Mikor pár hete kacérkodni kezdtem a sport gondolatával, magam sem sejtettem, mennyire tanulságos kaland áll előttem.
Ha egyszer valaki arra kérne, hogy szemléltessem a sporthoz fűződő viszonyomat, az egyik általános iskolai emlékemet mesélném el neki. Nagyjából hatodikos lehettem, épp a gerendázást osztályozták. Míg a barátnőim játszi könnyedséggel mutatták be a forgásokat – volt, akinek a cigánykerék sem okozott gondot–, én nem áltattam magam az érdemjegyet illetően, hiszen még sosem sikerült a gerenda tetejére felküzdeni magam. Talán az adrenalin dolgozott bennem, vagy csak a csúfos kudarc rettentett – de nevezhetjük szerencsés véletlennek is –, mikor sorra kerültem, valahogy mégiscsak feljutottam. Sikerélményem a pillanat tört részéig tartott, egyazon lendülettel zuhantam is le a másik oldalon, és hangos puffanással terültem ki a matracon. Próbáltam menteni méltóságom maradékát, így mielőbb távozni akartam a helyszínről. Felállás közben viszont megszédültem, és mintegy előadásom záróakkordjaként jó nagyot fejeltem az azóta is mumusként emlegetett gerendába. Az egész osztály röhögött, a tanár pedig a következőképp értékelte a mutatványt: „Csak azért kapsz hármast, mert sosem adtam még ennél rosszabb jegyet senkinek, pedig most megérdemelnéd, hogy kivételt tegyek.” Nem tagadom, sosem voltam nagy sportember, a futáson és focin kívül nem is voltam jó semmiben. Ambícióim sem voltak a változtatásra, teljesen jól megéltem mindenfajta testmozgás nélkül. Egészen a tavalyi évig. Bölcs barátaim korábban már figyelmeztettek: harmincon túl már extrém gyorsasággal öregszik az ember. Én persze legyintettem – nyilván én leszek majd a kivétel–, aztán keserűen konstatáltam, hogy a testem már nem mindig működik úgy, ahogy én szeretném. Egyébként nem gondolom úgy, hogy ezt feltétlenül a korhoz kellene kötni; ugyanúgy lehet a mozgásszegény életmódom, gyenge kondícióm, vagy az extrém leterheltségem hozadéka. Az viszont tény, hogy saját testemen tapasztaltam a változást: a nyakam néha napokig nem tudom mozgatni, s minden egyes guggolásnál úgy ropog a térdem, mintha valaki gallyakat tördelne mellettem. A tartásom görbe, görcsbe rándul a derekam, ha bemászok a szekrény mögé egy kisautóért, a kardiológus pedig meglepetten konstatálta, hogy a terheléses vizsgálatom mindössze két percet vett igénybe, ugyanis képtelen voltam tovább tekerni a szobabiciklit.
Konkrét és világosan megfogalmazott célokat állítottam magam elé: szeretnék picit jobb kondícióba kerülni, és két kisfiú mellett az sem lenne hátrány, ha javulna az állóképességem. Ennyi, semmi több. Nem lesz önsanyargató diéta, nem fogok kilókat és kalóriákat számolgatni, egyszerűen megteszem a legtöbbet, ami tőlem telik. Azt sem értékelem kudarcként, ha csak heti egy edzésre jut időm: a lényeg, hogy valamilyen rendszerességgel beépítsem a sportot az életembe. Ezekkel a tervekkel vágtam neki, a húgom pedig, aki velem ellentétben igencsak sportos alkat, szíves örömest elkísért az első edzéseimre. Mit ne mondjak, jól jött a segítség, laikusként fogalmam sem volt, az egyes sporteszközök milyen gyakorlatok elvégzésére hivatottak.
3 hét után: sokkal szebb lett a bőröm
Senkit nem akarok álltatni, nem lett formás a hátsóm, s szép, kidolgozott kockák sem domborodnak a pólóm alatt. A kilóimmal kapcsolatban pedig végképp nem tudok semmilyen következtetést levonni; az utóbbi időben meg sem mértem magam, így fogalmam sincs, mely tartományban állapodna meg a mérleg nyelve. Ami viszont meglepett, mert nem is számítottam ilyesfajta változásra: a bőröm már néhány edzés után sokkal szebbé vált. Tudni kell rólam, hogy elég problémás bőrtípusom van, már tinédzserként is tele voltam pattanással. Akkor még naivan bíztam benne, hogy mire a felnőttkorba lépek, valamelyest javul majd a helyzet. Sajnos nem így történt. A pattanások maradtak, annak ellenére is, hogy a reggeli rutinom részévé tettem egy komplex arcápoló kezelést, így kénytelen voltam alapozóval eltakarni a bőrhibákat.
Az is meglepő volt számomra, milyen gyorsan lehet érezhető eredményt elérni. Első alkalommal lihegtem és fújtattam, ha a húgom igazi hajcsár módjára nem parancsol vissza a gépekre, lehet idejekorán meghátráltam volna. Három héttel később már maximum fokozatra állítva sem esik nehezemre az eltervezett gyakorlatokat végigcsinálni. Edzés után pedig már nem remeg a lábam, gond nélkül felsétálok a lépcsőn az öltözőbe, és még csak különösebb fáradtságot sem érzek. A hétköznapokban is sokkal energikusabb lettem; ebéd után már nem dőlök el krumpliszsák módjára a kanapén, hanem képes vagyok a feladataimra koncentrálni.
De az igazán érdekes dolgokat nem is a fizikumom változásában tapasztaltam meg. Önismereti szempontból sokkal nagyobb utazás volt nekem ez a néhány hét, hiszen olyan felismerésekig jutottam el, amikre egyáltalán nem számítottam.
Meditálás aktív mozgással
Eddig azt hittem, hogy a belső békét csak úgy tudja megtalálni az ember, ha lelassul és magába mélyed. Magát a szituációt nagyjából a következőképp képzeltem el: a háttérben lágy zene szól, és illatos mécsesek kellemes félhomálya tölti meg a szobát. Ebben az enyhén romanticizált környezetben nincs is más dolga az embernek, mint egy pihe-puha, rojtos szőnyegre leheveredni, ellazulni, s átadni magát a rátörő életbölcsességeknek. Ugye milyen jól hangzik? Többször is próbálkoztam már ilyen módon meditálni, aztán valahogy sosem történt semmi. Ültem, avagy feküdtem némán, és a következő mondatok kavarogtak a fejemben: „Próbálj nem gondolni semmire! Vajon mennyi ideig kell így maradnom még? Miért nem gondolok még semmi érdemlegesre? A francba, nem indítottam be a mosógépet. Miért nem történik semmi? Akár olvashatnék is.”
Most értettem meg, hogy azért nem sikerül nekem ezekkel a gyakorlatokkal semmiféle hatást elérni, mert teljesen más a habitusom. Nekem szükségem van arra, hogy állandóan mozgásban legyek. Úgy is mondhatnám, olyan vagyok, mint a gyerekek: először le kell vezetnem a felesleges energiáimat, aztán tudok csak minden másra koncentrálni.
Az elmúlt hetekben tehát rádöbbentem, hogy nemcsak lelassulva lehet harmóniába kerülni, hanem aktív mozgással is. S szépen lassan, minden sporttevékenységgel töltött perccel közelebb kerültem személyiségem lényegéhez. Mert van egy kellemes sportélményem is – szintén az általános iskolából –, amit valamiért egészen elfelejtettem: egyszer egy megyei tájfutó versenyen második helyezést értem el. Mindezt azért, mert előtte az egyik barátom azzal ugratott, képtelen vagyok teljesíteni a távot. Lefutottam hát a négy kilométert mindenfajta előzetes edzés vagy gyakorlás nélkül. Igaz, a cél előtt szó szerint összeestem, és a tanárom karjába kapaszkodva jutottam át a vonalon. Kénytelen vagyok megint az ő szavait idézni, amit az eset kapcsán évekkel később mondott nekem: „Nem volt meg hozzá az erőd, de volt akaratod”.
Ez nem csak a sportban igaz rám, hanem az élet minden más területén is. Ha valamibe belekezdek, szívvel-lélekkel, teljes hittel és lelkesedéssel teszem. Egyszerűen azért, mert minden más módon képtelen lennék rá. Na, meg mert – szerény véleményem szerint – másként nem is nagyon érdemes. Ha viszont eldöntök valamit, és képes vagyok legyőzni saját korlátoltságomat, meg nem hátrálok, amíg el nem érem a célomat.
De ehhez az is kell, hogy tudjam, mögöttem áll egy test, a saját fizikai valóm, amire minden kétséget kizáróan rábízhatom magam. Tudnom kell, hogy nem fog cserbenhagyni a kritikus pillanatban. Ha az edzőterem falain nem is jutok túl, és nem lesz elhivatott sportember belőlem, úgy érzem, már csak az elmúlt hetek önismereti tapasztalatai miatt is megérte belevágni. Ki tudja, egyszer talán majd a gerendára is felmerészkedek.
Nyitókép: George Pagan III/Unsplash
