsó ilyen alkalommal válaszkeresés helyett kikapcsolt az agyam 5 percig. Nem Chaplin-film voltam, nem a Vasa, igazából semmi sem voltam. Valahol felszívódtam útközben, gondolatok nélkül, és csak azért tudom, hogy közben percek teltek el, mert amikor feleszméltem, rájöttem, hogy futottam közben talán 800 métert.
Azóta ezekért az 5 percekért csinálom, és igyekszem elnyújtani őket minél tovább, amikor a testem a maga esetlen idétlenségében fut előre, az agyam meg felszívódik közben. Ezért ha én magam nem is, de a futás gyönyörű.
