Amikor megtudtam, hogy babát vár, a világ legboldogabb embere voltam. De amint a legjobb barátnőm anya lett, a kapcsolatunk is megváltozott - Zsófi története következik.
Sosem felejtem el az első napot a hatosztályos gimiben. Izgultam, feszengtem, hiszen nem ismertem senkit. Duci, pattanásos, visszahúzódó kislányként nem is nagyon mertem a többiekhez szólni. Akkor lépett be a terembe Dóri, aki két copfjával, törékeny alakjával, cuki ünneplőruhájával és bájos mosolyával azonnal megnyerte magának az egész osztályt. Mellém telepedett le, mert már csak ott volt hely, és amikor rám köszönt, tudtam, hogy barátok leszünk. Az élet túl is szárnyalta az elvárásaimat, mert szinte testvérek lettünk, együtt jóban-rosszban. Nem volt kérdés, hogy ugyanoda megyünk továbbtanulni, együtt kerestünk kollégiumot majd albérletet. Kis változást hozott az életünkbe, amikor elvégeztük az egyetemet, és neki komolyra fordult a kapcsolata kitartó udvarlójával, Tibivel. Valami megváltozott, de még ekkor sem éreztem úgy, hogy eltávolodtunk volna egymástól, hiszen Dóri ugyanaz a cserfes, mosolygós lány volt, akit a suli első napján annyira megszerettem. Minden megváltozott viszont, amikor a legjobb barátnőm anya lett.
A terhesség alatt végig támogattam
Amikor Dóri elmondta, hogy babát vár, majd’ kiugrottam a bőrömből örömömben. Olyan érzés volt, mintha valaki egy áttetsző rózsaszín kendőt kötött volna a szemem elé, és onnantól azon keresztül szemléltem volna a világot, különösen kettőnk kapcsolatát. Úgy képzeltem, amikor majd megszületik a baba, kettőnk barátsága egy szuper harmadik személlyel, Dóri mini-verziójával bővül, akivel hármasban rengeteg kalandot élünk majd át.
Mivel a barátnőm nem volt túl jól a várandóssága első trimeszterében, sőt, a másodikban sem, számomra természetes volt, hogy mindenben segítek neki és mellette állok. Amikor a párja dolgozott, én vittem orvoshoz. Amikor Tibi nem ért rá, én vásároltam be, porszívóztam, vártam a futárt, etettem a halaikat. Egy gyors kis esküvőt is segítettem megszervezni. Ezeket nem azért mesélem el, hogy magamat fényezzem, csak azért, mert a teljes képhez szerintem hozzátartozik, milyen szinten jelen voltam a hétköznapjaikban. Tényleg Dóri testvéreként viselkedtem, és úgy is éreztem magam.
A harmadik trimeszter már könnyebben telt, teljes volt az összhang a legjobb barátnőmmel. Rengeteget beszélgettünk, együtt vártuk a picit, nevet is közösen választottunk neki. Alig vártuk, hogy Liza megérkezzen.
Minden megváltozott, amikor a legjobb barátnőm anya lett
Amikor megszületett a kicsi, a koronavírus-kockázat miatt nem tudtam bemenni a kórházba, és Tibi kérésére személyesen sem mentem fel hozzájuk, még maszkban sem. Megértettem az aggodalmaikat, hiszen én a munkám miatt rengeteg emberrel találkozom. Cégekhez és tárgyalásokra járok, szóval bárhogy vigyázok, elég nagy a kockázat, hogy bevihetek valami nyavalyát egy újszülötthöz.
Persze, telefonon hívtam őket rendszeresen, aminek úgy éreztem, örülnek. Küldtem üzeneteket, amire általában jött is válasz, de ahogy teltek a hetek, a barátnőm reakciói vagy lassabban érkeztek, vagy elmaradtak. Elkezdett hiányozni a cserfes kis copfos, akivel éveken át mindig gondolatomat, érzésemet, félelmemet megosztottam, de igyekeztem belátó lenni… neki most a kisbabája az első.
Eleinte azzal biztattam magam, hogy az egész legfeljebb néhány hétig tart. Utána lesz egy jó kis rutinjuk, és mivel Dóri anyukája is be tud segíteni a babával, akár egy kávéra is ki tud majd szaladni, hogy találkozzunk. Nem így történt. Hónapok teltek el, mire az első közös sétát össze tudtuk hozni. Dóri volt az, aki folyton lemondta, mert fáradt, mert nem aludtak éjjel szinte semmit, mert hasfájós a kicsi, mert jön a foga. Valami mindig volt. Bennem nyilván azon túl, hogy szerettem volna már egy jót beszélgetni a legjobb barátnőmmel, elkezdett az is mocorogni, hogy megtudjam, ő hogy van valójában, mit érez, mit gondol… de a válasz ezen a bizonyos sétán és később is csak annyi volt, hogy minden rendben. Majd jött egy sztori arról, milyen tápszert próbáltak először, mire váltottak és az miért jó. Aztán arról beszélt, hogy milyen szuper volt, amikor Liza először fordult hasra.
Csak lépkedtem mellettük, és ahogy Dóri beszélt, éreztem, ahogy a várandóssága elején a szememre kötött rózsaszín kendő lehull.
Ürességet, szomorúságot éreztem. És azt, hogy elveszítem a legjobb barátnőmet.
A két szemem megtelt könnyel, elnézést kellett kérnem és munkára hivatkozva haza kellett szaladnom, mert nem akartam előtte sírni. Ő élete legszebb időszakát éli, nem akartam elszomorítani. Úgy voltam vele, majd később megbeszéljük.
Mi lesz velünk?
Azóta is csak két témája van: milyen szuper dolog az anyaság, és mi történt a kicsivel azon a héten, vagy aznap. Én ezeket szívesen meg is hallgatnám, ha úgy érezném, utána megtudok valamit róla is, hogy ő hogy van valójában. És ha én is tudnék mesélni arról, velem mi van. Ezért inkább már nem is keresem, és bár ő fel szokott hívni, az egész nagyon más már így. Igazából bár beszélünk, nagyon hiányzik. A szeretete, a támogatása, a nevetése, az egész lénye… és az a kölcsönösség, amit annyian irigyeltek a barátságunkban. Elhiszem, hogy csodálatos dolog anyának lenni, de nem vagyok irigy és nem is ítélkezem. Egyszerűen szomorú vagyok, szinte gyászolom a barátságunkat (az interneten is azt írják, amit érzek, az a gyász egy formája). Azt, hogy ennyire megváltozott minden, miután a legjobb barátnőm anya lett.
Nemrég az egyik idősebb kolléganőmnek meséltem Dóriról és a barátságunkról. Ő azt javasolta, várjak még, hiszen a legjobb barátnőm épp most lépett egy új életszakaszba, érthető, ha neki most ekörül forog a kis világa. Járjak el inkább én is többet, keressem meg újra a régi barátaimat, szervezzek programokat másokkal, vagy akár segítsek be a céges programok szervezésébe, ha akarok. Csak tereljem a gondolataimat, Dórinak most adjak időt. Persze, terelem én a gondolataimat, és azt hiszem, elég régi és új ismerőssel beszélek mostanság. Jövök-megyek a városban, két randim is volt a múlt héten, de mindig eszembe jut a legjobb barátnőm. Úgy érzem, sokat adtam, sokáig voltam türelmes, ő viszont az anyasággal lelkileg messzebb sodródott tőlem, és abszolút nem tudunk már kapcsolódni.
Hagynom kéne, vagy felhívni és a fejéhez vágni a dolgokat? Megbántani nem szeretném, én csak vissza akarom kapni a barátságunkat, ami az egyik legértékesebb dolog az életemben.
Nyitókép: Marko Geber / Getty Images
Ha tetszett a cikkünk, ezeket is ajánljuk:
- Robert De Niro 79 évesen lett apa – a színész a baba születése óta először jelent meg nyilvánosan a párjával
- 5 kéretlen gyereknevelési tanács és egy anyuka ötletes válaszai
- Amikor azt érzed, kevés vagy a babádnak: így ismerheted fel, ha többemberes gyereked van
