Na, örülsz? Végre otthon lehetsz vidéken, ahová 14 éves korod óta visszavágytál. Nincs kétlakiság, nincs Budapest és Borsod, csak te vagy, meg a csönded. Ez sem elég? Neked soha, semmi nem jó.
Nem őrültem meg. Bizton állíthatom – még annak ellenére is, hogy én már március 5-től a négy fal között töltöm a napjaimat, és hogy reggelente, ébredés után van az a fura torokszorító érzés, míg rendezem a gondolataimat és felfogom, hogy mi történik a világban – jól vagyok.
Azt hiszem, a kezdeti pánik-, gyászhangulat és szorongás után lehiggadtam. Már nem számolom az ujjaimon a karanténban eltöltött napok számát, nem törlöm át idegesen fertőtlenítővel az utolsó csipszeszacskót és nem förmedek rá senkire, aki megvakarja az orrát vagy a homlokához nyúl. Ehhez persze kellett a 9 nappal ezelőtt meghozott döntésünk is, mégpedig az, hogy macskástul mindenestül hazajöjjünk vidékre – a szerintem Isten háta mögé, de egyébként meg totál a színe elé -, a 30 négyzetméteres budai lakásból. Mert egy tömött lakópark hetedik emeletén, icipici helyen elfogadni azt, hogy be vagy zárva majdhogynem lehetetlen. Vidéki lányként pedig beletörődni abba, hogy a tetőtéri ablakon át csak egy sávban láthatod az ég kékjét, pokoli érzés.
Jó, az igazsághoz az is hozzátartozik, hogy a vándorélet iránti igény bizonyos százalékban megvan bennem. 14 éves voltam, amikor elköltöztem otthonról. Négy évig internátusban, három évig kollégiumban, Budapestre költözésem óta pedig albérletben élek. Hozzászoktam ahhoz, hogy az életem elfért egy hátizsákban (szerencsére ma már egyre kevésbé), mindig is vágytam haza a természetbe, de vonzott Pest közönye, pezsgése, szmogja is, szóval ingáztam. A koronavírus viszont letiltott erről. A home office tálcán kínálta a lehetőséget nekem és a páromnak is, hogy a 14 nap letelte után hátrahagyjuk a városi életet és egy kis időre (meglátjuk, mennyire lesz kicsi) mindketten hazatérjünk.
Nesze neked nyugalom
Reggel beköszön az ablakon a vadgalamb, zokniban sétálok a fűben, egyszerre érzem az ibolya és az égetett gaz illatát a levegőben, finomakat eszem és nagyokat sétálok. Egy normális világban ez mind idillinek hangzik. Egy hónappal ezelőttig ennél szebbet el sem tudtam volna képzelni, sőt én naiv, még Budapesten is erről ábrándoztam, majd ez lesz itthon.
De nem csak ez van. A kerítéseken kék maszkok lógnak, az utcákon egy teremtett lélek sincs, a helyi boltban plexit emeltek a pénztár elé. A postás szól – mintha magamtól nem tudnám – , hogy szerinte a járvány ide is el fog érni, csak egy kicsit később, a gyógyszertárban a napokban ajándékba kaptam egy üveg fertőtlenítőt. A 76 éves mamám egyedül van a kis házában a szomszéd faluban, gyógyszert váltottam ki neki, messziről mutatja, hogy nőtt rá a lila akác a szomorú fűzre, közben arra kér, vigyük haza hozzánk, csak néhány percig had legyen velünk. Az apukám boldog, mert még van munkája és mehet dolgozni, szerinte többet is túlélt már az emberiség, a nővérem a digitális oktatás szépségeit próbálja megtalálni, anya fél és aggódik értünk. Mindenkiért. A barátom inkább már nem olvas híreket, a szabad perceiben az apukájával dolgozik a kertben, az anyukája tegnap hozta le a teraszon kitelelt áfonyát és közben azt mondogatja, nem lesz baj.
Én pedig sztoikus nyugalommal figyelem a környezetemet. Minden reggelt azzal kezdek, hogy mindenkit kikérdezek, jól van-e, megállapítom, hogy nekem sincs bajom és a közeli tavon vizsgálom a vadvilág változatlanul békés és csendes életét, közben nagyokat szippantok a levegőbe. Látszólag minden rendben van és jó közel érezni a családot. Már nem 260 kilométer, csak néhány méter választ el minket. Karnyújtásnyira van az anyukám, a nővérem, az apukám és nem ölelhetem meg őket.
Nem, ez nem a normális világ. Honvágyam van. Hallod, te korona… Kéne vissza a régi életem.
Ha tetszett a cikkünk, ezeket is ajánljuk:
- „Lehetőséget kaptam arra, hogy mindent újragondoljak” – Mindenhol jó, de a legjobb otthon! a woohoo. karanténblogja, 1. rész
- ‚‚Érzem, ezúttal én is ismeretlen terepre tévedtem’’ – Mindenhol jó, de a legjobb otthon! a woohoo. karanténblogja, 2. rész
- „42 éves nő vagyok, aki elkapta a koronavírust. Elmesélem, milyen volt.”
