„Te teljesen az anyádra ütöttél! Apád le sem tagadhatna! Nem esett messze az alma a fájától!” Családi összejöveteleken, vagy régi ismerősök között gyakran hangzanak el a sablonos mondatok. Számomra is meglepő, de én valahogy nem ütöttem senkire.
Dédnagyszülőkig visszavezetve legalábbis nem nagyon vélek felfedezni semmilyen külső hasonlóságot, és a belső tulajdonságok terén sem sokkal jobb a helyzet. Ennek ellenére én is sokszor kerültem a fenti mondatok kereszttüzébe…
Életünk során rengeteg hatás és impulzus ér minket és bizony vannak olyan referenciaszemélyek is (például a családtagjaink és a barátaink), akiknek a véleménye, tanácsa sokkal fontosabb a számunkra, mint másoké. Akarva-akaratlanul is átveszünk a körülöttünk élőktől bizonyos dolgokat, legyen szó szokásokról, viselkedésmintákról, vagy az értékek bonyolult rendszeréről. Aztán a sok apró, innen-onnan összeszedett részletből alkotjuk meg a személyiségünk magvát.
Sokszor gondolkodtam már azon, milyen lenne az életem, ha az önmegvalósítás véget nem érő folyamatában csupán egyetlen családtagom mintájára támaszkodhattam volna? Vajon hol tartanék most, ha kizárólag egyikük vagy másikuk iránymutatását követve élném az életem? Ezekre a kérdésekre keresve a választ most négy, erősen fiktív életmodell felvázolására vállalkozom, melyekből kitűnik, mennyire másképp is alakulhatott volna az életem:
Orvos leszel, mint anyukád?
Emlékszem, gyerekkoromban mennyire utáltam, hogy a felnőttekkel folytatott beszélgetéseim nagy része a következő kérdésbe torkollt: én is orvosi pályára készülök-e, akárcsak az anyukám. Nem volt titok, anya is eljátszott a gondolattal, milyen jó is lenne, ha a nyomdokaiba lépnék. Bennem viszont a lelkesedés legparányibb szikrája sem lobbant fel, mikor felmenőim a lehetséges orvosi karrieremről társalogtak. A vér látványa éppen nem zavar, de annak az esélye, hogy én más embereket szikével vagdossak, vagy akár egy egyszerű injekciós tűvel megszúrjak, egészen biztosan a nullával egyelő. Szerencsére ennek az ambíciónak a hiányát egészen korán felismertem magamban, így nem nehezült rám az orvosi hivatás terhe, önazonosságom teljes tudatában mondtam nemet erre a nemes feladatra.
Amikor zongoristát akartak belőlem faragni
Miután anyukám is rádöbbent, hogy talán nagyobb sikerrel jár, ha a húgomat ostromolja – végül ő sem az egészségügyben helyezkedett el, bár egy ideig kacérkodott az állatorvosi pályával –, engem más irányba próbált terelgetni. Úgy gondolta, a zenetanulás mindenképp hasznomra válik majd, ezért a tanácsára zongorázni kezdtem. Hamar kiderült, hogy nemcsak botfülem van, hanem kifejezetten tehetségtelen vagyok abban is, hogy a megfelelő hangot a kellő időben leüssem, pláne úgy, hogy ebből még élvezhető dallam is kerekedjen. Na és persze kit érdekeltek azok a fránya etűdök, ha zongorázás helyett rúghattam a többiekkel a bőrt az udvaron. Mikor a második végigszenvedett évem után konkrétan a focipályáról hívtak be záróvizsgázni – nemes egyszerűséggel elfeledkeztem erről a megmérettetésről, így ünneplőruhám sem volt –, mindenkinek világossá vált, hogy nem zenei pályára szánt engem az ég.
A kérészéletű sportkarrier
Kézenfekvő volt: próbálkozzunk akkor a sporttal. Az úszásban sajnos sosem jeleskedtem; a víz felszínén fennmaradok ugyan, de a kapálózás és össze-vissza csapkodás sajátos keverékében, melyet a medencében produkálok, nehezen fedezhető fel az a ritmikus mozgás, ami ennek a sportnak a lényege lenne. Az atlétika sem az én műfajom – sajnos már a kislabdadobásnál behozhatatlan hátrányba kerülök –, ahogy a kosár- és kézilabda sem, és a gimnasztikával való kacérkodásom is csúfos kudarcot vallott. A futás mondjuk egészen jól megy, de az évente megrendezett versenyeken túl nemigen tudtam megméretni magam, és vidéken focista leányként sem várt rám túl sok babér. Így igazoltan kétballábasnak bélyegezve kérészéletű sportkarrierem végére értem, és a lehetőségekből kifogyva anyukám is felhagyott azzal, hogy bármilyen más létperspektívát tárjon fel előttem. Azt azért el kell mondanom, hogy sosem próbált erőszakosan hatni rám, inkább csak kedvcsinálóként vetette fel ezt vagy azt az opciót, és azt is elfogadta, ha nem szerettem volna folytatni az adott tevékenységet.
Apámnál sajnos más a helyzet; nála már akkor kegyvesztett lettem, mikor a szülőszoba ajtajában nem egy keménykötésű legénykét adott a kezébe a nővér. Az első trauma után az is kiderült, hogy még a hajam is vörös. Na, hát ilyen szerencsétlen kombinációval szerinte képtelenség eredményesen menedzselni egy életet. Lehettem volna elnök, szívsebész vagy egy hétköznapi életet álmodó ember, lehozhatnám a csillagokat neki, sajnos az sem lenne elég; a kezdeti sokkhatást sohasem tudta kiheverni.
Lehettem volna virágkötő vagy fodrász – ha nagymamámra hallgatok
Ha nagymamám iránymutatását venném alapul, előfordulhat, hogy sosem hagytam volna magam mögött a falu biztonságot jelentő határát. Valószínűleg a vallás lenne az életemet irányító tényezők közt a legerősebb. Akárcsak gyermekként, most is a templomban tölteném a szombat estéket, és a hideg falak közt megbúvó tömjén- és füstölőillatot belélegezve rebegnék imát a Mindenhatónak. A nőiességemet is jobban tudnám használni, és a férfi és női szerepviselkedés íratlan szabályrendszerét is szó nélkül követném. Valószínű, hogy a háztartás vezetése mellett valamilyen hangsúlyosan nőies szakmát választottam volna: fodrászként, virágkötőként, vagy – hozzá hasonlóan – óvónőként keresném meg a mindennapi betevőt. Na és persze a rend; meg ne feledkezzek róla! Nálam bizony egy kósza porcica sem bújna meg a bútorok alatt, és tükörfényes ablakokról csillanna vissza a napfény.
A nagypapa, aki olyannak látott, amilyen vagyok
Azt hiszem, talán nagypapám hozzám fűzött reményeit sikerült a leginkább valóra váltanom. Modellként áll ma is előttem; az erős, tekintélyt parancsoló, lágyszívű és igazságos férfi eszméjét testesíti meg. Nőiességre sarkallt, de szerintem titkon élvezte, ahogy a vasárnapi meccseken egymás mellett ülve ropogtatjuk a napraforgómagot. Brazil szappanoperák helyett Forma-1-et néztünk, esténként pedig együtt forgattuk az Egyetemes lexikont. Néha korholt, mert bohó vagyok és könnyelmű, és álmaiban sem remélte, hogy egyszer az anyaság felelősségteljes – ám éppoly csodálatos – terheit a vállaimra veszem. Biztos vagyok benne, hogy a két fiam láttán ma nagyon boldog lenne; kár, hogy az első születése után nem sokkal itt hagyott bennünket.
Nem lettem orvos, a nőiesség terén is van hová fejlődnöm még, és a rendteremtő stratégiáimmal is szüntelenül kudarcot vallok. Viszont örökül kaptam anyukámtól az erős és független nő modelljét, nagymamámtól a sziklaszilárd hit eszményét, nagypapámtól pedig az egymás tiszteletének és elfogadásának a képességét. Ezek a képességek ott vannak bennem, még ha nem is tudom pontosan, hogyan is használjam őket.
Végső soron azt mondhatom, apám is a tőle telhető legtöbbet adta: a motivációt arra, hogy szüntelenül fejlesszem magam; hogy sok-sok önvizsgálat és kemény munka árán mindennap elmondhassam, ma is szemernyit jobb ember lettem annál, mint aki tegnap voltam.
Szerző: Erdődi-Juhász Ágnes
Nyitókép: Caleb Frith/Unsplash
