Sokat olvashatunk arról, hogy a gyermekvállalás utáni első néhány év párkapcsolati szempontból nézve igencsak kritikus. Szerencsére a férjemnek nincsenek irracionális igényei és elvárásai velem szemben.
A sok változással járó stressz, az új kihívások, és a korábbi életvitellel való kényszerű szakítás már önmagában is embert próbáló feladat, nem is csoda, ha gyakoribb a házastársak közti összezördülés. A minap valamelyik online fórumon belebotlottam egy szalagcímbe, mely nagyjából a következőképp hangzott: „Mióta megszülettek a gyerekek, a férjemmel csak barátok vagyunk”. Fogalmam sincs, a szerző mire gondolt pontosan, és utólag már bánom, hogy nem olvastam el magát a cikket, így csak csonka válaszreakciót fogalmazhatok ezzel kapcsolatban. Mert úgy látszik, ez a mondat valamiért befészkelte magát a gondolataim közé. Elsőre valahogy elég degradálónak tűnt számomra mindez; valószínűleg a mondatba illesztett „csak” szócskát olvasva támadt bennem némi ellenérzés. Aztán próbáltam végiggondolni, hogy a mi házasságunkra hogyan is hatott a gyerekek születése.
Tíz évvel ezelőtt, a felnőttkor küszöbét éppen csak átlépve a gyerekvállalás kérdése valahogy végtelenül egyszerűnek tűnt. Mert hát a babák aranyosak, lehet nekik bohóckodni, etetni és altatni kell őket, na, és ha eltörik a mécses, elég egy kis ringatás és rendbe is jön minden. Ezt szűrtem le abból az alkalmanként néhány órás időtartamból, amit gyerekek között töltöttem. Egyébként olyan sokat nem tévedtem, kissé sarkítva a dolgokat tényleg erről lenne szó, csak kicsit hosszabb időperspektívába illesztve: mondjuk úgy, egy végtelen láncra fűzve ismételheted egymás után ezeket az aktusokat.
Mindannyian változunk
Egy gyermek születése után jön a felelősség, a folytonos készenlét, önfegyelem, állandó bizonytalanság és kételkedés kulcsfogalmai. Mikor világra jöttek a fiúk, én is végigmentem ezeken a stációkon. Mondjuk meglehetősen természetes és szükségszerű változásként éltem meg, hogy ezzel együtt változott a férjemhez fűződő viszonyom is. Hiszen az évek során egyébként is módosulnak a szerepeink; akár egy új ruhát, minden életszakaszban új feladatokat és viselkedésmintákat húzunk magunkra. És ezekhez a módosult helyzetekhez valamilyen úton-módon alkalmazkodni kell; nem is csoda hát, ha a kapcsolatok minősége is időről-időre változik.
Mindezek dacára, vagy tán éppen ezért nem tudnám azt mondani, hogy „csak barátok” vagyunk. Ez a két szó nekem egyébként is ellentmondást tételez: a barátság egy olyan alap, amire építeni lehet; számomra a lehető legbizalmasabb és legszilárdabb kötelékek egyike. E mellé valahogy fenemód idegenül hat a csak szócska, jóllehet, sejtem, hogy a fent említett cikk szerzője mit is akart kifejezni vele. Kis kitérő után visszakanyarodva azt mondhatom: barátok vagyunk, ehhez is nem férhet kétség; de mellette házastársak – és ebben a szókapcsolatban a társ különösen lényeges – és szülők is. Időnként szeretők, máskor meg vetélytársak, vitapartnerek, de ugyanúgy lehetünk egymás támaszai, segítői, bátorítói, avagy higgadtságra ösztökélő partnerei is. Lehet, hogy minden pillanatban nem vagyok jelen mindenfajta minőségemben, de magában a kapcsolatban mindez benne foglaltatik.
Az elején mégis nehéz volt a megváltozott feltételekbe belesimulni, sőt, mindkét gyerek érkezése picit másképp „viselte meg” a kapcsolatunkat.
Első fiam születése előtt családom minden nőtagja rám zúdította a maga rémtörténetet, nagyjából három generáció távlatába visszamenőleg. Így a lehető legrosszabbra készültem: az első egy évben se enni, se inni, se aludni nem fogok tudni, házaséletről pedig még álmodni is felesleges. Az olvasásmegvonásra bezzeg senki nem figyelmeztetett – mondjuk józan paraszti ésszel következtethettem volna rá–, s minden járulékos lemondás közül ez viselt meg a legjobban. Ilyen szellemi útravaló után én lepődtem meg a leginkább, mikor a gyerekkel az égvilágon semmi gond nem volt. Öthetes korától átaludta az éjszakát, nem volt hasfájós és a fogzást is jól viselte. Ebben az időszakban nem is családunk új tagja, hanem inkább az én hozzáállásom rontott a kapcsolatunk minőségén. Valamiért úgy gondoltam, hogy az anyaságban csak úgy tudok kiteljesedni, ha minden tökéletes: ha ragyog a lakás, én magam pedig fitt és naprakész vagyok. Persze bújtam a szakkönyveket, próbáltam minden hasznos információt magamba szívni. Ami egyébként egy ideig nagyon izgalmas volt, mígnem rájöttem: a gyereknevelésben már csak megoldandó feladatokat és strigulázásra váró tételeket látok. Meg volt a napi egy óra közös játék? Pipa. Megcsináltuk a korcsoportnak megfelelő babatornát, levegőztünk és mondókáztunk is. Remek, csak közben eltelt tíz hónap, s én – a délutáni sétákat leszámítva – nem mozdultam ki a falak közül. S mindez persze nem volt túl kedvező hatással a házaséletünkre sem; őszintén szólva egy olyan program sem jut eszembe, amit ez idő alatt együtt csináltunk volna.
Másodjára pedig megérkezett a korábban beígért feketeleves. Kisebbik gyermekem gyakorlatilag mindenben szöges ellentéte az elsőnek; egy kezemen meg tudom számolni, hogy az elmúlt két évben hány nyugodt éjszakánk akadt. Ez fenemód megviseli az embert. Két-három óra alvás után elvegetálok ugyan, de ebben az állapotban a kapcsolatunk ápolására nem mindig jut energiám. Sőt, ha a délutáni alvásidőben sikerül elcsendesítni a gyerekeket, és így jobb napokon akad egy órácska szabadidőm, leginkább annak örülök, ha nem szól hozzám senki.
Barátok, házastársak és szülők vagyunk
Két dologban azonban úgy érzem, fejlődtem. Rend- és tisztaságmániám mára igencsak megcsappant. Hazudnék, ha azt mondanám, nem zavar a fél lakást elborító kupleráj, de mivel nem sok mindent tudok tenni ellene, így kénytelen vagyok szemet hunyni felette. Másrészt sokkal tudatosabban figyelek a saját igényeimre is, és így igyekszem Zolival való kapcsolatomat sem hanyagolni.
Mert mennek az évek, mi pedig az időnk egy részében tényleg csak élünk egymás mellett. Kikoptak az ölelések, az együtt töltött időnk minősége is egészen más lett. Régen órákig tudtam figyelni, ahogyan főz; szerettem azt a gyors és határozott mozdulatot, amellyel aprította a hagymát a készülő rántottához. Egyetlen sorozatrészről képes volt Aszód-Budapest vonalon megszakítás nélkül beszélni, és én csak mosolyogtam rajta, mert rég nem tudtam már, mit is ecsetel épp, de imádtam a lelkesedését. Akkor még nem volt unalmas szótlanul mellette feküdni sem, sőt, nem éreztem úgy, hogy helyette bármi mást szívesebben csinálnék.
Hiányoznak ezek az apróságok, amik a kapcsolatunk elején olyan egyedivé és megmásíthatatlanná tették kettőnk viszonyát. De egy tízéves kapcsolatot felesleges lenne egy rózsaszín szemüveggel ékesített kamaszszerelemhez hasonlítani, hiszen mindkettőnek megvan a maga varázsa. Ma már nem érzek szűnni nem akaró késztetést arra, hogy a levetett pólóján a parfümje illatát keressem, és nem a vonatjegyét használom könyvjelzőnek. Nem fut végig rajtam az apró bizsergés, mindahányszor hozzám ér, és nem számolom a perceket a következő találkozásunkig. Nem érzem már azt a folyton lángoló és elsöprő szerelmet, mint amit a gyerekek születése előtt. Sőt, hónapok óta nem is mondtam neki, hogy szeretem, mert valahogy mindig olyan elcsépeltnek és kicsinyesnek tűnt, ahogy a szituációt magamban elképzeltem. Vannak dolgok, melyeket nem feltétlenül muszáj szavakba önteni; anélkül is tudja a másik, hogy mondatokká formáznánk őket.
Nem akarom szépíteni a dolgokat: közös programjaink száma majdhogynem a nullával egyenlő. Sokszor külön járunk szórakozni, mert valamelyikünknek vigyázni kell a gyerekekre, és ha jobban belegondolok, egy átlagos napon egy-két óránál többet egy légtérben nem is nagyon töltünk. Szó szerint előre egyeztetnünk kell, hogy mikor fogunk beszélni egymással; ezekre az alkalmakra még listát is készítek – akár egy hivatalos megbeszélésre–, nehogy kimaradjon egy halaszthatatlan napirendi pont.
De nem annyira vészes a helyzet, mint elsőre tűnik. Tavaly sikeresen megnéztük együtt a Trónok harca utolsó évadát, és a fokozódó nagyszülői aktivitásnak köszönhetően egy-két havonta közös programot is tudunk szervezni. Ritkán sikerül időt szánni egymásra, de ennek is megvan a maga előnye: sokkal jobban meg tudjuk becsülni ezeket a lopva szerzett perceket. Giccsesen hangzik, de minden alkalommal képes vagyok újra beleszeretni és utána néhány napig fél méterrel a föld felett lebegni. S ha egy nehezebb nap után még ez sem vigasztal, mindig eszembe jut, hogy a nehézségek ellenére is hálásnak kell lennem azért, amim van. Meg kell becsülnöm a gyerekekkel töltött perceket, mert lesz idő, mikor üresen kong majd a ház nélkülük. Akkor pedig ott folytathatunk mindent kettecskén, ahol abbamaradt.
Nyitókép: Westend61/Getty Images
