Maximalista vagyok és önbizalomhiányos. Ez a két jellemvonás épp nem zárja ki egymást, az viszont kétségtelen, hogy rettenetesen megnehezíti az életet.
Ezek a tulajdonságaim egyébként már gyerekkoromban is megvoltak, szóval mára valamelyest megtanultam együtt élni velük. Mindig igyekeztem a legjobban teljesíteni, ha ehhez az kellett, hogy lámpaoltás után a kollégiumi folyosó félhomályában bogarásszam az angol szótárfüzetet, akkor azt tettem, ha négy kötelezőt kellett elolvasnom egyetlen hét leforgása alatt, akkor pedig azt. Volt, hogy a lehajtott vécétetőn gubbasztva mormoltam a Shakespeare tételt, és másnap én voltam a legboldogabb, mikor a Rómeó és Júliát húztam, mert az éjszakai szorgalmamnak hála idézni tudtam a szövegből, természetesen óangol nyelven. A suliban nyilván rám aggatták a stréber jelzőt, na, és sok csipkelődést is kaptam mindezért, én mégis kimondottan büszkén viseltem. Vérmes gúnyolódás tárgya szerencsére nem lettem, mert a többiek rájöttek, számukra is előnyös a maximalizmusom: mindig rá tudtak beszélni arra, hogy önként jelentkezzek felelni, mikor mindenki más a padra sütött szemmel próbálta elkerülni a tanár pásztázó tekintetét.
Ma is igyekszem mindent a lehető legjobban csinálni, mégis sokszor korlátokba ütközöm. Ebben nagy szerepe van az önbizalomhiánynak; általában képtelen vagyok elhinni magamról, hogy az előttem álló feladatot meg tudom csinálni. Másrészt pedig ott az örökös kétség: ha nem tudok a legjobb lenni, akkor van-e értelme az erőfeszítéseimnek? (Csak, hogy megválaszoljam magam: igen, kétségtelenül. Ha esetleg más választ adnál erre a kérdésre, remélem, picit árnyaltabban látod majd a dolgokat, mire a cikkem végéhez érsz).
Aztán persze jön a tépelődés. Merjek-e belevágni, akkor is, ha esetleg kudarcot vallok? Vagy várjak az alkalmasabb időre? Én például évekig halogattam az újságírást is, pusztán azért, mert pontosan tudtam, hogy nincs semmi egyéb, amivel hivatásszerűen foglalkozni szeretnék. Kissé paradox módon csináltam hát helyette minden mást és közben volt egy örökös feszültség bennem amiatt, mert pontosan tudtam, a gyávaságomból kifolyólag elszalasztom a lehetőségeket. Egyszerűen rettegtem a kudarctól; és ez a belső vívódás még ma is sokszor megnehezíti az életem.
Az elmúlt egy évem arról szólt, hogy próbáltam megküzdeni ezekkel a félelmekkel. Szépen lassan feltérképeztem a bennem rejlő korlátokat, és kezdetben nem tettem mást, csak keresztülevickéltem valahogy rajtuk. Aztán mikor ugyanazt a magasságot sokadszorra is sikerült megugrani, szépen lassan elkezdtem feljebb emelni a lécet. Így puhatoltam ki a határaimat, melyeken belül biztonsággal mozoghatok; és itt találhatóak azok a rutinfeladatok is, melyeket ma már kellő magabiztossággal végzek. A határokon kívülre merészkedve pedig rendszerint olyan kihívásokba vetem magam, melyekre a fejlődésem szempontjából – és nem mellesleg a maximalizmusom miatt – is szükségem van.
Ha te is hozzám hasonló cipőben jársz, a következő tanácsok és praktikák talán hasznosak lesznek a számodra is.
1. Nem minden fekete és fehér
Ha maximalista vagy, talán ismerős lehet számodra a kategorizálás gyakorlata. Én például hajlamos vagyok végletekben gondolkodni; ennek megfelelően általában két ellentétes pólus szerint osztályozom a dolgokat. Lehet valami jó vagy rossz, egyedi vagy sablonszerű, fekete vagy fehér. Számomra az iskolában is csupán kétfajta érdemjegy létezett: az ötös és a többi. Tehát, ha valami nem tökéletes, az nálam egyet jelent a rosszal. Ez egy borzasztóan destruktív tulajdonságom, és tudatosan igyekszem szakítani vele. Miért fontos ez? Mert nem véletlenül vannak ott a köztes kategóriák: ezek segítenek abban, hogy folyamatba illesztve tudjuk értékelni a dolgokat. Ha kiiktatjuk mindazt, ami a két véglet közt jelen van, elmaradnak az apró sikerélmények is. Lehet, hogy ma csak öt elemzést tudtál a munkahelyeden elkészíteni a tervezett hat helyett. Emiatt érezheted magad sikertelennek, de ha arra gondolsz, hogy mikor az első hasonló jellegű feladatot kaptad, még hosszabb időt és sokkal több energiát kellet ráfordítanod, máris látod a fejlődést, amin ebben az időszakban keresztül mentél.
2. Legyenek céljaid!
Számomra nagyon fontos, hogy mindig konkrét és jól megfogalmazott célokat állítsak magam elé. Egyrészt azért, mert így mire a megvalósításhoz jutok, fejben már előtte strukturáltam a dolgokat, és könnyebben átlátom azt, hogy mit is kell tennem azért, hogy elérjem a célomat. Megint csak saját életemből vett példához tudok nyúlni. Lehet, hogy eldöntöttem, írni akarok, de ezzel még mindig nem kerültem közelebb a megvalósításhoz. Mert hát mit is szeretnék írni? Mekkora időintervallumon belül, és milyen rendszerességgel? Ha mindezt megválaszoltam, sem minden esetben elég ahhoz, hogy produktív legyek a munkámban. Az sem mindegy ugyanis, miért szeretnék belevágni (publikálni szeretném, pályázatra írom, avagy gyakorlásképp foglalkozom vele), s hogy kinek szánom az irományt (a nyilvánosság elé szeretném tárni, avagy az íróasztal fiókjába süllyesztem majd az anyagot). De ha elhatározom azt, hogy az év végéig írok 15 novellát, mert gyakorolni szeretném, hogyan kell életszerű párbeszédeket alkotni, máris hatékonyabban tudok az előttem álló feladattal foglalkozni.
3. Tanulj és fejlődj!
Számomra az önbizalomnövelés egyik leghatékonyabb módja, hogy igyekszem minél többféle dologban kipróbálni magam. A sok pozitív visszajelzés pedig segít abban, hogy a következő kihívásba bátrabban vágjak bele. Igyekszem mindenben a fejlődési lehetőséget látni, ez segít abban, hogy azokat a feladatokat is kellő lelkesedéssel végezzem, amihez egyébként semmi kedvem sincs. Lehet, hogy kisujjadban van az olasz konyha, más ízvilágú fogásokhoz viszont egyáltalán nem értsz. De ha valami újdonságra vágysz, néha ki kell lépned a komfortzónádból. Előfordulhat, hogy elsőre nem úgy sikerül majd, mint a szakácskönyvben szereplő bemutató darab – én az első piskótámat tepsivel együtt dobtam ki –, de egy kis gyakorlás után biztos belerázódsz majd.
4. Merj hibázni!
Elvégre is a hibáiból tanul az ember. A húgom például azt szokta mondani a munkahelyén a gyakornokoknak is, hogy nyugodtan hibázzanak. Hiszen senki nem úgy születik, hogy álmai mesterségét rendkívül nagy tehetséggel űzi. Persze, vannak köztünk zsenik, akik könnyebben sajátítanak el bizonyos készségeket, de az igazság az, hogy a többség számára hosszú gyakorlás és tanulási folyamat előzi meg a kiemelkedő eredményeket. Én speciel mindig irigykedtem azokra, akik egyszeri olvasás után simán visszamondták az iskolai anyagot, nekem pedig többször is át kellett magam rágni az egészen, mire megragadt a fejemben valami. Lehet, hogy két ember teljesen más úton araszol egyazon cél felé, és ugyanazt a tudást más és más idő alatt sajátítják el. De ha mások helyett magadra figyelsz, és a saját tempódnak és lehetőségeidnek megfelelően küzdesz a céljaidért, az segíteni fog az önbizalmad megerősítésében is.
5. Hagyj időt magadnak!
Vannak napok, mikor bármi, amibe belefogok, kudarcra ítéltetett. Ilyenkor ahelyett, hogy mindezt személyes sikertelenségnek élném meg, próbálok egy pici időt adni magamnak a feladataim elvégzésére. Nyilván ezt nem mindig lehet megtenni, ha épp egy határidős munkán dolgozol, nem is szerencsés a végletekig nyújtani a dolgokat. Én ilyenkor szoktam – ha csak rövid időre is – „jegelni a témát”. Ahelyett, hogy a képernyőt bámulva idegesíteném magam, miért nem jön az a fránya ihlet, megpróbálok kiszakadni a szituációból. Elmosogatok, vagy főzök valamit, netán leülök egy fél órát olvasni; a lényeg az, hogy száműzöm a fejemből valamilyen módon a problémát. Aztán mikor visszatérek rá, újult erővel tudok a feladataimra koncentrálni. Nálam ez a stratégia mindig működik, sokkal hatékonyabban tudok dolgozni, ha beiktatok néhány kisebb szünetet.
+1. Ne feledd: holnap újrakezdheted!
Ha egy-egy kudarc miatt végképp a béka hátsója alatt érzed magad, vigasztaljon a tudat, hogy semmi sincs még veszve. Elvégre: holnap mindent újrakezdhetsz.
Nyitókép: Catur Kurniawan/Getty Images
Ha tetszett a cikkünk, ezeket is ajánljuk neked:
- Ez a 10 napos program segíthet, hogy egészségesebb és boldogabb életet élj
- 6 önbizalomnövelő trükk, amit bevethetsz az első randi előtt
- A személyiségünk nem egy zárt alumíniumdoboz, amit csak egyszer pakolhatunk meg – Avagy így lehetünk önazonosak