A baleseteket esetleg nagyobb traumákat egyszerűen nem lehet kikerülni. Ezért jobb tisztában lenni azzal, hogy hogyan hatnak ránk a váratlan események.
A tavalyi év utolsó napjainak egyikén olyan dolog történt velem, ami megrengette a szilárdnak vélt talajt a lábam alatt. Nem csak a hangzatos szókép miatt fogalmazok így, tényleg rázkódott körülöttem minden, amikor egy autó a házunk falának csapódott. Pont oda, ahol fél perccel korábban még a falat súroltam. Az egészet úgy éltem meg, mintha lelassult volna minden körülöttem. Ezzel párhuzamosan az érzékszerveim hihetetlenül felerősödtek. Hallottam a fékcsikorgást, és már a becsapódás pillanata előtt biztos voltam benne, hogy elkerülhetetlen az ütközés. Aztán hatalmas csattanás következett. Az ablakok rázkódtak, szinte vártam, mikor robban ki a keretből az üveg. Egy pillanatig abban is biztos voltam, hogy rámomlik a fal és maga alá temet. Mire a kocsi az út másik felén lévő zajvédő falnak ütközött, én már tárcsáztam is a mentőket. A lélekjelenlétem annyira megmaradt, hogy ha zaklatottan is, de tudtam segítséget kérni; minden más tevékenységre alkalmatlan voltam. A sokkhatás miatt nem találtam a kulcsomat, így percekig ki sem tudtam jutni a lakás kapuján. Míg én odabent bénáztam, kint feküdt egy ember az ablakom alatt, a fejéből csorgott a vér. Mozdulatlan volt, akár egy viaszbábu a panoptikumban. Annyira életidegen volt maga a helyzet, hogy nem tudnám megmondani, egyáltalán képes lettem volna megérinteni őt, ha én érek ki elsőként a ház elé.
Megélni, átélni, túlélni
Rettenetesen felkavart a dolog. A kezdeti sokkhatás után napokig rossz volt a közérzetem, és nem találtam a helyem a házban. Két választásom maradt: vagy belebetegszem, vagy valahogy megpróbálom értelmezhető keretek közé rendezni a történteket. Azóta egész sokat olvastam a témában. Miért zaklatott fel annyira? Részben azért, mert az emberi test esendőségének látványa hihetetlenül felkavart. Aztán a saját biztonságomba vetett hitem ingott meg: nem éreztem úgy, hogy az otthonom védelmet jelentene számomra. Még ennél is jobban megviselt az a cseppet sem elhanyagolható körülmény, hogy az autó pont a gyerekszobánál csapódott a falnak. Miután átrágtam magam néhány vonatkozó szakirodalmi anyagon, világossá vált számomra, hogy a biztonságvesztés a traumatikus eseményekhez kapcsolódó jellemző válaszreakció. A pszichológia tudománya ezt azzal magyarázza, hogy a megrázó esemény hatására olyan helyzetbe kerülünk, amely a korábbi megküzdési stratégiáinkkal nem orvosolható. Ezek az események – legyen szó közlekedési balesetről, természeti katasztrófáról, vagy erőszakos halálesetekről – váratlanul törnek ránk, így sokszor tehetetlennek és védtelennek érezzük magunkat velük szemben. Ez a fajta kontrollvesztés – amikor nem vagyunk urai a helyzetnek, és elvesztjük a sorsunk feletti önrendelkezésünket – rendkívül rémisztő lehet.
Traumafeldolgozás indul
Napokig be sem tudtam menni a gyerekszobába. A feldolgozási folyamat következő fázisában pedig szó szerint elugrottam az autók elől. Az volt az egészben a legijesztőbb, hogy mindez teljesen ösztönösen történt: láttam az ablakból az autókat, ahogy a házunk melletti úton haladnak el és reflexből próbáltam minél távolabb kerülni tőlük. A szakemberek szerint egyébként teljesen normális dolog, ha a traumatikus esemény akut stresszreakciót vált ki az emberből. De ha ez az állapot hosszabb ideig fennáll, akkor nyomot hagy az ember személyiségében. Mondhatjuk úgy is, hogy az énjének a legbelső magja sérül ezáltal, hogy folyamatos lelki és fizikai frusztrációnak van kitéve. Akár poszttraumás stresszzavar is kialakulhat, ami pedig pszichoszomatikus betegségekhez vezethet.
A poszttraumás stresszzavar (PTSD) egyébként a világháborúkat követően került a pszichológiai kutatások középpontjába. A háborús borzalmak túlélőinél – a fizikai fenyegetettség megszűnése után is – gyakori volt az idegösszeroppanás. Először fiziológiai okokkal próbálták ezt a jelenséget magyarázni; a bombázások által kiváltott agyrázkódással, traumával kapcsolták össze. Ezt a jelenséget „gránátsokknak” nevezték és csak az 1980-as években fejlődött ki belőle a poszttraumás stresszzavar néven ismertté vált megfogalmazás.
Marlies Tierens klinikai pszichológus munkatársaival közös kutatásában kifejezetten a közlekedési balesetek szemtanúinál vizsgálta a poszttraumás stressz tünetek elfordulását. A vizsgálati alanyok – akik 11 és 18 év közötti gyermekek voltak – ugyan kevesebb traumára utaló tünetet mutattak, mint azok, akik tényleges elszenvedői voltak a balesetnek, viszont pszichés problémáik és viselkedésbeli zavaruk is nagyobb mértékű volt, mint a hasonló tapasztalattal nem rendelkező kortársaiknak. Ezeknél a diákoknál gyakoribb volt a depresszió, szorongás és a szomatikus panaszok is erősebben jelentek meg; csakúgy, mint az agresszív, deviáns viselkedési formák.
Konkrét lépések a gyógyulás felé
A későbbiekben fellépő pszichés panaszok elkerülése miatt is lényeges, hogy megtaláljuk azokat a módszereket, amikkel fel tudjuk dolgozni a traumatikus eseményeket. Először is fontos, hogy a világ működésébe vetett bizalmunk helyreálljon. Ennek első lépcsőfoka az, ha megpróbálunk beszélni magáról a problémáról. Szakemberek szerint – többek közt Lawrence Calhoun és Richard Tedeschi is ezt hangsúlyozzák – az egyént körülvevő szociális hálónak nagy szerepe van az esethez kapcsolódó emlékek feldolgozásában és az izolációs félelmek feloldásában. Tehát azzal, ha beszélgetünk másokkal a traumatikus eseményről, megtettük az események átértékeléséhez és megértéséhez vezető első lépéseket. Az eseményekkel kapcsolatos érzelemkifejezés pedig kiemelt jelentőségű; erre mutat rá többek között Anette Stanton egészségpszichológus is. Azzal, hogy megnevezzük, „felcímkézzük” az érzéseinket, csökkentjük az élmény intenzitását. Emellett segít átértékelni a stresszforrást, és a jövőbeli célokra fordítja a figyelmet.
A negatív érzelmek feloldásának egyébként nagyon hatásos módja a relaxációs és a mindfulness technikák elsajátítása is. Ezek a gyakorlatok segítenek abban, hogy a múlt helyett a jelenre fókuszáljunk és a pozitív érzelmek megélésére helyezzük a hangsúlyt. Ezek egy optimista jövőkép felállításának elengedhetetlen feltételei.
A feldolgozás sokszor hosszadalmas folyamat. Azt, hogy én jelenleg melyik lépcsőfokon állok, nem tudnám megmondani. Rémálmok már nem kísértenek, és nem érzem úgy, hogy menekülnöm kell a házból. De még mindig felkavar, ha meglátom a ház külső sérüléseit, vagy a baleset helyszínét és dühösen morgolódok, ha egy autó a megengedettnél nagyobb sebességgel halad el a házunk mellett.
Nyitókép: Martin Dimitrov/GettyImages
