1967 augusztus 14-én a filmkritikus, Bosley Crowther ugyanazt tette, amit már több mint negyed évszázadon keresztül hetente többször is csinált: filmajánlót publikált a The New York Times-ban. Azonban az mégis más volt, mint az addigiak.
Crowther legújabb írásának tárgya ugyanis az Arthur Penn rendező, Warren Beatty és Faye Dunaway főszereplésével készült Bonnie és Clyde című filmje volt. A mára kultikussá vált alkotás azonban enyhén szólva sem nyerte el a kritikus tetszését.
„Ez a bohózat és a brutális gyilkosságok keveréke olyan értelmetlen, mint amennyire ízléstelen, mivel nem tesz érvényes megjegyzést az amúgy is eltorzított igazságról. És egy meglepett kritikust hagy maga után, aki csak azon töpreng, hogy Mr. Penn és Mr. Beatty milyen célt gondolnak szolgálni ezzel a furcsán antik, szentimentális vacakkal”
– írta publikációja egy különösen heves részletében. Crowther nem is tudta, hogy ez lehetett volna a valaha volt egyik legjelentősebb filmkritika. A Bonnie és Clyde ugyanis egy új hullám hírnöke volt Hollywoodban, amely éppen csak elkezdett emelkedni, és amely Crowthert és másokat is könnyedén maga alá söpört.
Ami mindent megváltoztatott
A Times-nál töltött évtizedes pályafutása alatt a filmszakma egyik legelismertebb hangjává nőtte ki magát. Olyan külföldi alkotók korai támogatója volt, mint Ingmar Bergman és Akira Kuroszava, és nyíltan bírálta Joseph McCarthy szenátort és a hollywoodi feketelistát is. Olvasótábora viszont egyre inkább elavultnak tűnő nézetei miatt egy idő után kezdett ellene fordulni. Egy negatív kritika egy filmről, amely általánosságban is gyengén szerepelt, önmagában nem volt figyelemre méltó, ami viszont vonzotta a nyilvánosságot, az Crowther tartós támadása volt a filmmel szemben. A Bonnie és Clyde első megjelenését követő hónapokban két további negatív kritikát írt, és más filmekről írt kritikáiban, valamint az elégedetlen Times-olvasóktól kapott levelekre adott válaszaiban is előszeretettel tovább savazta azt. Persze, a film iránt érzett csalódottságával nem volt egyedül – a Bonnie és Clyde-ot a TIME és a Newsweek is lehúzta –, de ő volt az egyetlen, aki nem volt hajlandó tovább lépni. A kritikai konszenzus annyira negatív volt, hogy a Warner Bros. úgy döntött, néhány rövid hét után leveszik a filmet a műsorról, majd Beatty kérésére néhány hónappal később új promóciós kampánnyal újra nagyvászonra küldték azt.
Győzött az igazság
Október 21-én a The New Yorker szabadúszó munkatársa, Pauline Kael egy 9,000 szavas kritikát – valójában egy védőbeszédet – írt az addig sok megpróbáltatást átélt filmről: „a Bonnie és Clyde a legizgalmasabban amerikai film a Mandzsúriai jelölt óta. A közönség élvezi. Az élmény olyan, mint gyermekkorunkban, emlékeztet azokra a reakciókra, amiket akkor éreztem”. Ezek az ellentétes reakciók dominóhatást hoztak létre, amely mindkét író sorsát megpecsételte. Kael válasza más újraértékeléseket eredményezett a filmről, beleértve egy címlapsztorit a TIME-ban ugyanazon, év decemberében. Abban a magazin megfordította véleményét, majd jött Joe Morgensten bocsánatkérése a Newsweekben:
„Sajnálattal kell bevallanom, hogy azt a kritikát súlyosan igazságtalannak és nagyon pontatlannak tartom. Még jobban sajnálom, hogy én írtam.”
A Bonnie és Clyde balhéja után nem sokkal, 1967 végére Crowthert nyugdíjazták, Kaelt pedig hivatalosan is alkalmazni kezdte a The New Yorker, az elkövetkezendő huszonhárom évben elődje helyébe lépett és a legbefolyásosabb filmkritikussá nőtte ki magát.
Egy új korszak hírnöke
Ahhoz, hogy jobban megértsük a film által kiváltott szélsőséges reakciókat, persze előszőr meg kell értenünk a korabeli hollywoodi klímát. A Bonnie és Clyde régóta mérföldkőnek számított, hiszen az sok szempontból az új Hollywood eljövetelét jelölte. Az amerikai új hullámként is ismert mozgalom késleltetett reakció volt az 1950-es évek „borzalmas évtizedére” és mindarra a stagnálásra, amit Holllywood aranykora után képviselt. A stúdiófilm-készítés túl biztonságossá vált, a Bonnie és Clyde sikere segített új korszakot nyitni a kreatív szabadságban, amelyben a rendezők nagyobb kontrollt gyakoroltak a filmjeik felett, mint valaha. A stúdiók persze nem jó szándékból adták át ezt a kontrollt; azért tették, mert azok a történelmi eposzok és musicalek, amelyekre oly sokáig támaszkodtak, kezdtek veszteségesek lenni. A fiatalokból álló nézőközönség ugyanis valami mást, valami újat és modernebbet akart látni.
Újabb virágkor
A Bonnie és Clyde persze nem az egyetlen volt a maga nemében. Stanley Kubrick Dr. Strangelove-ja (1964), Mike Nichols Nem félünk a farkastól című filmje (1966) és Norman Jewison Forró éjszakában mozija (1967) is egyaránt fontos mérföldkövei voltak a mozgalomnak. Viszont a Bonnie és Clyde megjelenése körüli botrány példázta igazán jól a filmgyártásban bekövetkezett változásokat. Az 1970-es évekre annak köszönhetően az új Hollywood már teljes gőzzel működött. Az évtized szinte összes meghatározó filmjét az új Hollywood részének tekintik, részben azért, mert szinonimák lettek rendezőikkel: Francis Ford Coppola elkészítette a Keresztapát, William Friedkin Az ördögűzőt, Woody Allen az Annie Hall-t, és így tovább. Ezeknek a rendezőknek a többsége fiatal volt, olyan külföldi rendezők inspirálták őket, akiknek érzékenysége messze túlmutatott a stúdiókén, így teljesen új megközelítéseket alkalmaztak a történetmesélésben. Ellentmondtak az addigi hollywoodi normáknak és ezzel óriási sikereket értek el.
Minden jó, ha jó a vége
A Bonnie és Clyde egyébként az első és a második vetítéssel együttvéve összesen 70 millió dollárt keresett, ami a film mindössze 2,5 millió dolláros költségvetéséhez viszonyítva igencsak szép summa. 1968-ban tíz kategóriában jelölték Oscarra, mely nomonációkból kettőt díjra is váltott. A legjobb női mellékszereplő kihirdetésekor Estelle Parsonst szólították színpadra, míg a legjobb operatőrnek járó díjat Burnett Guffey vihette haza. Az pedig, hogy a főbb kategóriákban nem aratott, bizonyos értelemben még jót tett a hírnevének. Ha ugyanis megkapja azokat a díjakat, az ellentétes lett volna azzal a helyzettel, amelyet a korabeli ellenkultúrában betöltött.
Nyitókép: IMDb
Ha tetszett a cikkünk, ezek is érdekeletnek:
- Blake Lively és Bill Skarsgård a mozikban, Emily pedig Párizsban hódít majd augusztusban
- Így változtatta meg a ’70-es évek a televíziózást
- A bűnös város: Las Vegas nem is olyan csodálatos története
