Így ne legyél tökéletes anya

Anyaság és énidő

Hogyan számol le egy anya a tökéletesség illúziójával, min megy keresztül, mire rádöbben az elég jó pont megfelelő? Szerzőnk, Ági őszinte vallomása következik.

„Ne akarj tökéletes szülő lenni, legyél inkább elég jó anya!” Nagyjából öt évvel ezelőtt kaptam ezt a jó tanácsot az egyik kedves ismerősömtől, amikor első gyermekemmel a pocakomban a rám váró időszakról beszélgettünk. Akkor mosolyogva legyintettem – megint egy hangzatos közhely–, és kötöttem az ebet a karóhoz: én bizony nem adok lejjebb a maximalizmusomból, főleg, ha az anyaságról van szó. Akkor még nem is sejtettem, hogy ez volt a leghasznosabb gondolat, amit a képzeletbeli tarisznyámba rejthetett, útravaló gyanánt életem legnagyobb kalandjához.

Tökéletességre hangolva

Mielőtt megszületett volna a fiam, szent meggyőződésem volt, hogy én bizony készen állok az anyaságra. Nem túlzok, amikor azt állítom, hogy egészen kislány korom óta erre a szerepre készültem. Ma már ciki bevallani, de 10 évesen engem még hidegen hagytak a fiúk, fogalmam sem volt az aktuális trendekről, a játék babáim közt viszont még otthonosan éreztem magam. A terhesség alatt végigböngésztem az aktuális szakirodalom legjavát, így kellő magabiztossággal vártam, hogy a gyakorlatban is kipróbálhassam az elméletben elsajátított praktikákat. Aztán mikor egy törölközőbe csavarva az ölembe tették azt a kis gombócot, akit kilenc hónapig izgatottan vártam, rögtön inába szállt a bátorságom. Mázsás súlyként szakadt rám a felelősség: szépen lassan megértettem, hogy innentől kezdve életem filmjében én csupán mellékszereplő lehetek.

Az első hónapokban sokat segített az a bizonyos rózsaszín szemüveg; fáradhatatlan lelkesedéssel gondoztam elsőszülöttemet. Szó szerint minden mozdulatát figyeltem, nehogy véletlenül lemaradjak a nagykönyvben megírt fontos pillanatokról. Mintaanyaként alvásidőben a lakást súroltam – ha kellett, akár napi 2-3 alkalommal is–, időt és energiát nem sajnálva a legegészségesebb fogásokat tettem az asztalra (a gyereknek legalábbis, én általában a szárazáru készletből falatoztam). Minden apró baklövésemért napokig marcangoltam magamat. Mert bizony az általam elképzelt anyaképbe nem fért bele a tökéletlenség apró morzsája sem. Egy szuperanya nem lehet fáradt, sem türelmetlen. Akkor még naivan azt gondoltam, hogy úgy lehetek csak jó anya, ha a gyermekem mindenben önmagam elé helyezem. Rezzenéstelen arccal néztem tehát végig, ahogy a kedvenc könyveimet apró cafatokra tépi, a magazinjaim salátává gyűri, belül persze emésztett a méreg. De hát a gyermekvállalás lemondásokkal jár; próbáltam nyugtatni magam, miközben saját bugyraimba mélyedve fortyogtam.

Ahogy szépen lassan elszállt a rózsaszín köd – nálam egészen pontosan nyolc hónapnyi perfekcionizmus kellett hozzá–, be kellett látnom: borzasztóan kimerültem. Segítséget persze a világért sem kértem volna, mert nehéz volt szembesülni azzal, hogy az általam felállított lécet bizony képtelen vagyok megugrani. Egyre görcsösebben ragaszkodtam az elképzelésimhez, és a fogamat összeszorítva próbáltam a legjobb lenni. Mindezt tetézte, hogy a fiam is ekkor kezdett öntudatra ébredni; elmaradtak a hosszú alvások, egyre több figyelmet igényelt, s nemtetszését is nagyobb volumenű hanghatásokkal fejezte ki. Szuperanyaságom végképp csorbát szenvedett, amikor konstatáltam, hogy az esetek többségében sajnos halvány lila gőzöm sincs, vajon miért is sír a gyerek. Aztán persze tovább marcangoltam magam, elvégre is milyen anya az, aki még azt sem tudja, mi baja a gyerekének.

Merül az elem

Végül eljött az a pont, mikor úgy éreztem, képtelen vagyok ezt tovább csinálni. Az a sok stressz, amit saját magamnak generáltam, szépen lassan elnyomta azokat az érzéseket, amik az anyaság lényegét jelentették nekem. Nem tudtam már önfeledten játszani, gyermekemmel együtt minden apróságra rácsodálkozni, és bizony volt olyan pillanat, amikor legszívesebben világgá mentem volna. Számot vetettem magammal, s villámcsapás módjára hasított belém a felismerés: én bizony az elmúlt háromnegyed évben jóformán ki sem tettem a lábam a lakás falai közül. Nem elég, hogy a barlangomba visszahúzódva remeteként éltem a mindennapjaim, de bizony a társas interakcióim száma is erősen megfogyatkozott. Nem csupán a személyes kapcsolattartást mellőztem, az online közösségi életben sem voltam kifejezetten aktív. Egy szó, mint száz: teljesen elszigetelődtem. Csőlátással néztem mindazt, ami a gyerekkel kapcsolatos, a periférián túl viszont semmire sem voltam fogékony.

Talán a felmenőimtől kapott családmodellből kiindulva – sem anyukámnál, sem pedig nagymamámnál nem láttam sohasem, hogy saját kedvtelésből bármilyen tevékenységet folytattak volna – nem kevés lelkiismeret-furdalással, és kissé pironkodva vallottam be magamnak, hogy kikapcsolódásra lenne szükségem. Szerencsére a férjem és a nagyszülők is támogattak ebben. Be kell vallanom, a változtatás nem ment olyan zökkenőmentesen, mint ahogy elképzeltem. Az első alkalommal, mikor a tíz percre lévő boltba szaladtam el egyedül, rettenetesen izgultam, annak ellenére, hogy nem volt kétségem afelől, jó kezekben van a gyermekem. Mondhatni fizikailag fájt, hogy nem volt velem, és mérhetetlenül idegesített, hogy nem tudtam, éppen mit csinál.

Közös szocializációnk következő lépésekét feltérképeztük, melyek azok a környékbeli programok és lehetőségek, amelyek a gyerkőcnek és nekem is örömet szereznek. Elkezdtünk hangszeres foglalkozásokra, babatornára járni, és mindennapos vendégek lettünk a játszótéren is. Azt kell mondanom, nemcsak a kisfiam lelte örömét ezeken a szeánszokon, én is kifejezettem élveztem, hogy hozzám hasonló életszakaszban lévő anyukákat ismerhetek meg (vannak köztük olyanok, akikkel még ma is tartjuk a kapcsolatot).

Elég jó anya

A klasszikus értelemben vett énidővel a gyermekem egy éves szülinapja után kezdtem ismerkedni. Egyre több olyan tevékenységet sikerült beillesztenem a napirendünkbe, amit korábban szerettem csinálni, a kicsi születése után viszont hanyagolnom kellett. A délutáni alvásidőt én is pihenéssel töltöttem; ahelyett, hogy eszeveszett tempóban főztem vagy takarítottam volna, egy jó könyv társaságában kényelmesen elhelyezkedtem a kanapén. Idő kellett hozzá, míg rájöttem, hogy az egész család profitál abból, ha picit magamra is odafigyelek. Sokkal türelmesebben és energikusabban tudok a napi teendőkre koncentrálni, ha a saját mentális és fizikai szükségleteimet sem hanyagolom el. Így mára sikerült leszámolnom a lelkiismeret furdalással is, már nem marcangolom magam azért, ha saját magamnak lecsippentek a napból egy-egy fél órát.

Számomra az énidő megszervezése már magában is felér egy önismereti kurzussal. Mivel nagyon kevés szabadidővel rendelkezem, folyamatosan mérlegelnem kell. Tisztában kell lennem azzal, melyek azok a célok és tevékenységek, amelyeket előtérbe szeretnék helyezni. Fel kell mérnem a korlátaimat is, hiszen ha átbillenek a ló másik felére és túl sok mindennel foglalkozom egyszerre, az már nem kikapcsolódásról szól. Folytonos önreflexió kell ehhez: ismernem kell magam annyira, hogy tudjam, mi az, ami igazán feltölt és boldoggá tesz, és tudnom kell beismerni azt is, hogy nem minden álmom magvalósításának van most itt az ideje.

Talán ennek a tudatosságnak is köszönhető, hogy a második gyermekem születése után kevésbé éreztem azt az önfeladást, amit elsőre még eléggé szélsőségesen éltem meg. Nagyjából tudtam, mire számíthatok, s melyek lesznek a nehezebb időszakok. Kevesebbet görcsöltem a dolgokon, és így önfeledtebben tudtam élvezni magát az anyaságot is. Mára egy olyan jól működő rendszert sikerült kialakítani – ha a hagyományos értelemben vett pihenésre nem is jut mindig idő –, amiben saját magam fejlesztésére is tudok időt szánni.

Mert erről is szól az anyaság. Nemcsak tanítani és nevelni kell, hanem éppen úgy tanulni és fejlődni is. S a folyton megújuló helyzetekhez úgy hozzáidomulni, hogy a bennünk lévő összes szerep – anya, nő, feleség és egyéb opcionális énrészek – összhangja ne sérüljön. Bizton állíthatom, nem lettem tökéletes szülő, és már az egykori maximalizmusomon is csak mosolyogni tudok. De amikor a két gyermekem rajongással teli szemébe belenézek, akkor úgy érzem, ha nem is csont nélkül, de valahogy mégiscsak sikerül megugrani azt a lécet.

Szerző: Erdődi-Juhász Ágnes

Nyitókép: Nastyaofly/Shutterstock

Ha tetszett a cikkünk, ezeket is ajánljuk:

Regisztrálj most, és tedd meg első befizetésed, mi megduplázzuk 100 000 Ft-ig! (x)
Legnépszerűbb cikkek: