Minden családban vannak olyan emlékezetes mondatok, amelyek milliószor elhangzottak valamelyik szülő szájából. Bár akkor kiborultunk ezektől a megjegyzésektől, felnőttként mégis sokszor azon kapjuk magunkat, hogy ugyanazokat ismételjük.
Életünket nagyban meghatározza a szüleinkkel való kapcsolat. Féltésük, szeretetük, amelyet az ebédlőasztalnál is próbálnak ”csak még egy kanálnyi” húslevessel kifejezni, szinte belénk ivódott. Hiába fogadtuk meg magunknak, hogy bizony mi ilyeneket soha nem fogunk mondani, vagy tenni, mégis bizonyos helyzetekben ugyanazt ismételjük, amit akkor tőlük hallottunk. Mivel gyermekként a példákon keresztül tanulunk, ezek a viselkedésminták, szófordulatok egyfajta átörökítés eredményei. Nem kell megijedni tőlük, ez teljesen normális. Érdemes azonban magunkban helyre tenni ezeket, és felnőtt fejjel átértékelni a dolgokat. Ha azt tapasztaljuk, hogy nagyon zavar bennünket egy-egy ilyen eltanult reakció, érdemes a mélyére nézni, hiszen az is lehet, hogy valamelyik felmenőnk szerepét próbáljuk általa betölteni.
Az alábbiakban összeszedtünk néhány idézetet, melyeket gyermekkorunkban rendszeresen hallottunk. Némelyik vicces, némelyik elgondolkodtató, de egy biztos: hatással voltak ránk.
A szorgalom hatalmas támasz
Azt hittem felrobbanok, amikor anyám minden délután, amikor ki szerettem volna menni játszani azzal jött, hogy: „Tanulj kislányom, mert amit megtanulsz, mindig a tied marad”. Bár teljesen igaza volt, egyszerűen berzenkedtem ellene. Később aztán megszületett a lányom, és megértettem az egész lényegét. Most ugyanezt mantrázom én is neki.
Sál, sapka, kesztyű…
Ezt a felsorolást valószínűleg válogatás nélkül mindannyian megkaptunk. Ötéves korunkig… De én 35 múltam, és anyám még mindig felhív az ősz beköszöntével, hogy ellenőrizze vajon nem hagytam-e ki valamit. Bár még mindig borzasztóan tud idegesíteni, ma már tisztában vagyok vele, hogy ez is a szeretet kimutatásának egyik formája.
Egyetek még gyerekek!
Anyukám érthetetlen módon mindig egy hadseregre főzött, pedig csak négyen voltunk. Ebéd végeztével már jobbra-balra dőltünk a jóllakottságtól, de ő még mindig tukmálta az ételt. „Miért nem esztek? Alig ettetek valamit!” – hajtogatta. Később, miután a tesómmal elköltöztünk, a családi ebédek után a maradék ételt becsomagolta nekünk, nehogy éhen haljunk a következő héten. Egy időben nagyon zavart, hogy állandóan próbál bennünket megtömni. Megfogadtam, hogy nálunk ez nem így lesz, az én gyerekem mindig annyit eszik majd, amennyi jólesik neki. Erre lett két örökmozgó lányom, akik nem érnek rá megállni enni, én pedig szaladok utánuk és kiabálok, hogy: „Miért nem esztek?”
Mozgasd a lábujjad, jó a méret?
Nem mondom, hogy szegények voltunk, de azért oda kellett figyeljünk a forintokra. Anyám rendszerint legalább egy mérettel nagyobb cipőt és ruhákat vett nekem. A ruhák az elején úgy álltak rajtam, mintha élő madárijesztő lennék, és a cipőkben is csónakáztam. Ennek ellenére a lábujjakat valamiért mindig meg kellett benne tornáztatni… Bár a gyermekemnek aktuális méretet veszek mindig, azért soha nem tudom megállni, hogy ne végeztessem el velük ezt a gyakorlatot.
Változnak az idők?
Gyermekkoromban sok időt töltöttem nagymamámnál, és mivel benne megmaradt a háborútól való félelem, esténként ki kellett készíteni a ruháinkat, hogyha éjszaka futni kell, tudjunk mit magunkkal vinni. Már fiatal felnőtt voltam, amikor leszoktam róla. De ha háborús képsorokat látok, mindig eszembe jutnak a nagyszüleim… és hálás vagyok, hogy évtizedeken keresztül „feleslegesen” készítettem ki a ruháimat.
A lehető legjobban
Nagypapám, aki az első világháború alatt született, majd megélte a másodikat is, a hetvenes évei vége felé járt, amikor már számos betegsége volt. Mégis, ha valaki megkérdezte, hogy van, minden alkalommal kihúzta magát és azt mondta: „A lehető legjobban!”. Soha nem panaszkodott, minden napnak örült. Bár én elég sokat bosszankodom, panaszkodom, sokszor eszembe jut nagypapám, és az, hogy meg kellene próbálni inkább így élni.
Amikor nem azt a hatást érte el
„Tanulj gyermekem, mert különben buta leszel” – mondogatta apám két kávé között. Valószínűleg azt szerette volna, ha többre viszem, mint ő, de végül ugyanazt a szakmát választottam. Nem mondom, hogy magabiztos vagyok, és nem hiszem, hogy jó hatással voltak rám a szavai. A szakmámat ugyanakkor nagyon szeretem, és sosem vágytam többre.
A következő generáció adja a választ
„Majd ha gyereked lesz megérted” – mondogatta anyukám olyan esetekben, amikor tőle szokatlan szigorral lépett fel és megtiltott valamit. Akkoriban egyáltalán nem tudtam összerakni, hogy bizonyos helyzetekre miért ad ilyen lehetetlen választ. Például, amikor gyermekként meredek sziklafalon akartam lebiciklizni, vagy amikor kiskamaszként bulizni akartam menni az éjszakába. Mi az, hogy nem lehet? Mi az, hogy majd megértem? Borzasztóan bosszantó volt. Két lánygyermek édesanyjaként ma már valóban értem.
Nyitókép: The Good Brigade / Getty Images
