A világ túl zajos, és nem egyszerű kivonnunk magunkat az állandó változás és az információdömping alól. Bodrogi Brigi egy hatásos módszert választott, hogy visszataláljon önmagához, egy többnapos csendelvonuláson vett részt.
Pittyen a telefon: jött egy email egy új, rövid határidős feladatról; értesít a Messenger, egy barát panaszkodik az aktuális problémáiról; emlékeztetőt kapok, mindjárt itt a hétvégi kerti parti; vagy épp a bank üzen, hogy levonta a havi tranzakciós díjakat. Mindeközben zenét hallgatok, a párom telefonál a vacsorával kapcsolatban, az utcáról pedig beszűrődik egy mentőautó kétségbeesett szirénázása. Csoda, hogy nem jutok el a valós életemmel kapcsolatos feladatok megoldásáig, ha egész egyszerűen nem tudom meghallani önmagamat? Hiába duruzsolja a szívem, hogy merre van az előre, ha elnyomja a hangját a külvilág megannyi zaja. Nos, erre való a csendelvonulás. Erre is. Hogy meghallgathassam magamat, megtalálhassam a csendemben a saját igazságomat, saját utamat. Egy ilyen élményemről mesélek most nektek.
Az Igazság nem átadható, csak megtapasztalható
Tudjuk: az igazság tulajdonképpen szubjektív. Empátia, tolerancia, türelem – ezeket nap mint nap gyakoroljuk mások felé, de a nap végén a legfontosabb mégis az, hogy mi a saját igazságunk magunk felé, hogyan is nézünk bele abba a bizonyos tükörbe. Merre van az előre önmagunk számára, helyesen döntöttünk-e egy lényeges kérdésben vagy jobban meg kellett volna fontolni a válaszadást. Belekerülünk egy végtelenített, önmarcangoló körforgásba, mely, mint a 22-es csapdája, egyre csak mélyebbre és mélyebbre lök minket a „túlgondolás” sűrűjébe.
Egyszercsak azon kapjuk magunkat, hogy ugyanazon probléma körül forgunk, valós megoldás nélkül, a hétköznapok pedig elrohannak, kicsúsznak a kezeink közül.
Ekkor érdemes megállni, venni egy nagy levegőt, és azt mondani: kilépek kicsit a világból, belépek a csendbe. Szeretném meghallgatni, mit súg saját belső lényem, hisz Ő mindig tudja, mi a szívből jövően helyes – márpedig ami valójában helyes, az legtöbbször csak egyenesen a szívből tud jönni, kitérők nélkül. Ezt tettem én is: jelentkeztem egy háromnapos csendelvonulásra, ahol külső szemmel nem történt semmi – bentről vizsgálva viszont nagyon is zajlottak az események.
A csendelvonulás „szabályai”
Milyen is egy csendelvonulás? Együtt vagy napokig számodra idegen emberekkel, akikről csak annyit tudsz, hogy jelentkeztek ők is erre a „táborra”, de mégis, ahogy belépsz az erdő melletti közös helyiségbe, rögtön rád telepedik egy jótékony, simogató nyugalom. Ilyen a légkör, ebben fogsz létezni az elkövetkezendő néhány napban. Együtt lesztek csendben. Távol vagytok a világ zajától, telefonhoz sem nyúltok. De a csendelvonulás nem csak a digitális detoxikációról szól: nem ajánlott sem az olvasás, sem a zenehallgatás. A cél, hogy semmi ne terelje el a gondolataidat, ne legyen vezetve az elméd. Itt csak Te vagy – és olyan társaid, akik a saját támogató energiáikkal járulnak hozzá a belső utazásodhoz, akkor is, ha azt nem szándékosan teszik. A fő, hogy add át magad a helyzetnek, élj ezzel a teremtő lehetőséggel, engedd, hogy építő felismerésekhez juttasd önmagad.
A kulcs: az önátadással egybekötött tudatosság
Vannak, akik nem mernek „négyszemközt” maradni saját magukkal, a gondolataikkal, a szívükkel, mert félnek attól, mit találnak ott, ha a színes-szagos-zajos körítést önkéntesen elveszik. A struccpolitika hosszú távon viszont nem kifizetődő, hiszen a valós megoldások mind itt vannak elrejtve.
Hazudnék, ha azt mondanám, önmagunkkal szembenézni egyszerű; ahogy akkor is füllentenék, ha azt állítanám, nekem játszi könnyedséggel ment a saját társaságomban magamat „hallgatni”. Azt viszont állíthatom, hogy megéri egy csendelvonulásba belevágni. Megéri megtanulni, hogy bizony jó társaság vagyok – mi több, nem is egyszerűen jó, hanem remek. Megéri megtanulni, hogy nem kell vizuális- és hanghatások tömegével lefoglalnom az elmémet ahhoz, hogy ne unatkozzak, ne érezzem magam értéktelennek vagy akár hasztalannak.
Hogy a síri csendben, szavak nélkül is tudnak nagy dolgok történni.
A megnyugvás tere nem csak egy fizikai tér lehet
Szuper a természetbe elvonultan eltávolodni a hétköznapjaimtól, és egy távoli pontról tekinteni saját mindennapi világomra, s rádöbbenni: az életem csodás. Minden problémám megoldható, csak hagynom kell, hogy úgy történjenek a dolgok, ahogy történniük kell. Bele kell engednem magam a sorsomba, ami nem tétlenséget jelent, sokkal inkább egyfajta magabiztos elfogadást. A tudatosságot, hogy előbb-utóbb minden leckét megtanulok, amely kulcsfontosságú a fejlődésemhez, és nem ragaszkodom görcsösen az általam jónak vélt történésekhez, hanem igyekszem minden eseményt úgy szemlélni, hogy az engem épít.
Ezek olyan mondatok, melyeket a legtöbben kívülről fújnak már a különböző önfejlesztő videók címsoraiból, viszont amikor valódi felismerésként törnek elő benned, annak rendkívül átütő ereje van.
Mindehhez viszont szükséges egy hely, ahol ennek teret ad az ember. Ugyan az tény, hogy klassz, ha mindez a természet gondoskodó közelségében, annak támogatásával történik, mégsem egy fizikai helyszínre gondolok: hanem az ember lelkére. Ide kell megtanulni visszavonulni ahhoz, hogy igazán nagy dolgok történhessenek, melyek aztán előrevisznek az élet minden egyes területén, akár úgy, hogy észre sem veszed. A szívünkből kell megtanulni élni, mert akkor sosem fogunk tévútra jutni. Hogy kerülünk-e így nehéz helyzetekbe? Persze. Hogy szükséges-e épeszű, racionális gondolkodást kapcsolni a szívünkön át történő élethez? Igen, nagyon is. De ha az alapvető irányt a szíved diktálja, hidd el, mindig a legjobb utat fogod választani. Csak engedd, hogy megsúgja, mit szeretne: ami minden alkalommal egyenlő azzal, hogy mit szeretnél Te.
Szerző: Bodrogi Brigi
Nyitókép: ALLAN LAINEZ/Unsplash
