Zsófi fogadta be a Mindenki Fogadjon Örökbe Egy Kiskutyát egyik kisállatát, Marut. Sorozatunk következő részében ő osztotta meg velünk tapasztalatait a gazdivá válásról.
Március elején összefogtunk a Mindenki Fogadjon Örökbe Egy Kiskutyát alapítvánnyal, hogy egy sorozaton keresztül végigvezethessünk téged az örökbefogadás folyamatán, annak érdekében, hogy ne bánd meg a döntésed, és ne kerüljön vissza újabb kutya, vagy macska a menhelyre. Cikkeinkben minden fontos információt igyekszünk átadni, a szervezet egyik tagja, Rikker Patrícia segítségével például összegyűjtöttük azokat a lépéseket, amiket meg kell tenned, ha gazdi szeretnél lenni. Ezeket járta végig nemrég Brasch Zsófia is, aki pár hónapja lett Maru gazdája: „Mindig nagy állatbarát voltam” – kezdi a történetét Zsófi, majd hozzáteszi, hogy ennek ellenére a kutyák iránti rajongása mégis csak később, Kevin nevű yorkshire terrierük érkezésekor alakult ki, aki azonban a szüleivel maradt, amikor ő 18 évesen Budapestre költözött. „Nagyon hiányzott a kiskutya. Hónapokon keresztül úgy keltem fel reggel, hogy figyeltem, nehogy rálépjek. Már ekkor tudtam, hogy bizony nekem lesz majd saját kutyám, csak győzzem kivárni. Hat évvel később vettem egy lakást, rá másfél évre érkezett meg Maru.”
Zsófi gyakorlatilag az összes szervezet honlapját és közösségi médiáját átnézte, de a Mindenki Fogadjon Örökbe Egy Kiskutyát alapítvány megjelenése és kommunikációja volt az, ami igazán megfogta őt. „Jó volt, hogy olvashattam egy leírást a kutyákról, így hamarabb képet kaptam arról, hogy milyen személyiségű jószággal állok szemben. Tudtam, milyen kutyát fogok tudni az én életvitelemmel boldoggá tenni, így egyszerűbb volt a választás is. Amikor eldöntöttem, hogy örökbe fogadok, úgy voltam vele, hogy akivel jól kijövök, az jöjjön. Az eredeti elképzelés valamilyen kisebb testű, hosszú szőrű kutya volt, de persze nem ragaszkodtam ezekhez az attribútumokhoz. A fontos az volt, hogy egymásra tudjunk hangolódni.” Bár Zsófinak is tetszenek a fajtiszta kutyák, imádja a keverék állatok sokszínűségét. „Nemcsak a nemes érdek vezérelt, hanem az is, hogy – bár minden eb egyedi – olyan kutyám legyen, mint senki másnak.”
A MFÖEK oldalán látta meg a 3 év körüli, főleg shiba inu és németjuhász keverék lánykutyust, Tipit, akit a miskolci gyeptelepről mentett meg az alapítvány (akkor még a Bözske névre hallgatott). „Képeken persze nagyon tetszett, bár gyakorlatilag a szöges ellentéte volt az eredeti elképzelésnek – de a hegyes füle, a plüss-szőre, meg az a gyámoltalan, félős tekintete megfogott. Olvastam, hogy távolságtartó, és nem voltam biztos abban, hogy képes leszek őt megfelelően kezelni, ezért előre megírtam a MFÖEK-nek, hogy más kutyák is tetszenek, szívesen meghallgatom az ő véleményüket arról, hogy szerintük, elmondás alapján ki illik hozzám a legjobban. Jó gazdi-alapanyag vagyok, mert vállalkozóként, itthonról dolgozom, zöldövezetben lakom, szóval biztos voltam abban, hogy találunk nekem valakit, de abban kételkedtem, hogy valóban jó választás lennék Tipi, azaz Maru mellé.”
A kutyus ideiglenes gazdája éppen Rikker Patrícia volt, így Zsófi vele szervezhette le az örökbefogadás előtt szükséges találkozásokat. Azt mondja, nagyon messze voltak a szerelem első látástól… „Megtudtam Patitól, hogy imádja a hasát, így alaposan felkészültem mindenféle finom falattal, ami láthatóan tetszett neki. Az első alkalommal addig jutottunk, hogy elvett tőlem pár jutifalit – ha jól emlékszem, talán egyszer sikerült megsimogatnom. Fel voltam erre készülve, tudtam, hogy nehezen adja magát, de őszintén szólva ez tetszett benne a legjobban. Szeretem a laza, játékos, kedves pusziosztókat persze, de magam mellé mégis inkább olyan típust képzeltem el, mint amilyen ő. Nem zavart, hogy nem fogadott el elsőre, örültem, hogy nem adja magát könnyen. Így olyan érzésem volt, mintha közös döntés lenne, hogy ‘családot alapítunk’, és neki is van beleszólása, hogy milyen gazdit választ magának.”
A Maruvá átkeresztelt négylábú körülbelül két hónappal később került Zsófihoz, ezalatt volt ideje bevásárolni, előkészülni, és alaposan utána is járt mindennek. Főleg az etetéssel kapcsolatban volt körültekintő, mert bár a kutyus gyomra nem érzékeny, az egészsége és az életminősége miatt szerette volna a lehető legjobb döntést meghozni. „Ja, meg vettem egy kanapét, hogy legyen hol összebújni” – mesélte nevetve.
Zsófi azt is megosztotta velünk, hogy az első együtt töltött napok lelkileg erőt próbálóak voltak (egy kicsit erre is kell számítani, és nem szabad kétségbeesni, feladni!), ugyanis amikor Maru realizálta, hogy ideiglenes gazdája nem fog visszajönni érte, befeszült és nem volt hajlandó elhagyni a helyét. „Igyekeztem tiszteletben tartani az időszakos depresszióját, hagynom kellett, hogy szépen meggyászolja a változást, de elképesztően nehéz volt. Minden mozdulatomtól megijedt, kerülte a tekintetemet, konkrétan négy napig nem tudtam levinni sétálni sem. Nem evett, nem ivott, nem csinált mást, csak rettegett tőlem. A negyedik nap a szoba közepén ültem, épp sokadjára sem sikerült rátennem a pórázt – és akkor el is törött a mécses. De aztán szépen lassan egyre közelebb jött. A kíváncsisága és a hasa odahozta hozzám. Minden egyes nap egy kicsit több időt töltött mellettem, több simit kért, többet csóválta a farkát. Aztán egyszer csak azon kaptam magam, hogy beépült. Az elején az volt a fura, hogy folyamatosan mellettem volt valaki, aki csámcsog, meg morog, meg ásít, meg akinek kopognak a körmei a parkettán, aztán most már az a furcsa, ha nincs mellettem. Két hónap kellett hozzá, de azt hiszem, mostanra már alaposan összecsiszolódtunk.”
Bár Maru már több hónapja Zsófi lakótársa, még mindig óvatosan járkál a lakásban: „Szerintem akár még fél év is lehet, mire teljesen feloldódik. Ha rosszalkodik és leszúrom, minden mozdulata lassabb és kimértebb lesz, borzasztóan érzékenyen reagál mindenre. Kis csodakutya egyébként, nagyon jól kommunikál, elég körülbelül kétszer elmondani neki valamit, és már csinálja is. Ennél jobban nem is sikerülhetett volna a mi kis történetünk, szerintem tökéletesen összeillünk. Már könnyebben barátkozik, boldogan szaladgál más kutyákkal, de mindig figyeli, hol vagyok és mire hogyan reagálok. Óriási köztünk az összhang, amire elképesztően büszke vagyok. Számomra izgalmas kaland volt megismerni Maru belső világát, hozott dolgait, szokásait. Annak, aki mentett kutyust fogad örökbe, számolnia kell azzal, hogy vele együtt egy nagyobb érzelmi csomagért is felelősséget vállal, de ez amolyan édes teher: nagy meló, de nagy jutalom jár érte cserébe. Hálás vagyok nagyon Patinak, Maru ideiglenes gazdijának, akivel máig is tartjuk a kapcsolatot, és minden kérdésemre válaszol, bármilyen buták is legyenek azok. Szóval én csak egy dolgot tudok mondani: tényleg Mindenki Fogadjon Örökbe Egy Kiskutyát!”
Fotók: Brasch Zsófia
Ha tetszett a cikkünk, ezeket is ajánljuk:
- Eldöntötted, hogy gazdi leszel? – Így zajlik az örökbefogadás a Mindenki Fogadjon Örökbe Egy Kiskutyát alapítványnál
- Kutya, vagy macska illik hozzám? – A Mindenki Fogadjon Örökbe Egy Kiskutyát alapítványt kérdeztük
- Örökbe fogadnék, mit kell tudnom? – A Mindenki Fogadjon Örökbe Egy Kiskutyát alapítványt kérdeztük
