Sosem hittem volna, hogy egyszer majd úgy érzem magam, mint valami modernkori Júlia, akit egyik napról a másikra eltiltanak a szerelmétől. Most ez mégis megtörtént, úgyhogy nincs mese, küzdünk a kapcsolatunkért.
5 év. Ennyi ideje vagyunk együtt. Lehet, hogy nem tűnik soknak, de nekünk 5 évnyi boldog pillanatot, utazást, élményt, sírást, nevetést és érzést jelent. Iskolai barátságként indult a kapcsolatunk, ami aztán valódi tiniszerelemmé változott. Az évek alatt fejlődtünk és egymás mellett felnőttünk. Láttam az első szőrszálat az állán – amire annyira vágyott, hogy végre neki is szakálla nőjjön -, ő pedig látta, ahogy a kislányos alkatom egyre nőiesebbé válik. De a legfontosabb dolog, amit a kapcsolatunk alatt megtanultunk, az az, hogy nem bírjuk egymás nélkül. Habár nem élünk hivatalosan együtt, nincs közös háztartásunk, olyanok vagyunk, mint akik összenőttek, és a nap nagyrészét együtt töltöttük. Eddig legalábbis.
Budapesten járunk egyetemre mindketten és ott is dolgozunk, azonban néhény hete, a vírus kibontakozása előtt hazautaztunk Erdélybe a családjainkhoz. Csakhogy ekkor még nem sejtettük, hogy itt még szigorúbb szabályozások lépnek érvénybe, mint Magyarországon. Jelenleg teljes kijárási tilalom van. Igaz, még csak néhány hete nem találkoztunk, de nekünk felér egy örökkévalósággal. Dühös és tehetetlen vagyok, és a legrosszabb az, hogy nem is tudom kire. A járványra? Az államra? Magunkra, emberekre? Azt hiszem Júlia is hasonlóan érezhette magát, amikor a szülei megtiltották, hogy találkozzon szerelmével. Mivel igyekszem elkerülni a teljes azonosulást a tragédiával, megoldást kell találnom, arra, hogyan vészeljük át ezt a nehéz időszakot.
1,6 kilométer vagy 1600? Most mindegy…
Kicsit több, mint másfél kilométer választ el minket egymástól. Igen, tényleg megnéztem a térképen. Ebből is látszik, kissé kétségbe vagyok esve. Talán az a legrosszabb, hogy tudom közel vagyunk, mégis áthidalhatatlan most ez a távolság. Határozatlan ideig. A járvány sok mindenki életét felforgatta. Van, aki munkahelyet vesztett el, van, aki most tapasztalja meg sok idő múltán, milyen napokig összezárva lenni a családdal. A kiszolgáltatottság érzése sok mindent kihoz az emberből: veszekedést, ingerültséget. Ha te azon szerencsések közé tartozol, aki mellett ott vannak a szerettei, akkor légy hálás. Én annak is örülnék, ha egymás mellett lehetnénk, és legalább civakodhatnánk és kiboríthatnánk egymást a furcsa szokásainkkal. Ugyanakkor hálás vagyok, hogy egy olyan korban élhetek, amikor nem kell heteket várnom a szerelmem leveleire. Az eddigi esti rutinom kiegészült a videochattel. Most az arcápolás és fogmosás után nem olvasok vagy videókat nézegetek, hanem bekapcsolom a kamerát, és széles mosollyal várom, hogy eltűnjön a „csatlakozásra várunk” felirat. Amikor az a felemelő pillanat bekövetkezik, hogy az internet az én oldalamra áll, na, akkor beindul a szám és csak mondom, mondom, hogy mi történt, hogy mennyire hiányzik, hogy milyen napja volt és egyszerűen mindent tudni akarok. Persze, napközben is tartjuk a kapcsolatot, üzenünk egymásnak, mikor vicces, mikor romantikus szövegeket, de semmihez nem hasonlítható, amikor este meglátom az arcát.
A parfüm és a filmek
Ez az időszak teret ad annak, hogy átértékeljük a kapcsolatunkat. Hirtelen változott meg minden. Akaratunktól függetlenül és váratlanul egy távkapcsolatban találtuk magunkat, amihez alkalmazkodnunk kell. Meg kell tanulnunk, más csatornákon kifejezni a szeretetünket. A távkapcsolat mindig hiányt és magányt jelent, akármennyire szépítjük, de szerencsére vannak apró fortélyok, amikkel elviselhetőbbé lehet tenni. Az első, amit mi bevetettünk, hogy az utolsó találkozásunkkor az ingére fújtam a parfümömből, így bármikor amikor hiányzom neki, beleszippanthat és máris közelebb érez. A tárgyak, az illatok, amik összekötnek titeket, mindig emlékeztetni fognak. A másik jó tanács, ha te is ebben a helyzetben vagy, hogy igyekezzetek így is közös programokat szervezni. Nézzetek együtt filmet, majd beszéljétek meg, de bármilyen tevékenység megfelel, amit habár egymástól távol, mégis egyszerre csinálhattok. Nekem például tervben van egy egész randiest lebonyolítása. Amikor majd ugyanazt az ételt készítjük el, ugyanazt a zenét hallgatjuk, és így talán egy apró szeletét a meghittségnek visszacsempészhetjük a kapcsolatba. Ami még megnehezíti ezt az egészet az az, hogy az elmúlt években nagyon ritkán voltam egyedül. Ha éppen nem mentünk valahova, akkor csak egyszerűen együtt lazítottunk. Teljesen megfeledkeztem róla, milyen is egyedül lenni. Az első nap még jólesett, igazi csajos napot tartottam, volt időm mindenre, még meditáltam is. Azonban amikor telítődtek énidővel a tartályaim, nagyon lelassult az idő és a napok dupla hosszúságúra duzzadtak. Ha egyetlen pozitívumát kellene említenem ennek az időszaknak, az az, hogy újra megtanultam lelassítani és felfedezni azt, hogy ki is vagyok én: egymagamban. Ráérősen reggelizek, olvasok, intézem a dolgaim, de mindenekfelett sóvárogva várom az esti beszélgetést és emlékeztetem magam: noha ez most nehéz időszak mindenki számára, semmi sem tart örökké.
Nyitókép: Eva-Katalin/GettyImages
