A testünkön lévő súlyfelesleggel untig foglalkozunk. A lelkünk viszont háttérbe szorul, ha a szükségtelen terhekről esik szó. Pedig nem árt, ha néha alapos tisztítókúrába kezdünk, akkor is, ha a lelki dolgok kerülnek képbe.
A minap belebotlottam egy nagyon elgondolkodtató történetbe. A történet így szólt:
Két szerzetes a kolostor felé vezető úton szembetalálta magát egy erős sodrású patakkal, amin át kellett volna gázolniuk. Az idősebbik szerzetes megpillantott egy szép, fiatal nőt, aki ugyancsak a túlpartra szeretett volna átjutni. Nem habozott sokáig, a karjaiba vette, átvitte, majd a túloldalon letette. A hölgy hálásan megköszönte a segítséget majd mindannyian folytatták útjukat. A fiatal szerzetest azonban nem hagyta nyugodni a gondolat, hogy társa megszegte a szerzetesi esküt. Néhány órával később így szólt:
– Nekünk még csak megérinteni is tilos egy nőt! Hogy voltál képes a karjaidba venni azt a lányt a pataknál?!
Az idősebb szerzetes ránézett, majd nyugodtan így felelt:
– Én már rég letettem a túlparton. Te még mindig cipeled?
És milyen igaz! Hónapokig vagy akár évekig is képesek vagyunk rágódni olyan dolgokon, amiknek már rég lejárt a szavatossági idejük az életünkben. Éppen ezért én most úgy döntöttem, hogy mérlegre teszem a lelki túlsúlyt, amit hosszú idő óta cipelek, és nemcsak konstatálom, hogy bizony nehéz ez a teher, de ezennel ünnepélyesen le is teszem mindenki előtt.
Agyő kimondott vagy ki nem mondott szavaim!
Elengedek minden olyan mondatot, ami rosszkor csúszott ki a számon. Például azt, amikor lázadó tinédzserként magamból kikelve üvöltöttem a húgomnak, hogy alig várom, hogy elhúzzak otthonról. Vagy, amikor igent mondtam egy olyan kapcsolatra, amiről már első pillanattól kezdve tudtam, hogy nem működhet (aztán az élet engem igazolt és valóban nem tartott tovább egy hétnél). De elengedek minden olyan szót, gondolatot is, amivel azt mantráztam magamban, hogy erre én nem vagyok képes. De búcsút intek azoknak a mondatoknak (vagy inkább a hiányuknak), amiket nem mondtam ki elégszer. Nem neheztelek magamra tovább azért, mert nem mondom eleget, hogy szeretem a családom, hogy nem vállalom elégszer, hogy néha bizony én is gyenge vagyok, és csak arra van szükségem, hogy megerősítsenek.
Elvesztegetett lehetőségeim
Szerencsésnek mondhatom magam, mivel az életem során adódó lehetőségeket általában sikerült kihasználnom, de még így is vannak olyan helyzetek, amiken utólag változtatnék. Sajnálom például, hogy túl sok időt pazaroltam el arra, hogy harcban legyek önmagammal, hogy bebizonyítsam mennyire csúnya és haszontalan vagyok. Sajnálom, hogy nem mindig álltam ki magamért és sokszor a megfutamodást választottam. Engedtem, hogy kihasználjanak és pótlék legyek valaki számára. És azért is elnézést kell kérnem magamtól, mert nem használtam ki minden napot arra, hogy jobb emberré váljak. De mindezzel már kár gyötörnöm magam, leteszem, nem viszem tovább.
Az elvárásoknak való megfelelés
A megfelelni vágyás teszi ki a lelki értelemben vett pluszkilóim legnagyobb részét. „Nekem a te korodban annyi barátom volt, hogy meg se tudtam számolni. Egyik héten buli, másikon kirándulás. Faltuk az életet. Te miért nem szórakozol végre?”, „Hú, látom felszedtél néhány kilót.”„De, hát már négy éve együtt vagytok, miért nem kéri meg végre a kezed?” „Nem szabad ilyen korán elkötelezned magad, tuti megbánod. Inkább élj még kicsit. Pasizz!” Túl sokszor hallottam már ezeket a mondatokat, ráadásul az évek során csak bővítettem a kis gyűjteményemet. De most már készen állok szélnek ereszteni őket, és a jövőben egyedül csak annak a személynek szeretnék megfelelni, aki visszanéz rám a tükörből.
Én leraktam. Te még mindig cipeled?
Szerző: Szakács Betty
Nyitókép: Image Source/Getty Images
