Mindannyian feszültek vagyunk, amin nem segít, hogy a nap nagy részét egy légtérben kell töltenünk. A mostani helyzet kitűnő táptalaja az óriási veszekedéseknek. De még mielőtt a vita tányérdobálásba fajulna, érdemes feloldani a konfliktusokat.
Pár évvel ezelőtt néhány hónapot kórházban töltöttem. Ennek az időnek a jelentős részében kis sem mozdultam a kórteremből, és csak néhány rövidebb séta idejére hagyhattam el az épületet. Akkor tapasztaltam meg először, milyen érzés az, ha az embert a szabadságában korlátozzák. Nemcsak a kórház falai közé voltam bezárva, hanem a saját testembe is, amely a betegség miatt nem volt alkalmas olyan alapvető mozgásra sem, mint a séta, lépcsőzés vagy guggolás. Mint egy kisgyereknek, újra meg kellett tanulnom járni, és csak miután meggyógyultam, fedezhettem fel újra a kórház falain túl lévő világot.
Most, amikor ezeket a sorokat gépelem és az ablakon beszűrődő, szikrázó napsugarakat nézem, eszembe jutnak az akkori érzéseim. Remélem, ha egyszer ennek az időszaknak vége, és ismét szabadon járhatok a világban, megint olyan gyermeki örömmel csodálkozom majd rá azokra a hétköznapi dolgokra, – mint a játszótéri mókázás vagy egy könnyed, baráti csevej–, amit egészen eddig természetesnek vettem. De most, hogy itt tornyosulnak a fejünk felett a felhők, még nehéz ennyire előre tekinteni. Megvisel ez a szabadságvesztés, amit bár önként és szabad akaratomból választottam, mégis sok-sok lemondással jár. Nem csak nekem, mindannyiunknak. Próbálok pozitív maradni, minőségi időt tölteni a szűk családommal és picit jobban odafigyelni a szellemi és a testi épségemre. Ugyanakkor nagyon nehéz úgy önfeledten átadni magam bármilyen tevékenységnek, hogy pár óránként kétségbeejtő hírek egész sora zúdul rám, és folyamatosan aggódnom kell a szeretteim, az egészségünk és a megélhetésünk miatt. Ránk telepszik a bizonytalanság, mert fogalmunk sincs, mit hoz a holnap. A bennünk tomboló érzelmeket még csak levezetni sem tudjuk tisztességesen, hiszen megszokott mozgásterünk most minimálisra csökkent.
A feszültséget néha vágni lehet a levegőben; ha jól sejtem, ez nemcsak nálunk van így. Az ehhez fogható krízishelyzetekben – legyen szó természeti katasztrófáról, tömeges megbetegedésről, gazdasági válságról – természetes, hogy gyakrabban kerülünk konfliktusba egymással. Fontos, hogy ilyenkor is megtaláljuk azt a módszert, amivel ki tudjuk ereszteni a gőzt, hogy ne a velünk egy háztartásban élő szeretteinken csapódjon le minden. A vitának – már, ha okosan vitatkozik az ember – stresszoldó szerepe van. Amellett, hogy a saját belső feszültségünket csökkentjük általa, van egyfajta önstabilizáló és kapcsolaterősítő funkciója is; nemcsak saját önbizalmunk erősödik tehát a hatékony vita által, hanem a kapcsolatunk minőségére is pozitív hatással van.
Hogyan lehet hatékonyan vitatkozni?
A vita jó esetben nem a fékezhetetlen dühről és a másik földbe döngöléséről szól. De tagadhatatlan, hogy az esetek többségében érzelmi, vagy meggyőződésbeli okok motiválják. Ha sikerül rátalálni arra a módra, hogyan vitatkozzunk okosan a másikkal, az sokat segít a feszültség hatékony levezetésében. Ami pedig kifejezetten hasznos, mert a folyamatosan bennünk munkáló harag nagyon destruktív tud lenni és akár testi tüneteket is produkálhatunk.
Minden közösségben – így a családban, baráti-, vagy munkakapcsolatokban is – előfordulnak konfliktusok. Azt tapasztalom – az ismerőseim közt legalábbis sokan gondolják úgy–, hogy a veszekedés valamilyen ördögtől való, szégyenletes dolog. Ezért nem is szívesen beszélnek róla, és próbálják fenntartani azt a látszatot, hogy ők bizony egy vitatkozástól mentes, tökéletes kapcsolatban élnek. Attól még lehet jó egy kapcsolat, hogy néha egy-egy kérdés kapcsán különböző álláspontra kerülünk. Sőt, az apróbb összezördülések kellenek is ahhoz, hogy a két ember közti viszonyt behatárolják, megerősítsék és előremozdítsák.
Ha jól emlékszem, az első néhány évben Zolival mi sem veszekedtünk. Ő alapvetően konfliktuskerülő típus, én pedig hirtelen haragú, de könnyen békíthető vagyok. Így mondhatni – sok más dolog mellett– ebben is kiegészítjük egymást. Aztán az együttélés során sok-sok közös, gyakorlati problémával kerültünk szembe, és ezek néha feszültséget generáltak. Ma is előfordul néha, hogy hangosabban szólunk egymáshoz, de véresen komoly vitánk, ami után napokig duzzogva kerülgettük volna egymást, sohasem volt még. Kiismertük egymást már annyira, hogy sokszor ki sem kell mondanunk, egy-egy pillantásból, mozdulatból is tudjuk, mire gondol a másik. Így azzal is tisztában vagyunk, mikor van szüksége a másiknak arra, hogy leüljünk és higgadtan megbeszéljük egymással a dolgokat. A hatékony, konstruktív vitához pedig a következőket tudom tanácsolni nektek:
1. Ne söpörd a szőnyeg alá a problémát!
Én sajnos a mai napig sokszor próbálom elkendőzni az apró sérelmeket. Nem szólok, mert nem akarok házisárkány lenni. Aztán csak rakódik egymásra bennem a sok apróság, míg végül egy teljesen jelentéktelen semmiség miatt kibukik belőlem a felhalmozódott feszültség. Feleslegesen kerültük hát ki a probléma magvát és pakoltunk még rá néhány lapáttal, a vége ugyanaz lett, ha nem rosszabb. Mennyivel egyszerűbb lett volna kimondani már az elején: „rosszul esik, hogy nem segítettél a házimunkában” vagy „nem érzem úgy, hogy elég időt töltenél velem”. Nem mellesleg, egy csomó negatív érzéstől kíméltük volna meg magunkat.
2. Ha csak egy mód van rá, ne vitatkozz dühből!
Ez igazából a klasszikus „számolj előtte tízig” szabály. Annyi különbséggel, hogy nálam a számolgatás nem igazán vált be; tíz másodperc alatt sajnos nem tudok lehiggadni, fél óra alatt viszont igen. Ha fortyog bennünk a méreg, könnyen a másik fejéhez vágunk olyan dolgokat, amit igazából mi sem gondolunk komolyan. „Hogy lehetsz ilyen önző? Mindig csak magaddal foglalkozol!” vagy „Sosem segítesz semmit, nem hiszem el, hogy ilyen lusta vagy”. Ha mérgesek vagyunk, sokszor látjuk elefántnak a bolhát; azért sem célszerű ilyenkor vitát kezdeményezni, mert könnyen megbánthatjuk a másikat. Én ilyenkor inkább sétálok egyet, megvárom, míg picit lenyugszom és képes vagyok más szempontok szerint is megvizsgálni a problémát.
3. Ismerd be, ha tévedtél!
Tudni kell rólam, hogy sok mindenről elég szilárd véleményem van. Mindezek fejében még elég makacs is vagyok, így ritkán változtatok a véleményemen. A kapcsolatunk elején képtelen voltam arra, hogy a társas érintkezés szabályainak megfelelően mutassam ki az érzéseim. Nem szeretem, ha hozzám érnek és nem szívesen beszélek az érzelmeimről sem. Nemcsak azt kellett megtanulnom, hogyan öntsem szavakba az érzéseimet, hanem azt is, hogyan kérjek bocsánatot a tévedésem miatt. Nagyon sokáig tartott, míg fel tudtam oldani magamban ezeket a gátlásokat, és rájöttem arra, hogy a másik fél sem fog gyengének, vagy hiteltelennek tartani attól, ha beismerem a tévedésem. Sőt, a fejlődésre fogékony, kompromisszumkész hozzáállás kifejezetten érett személyiséget tükröz.
4. Kerüljük a múltbeli sérelmeket!
A tinédzserkori kapcsolatom tele volt meddő vitákkal. Teljesen feleslegesen próbáltam vitatkozni az akkori partneremmel, mert még a probléma gócpontját sem tudtuk megközelíteni. Ennek leginkább az volt az oka, hogy ő minden esetben hárítani próbált és egy korábbi, már megbeszélt sérelméhez kanyarodott vissza. Így századszor is végigjártuk ugyanazokat a köröket, előrébb mégsem jutottunk soha. Akkor én megfogadtam – és ehhez a szabályhoz ma is tartom magam–, ha valamit egyszer megbocsátok a másiknak, akkor azt a továbbiakban nem hozom fel. Beszélgetni persze lehet róla, de a másikon újra és újra számon kérni nem.
5. Éreztesd a másikkal, hogy nem a személyével van a problémád!
Ez egy vita kellős közepén piszkosul nehéz. Számomra elég hasonló ez a koncepció ahhoz, hogy a gyereknek sem mondom soha azt: rossz vagy; csupán a viselkedését minősítem. Mindkét esetben nagyon fontos ez a különbségtétel, mert ezzel tudjuk a másik tudtára adni, hogy bár a viselkedésével, véleményével nem értünk egyet, ő viszont továbbra is fontos nekünk. Lehet, hogy ha épp dühös vagy, nem esik jól kimondani a másiknak, hogy szeretlek. Nem is kell; ugyanezt nonverbális eszközökkel is jelezheted. Egy-egy érintéssel, mosollyal is tudtára adhatod a másiknak, hogy a köztetek feszülő nézeteltérés nem okoz majd törést a kapcsolatotokban.
6. Legyél türelmes!
A jelenlegi túlfűtött helyzetben talán ez a legfontosabb. Próbálj a másikkal a szokásosnál is türelmesebb és megértőbb lenni, hiszen valószínűleg ő is ugyanolyan ideges, mint te. Ha úgy érzed, ingerült vagy, próbáld meg valahogy levezetni a feszültséget, mielőtt a körülötted élőkön csattanna az ostor. Szellőztesd ki a fejed; ha van erkélyed, vagy kerted, menj ki kicsit a friss levegőre. Vagy csak vonulj el picit, kuckózz be a ház egyik csendes szegletébe, ahol rendszerezni tudod a gondolataidat. Nagyon jó online önfejlesztő kezdeményezéseket lehet találni. Én a jóga és a nyelvtanulás gondolatával kacérkodom, de a pszichológiai előadások, művészeti kurzusok és kulturális események is rendkívül élvezetesek tudnak lenni a képernyőn keresztül is. Remek alkalom ez az időszak arra, hogy valami olyan dologba kezdjetek bele, amire a hétköznapi rohanásba nem jutott időtök. Az apró, személyes sikerélmények pedig sokat segítenek abban, hogy jobb hangulatban teljenek a bezártság napjai.
Nyitókép: Laetizia Haessig/EyeEm/GettyImages
