A Nagy Naphoz közeledve természetes, hogy számtalan dolog miatt stresszel az ember, hiszen mindennek tökéletesnek kell lennie. De mi van akkor, ha egy világjárvány szól közbe?
„Március 15-én, vasárnap mentem hozzá a férjemhez, Elanhez, pont akkor, amikor a világban felhangzott a #MaradjOtthon mozgalom válaszként a gyorsan terjedő koronavírusra. Az angliai kormány távolságtartásra biztatott, és azt tanácsolták, ha valamilyen tünetet észlelsz magadon, akkor maradj otthon két hétig. Néhány nappal később a kormány bejelentette, hogy az iskolákat, éttermeket és a bárokat is bezárja.
Egy esküvő hagyományosan egy társasági esemény, ezért nagyon szerencsésnek éreztük magunkat, hogy még az utolsó napokban megtarthattuk a ceremóniát. Azóta a szüleim otthonában vagyok Elannel és a közvetlen családtagjaimmal. Hálás vagyok a szívmelengető emlékekért az esküvőmről, amelyek még a nehezebb napokon is tartják bennem a lelket. Hálás vagyok, amiért életem szerelmének kimondhattam az igent, és hogy ebben a szorult helyzetben is mellettem van. Azonban, esküvőt tartani a koronavírus idején… nem volt épp ideális.
Elannel 4 évvel ezelőtt találkoztam Tinderen. Éppen csak akkor költöztem Izraelbe – ahonnan édesapám is származik -, és elkezdtem a Tel Aviv-i Egyetem egyik mesterszakát. Ő ekkor high-tech értékesítőként dolgozott. Amint személyesen is találkoztunk, elválaszthatatlanokká váltunk, ez azóta sincs másként. Totál beleestem a laza, amerikai stílusába, ráadásul hamar kiderült, hogy a humorunk is nagyon hasonló. A baráti körünk is lassan összeolvadt, sőt az elmúlt években a három testvéréhez is nagyon közel kerültem. A családja évekkel ezelőtt költözött Amerikába Izraelből, ők is tárt karokkal fogadtak, és mellettem voltak akkor is, amikor magányosnak éreztem magam, és hiányzott a Londonban élő családom. Két év után összeköltöztünk, majd 2018 októberében a születésnapomon, a kedvenc vegán éttermünkben megkérte a kezem. Visszafogott és tökéletes volt az egész.
Ezután úgy döntöttünk, hogy Londonban fogunk összeházasodni, mivel az én családom Angliában hatalmas: van 5 nővérem, megszámlálhatatlan nagynénim, nagybácsim és unokatesóm, és nagyon szerettem volna, ha az idős nagypapám is jelen lehetne az esküvőmön. A márciusi hónapban egyeztünk meg, hiszen ez tűnt mindenkinek a legideálisabbnak – ebben az időszakban a repülőjegy is olcsóbb. A helyszín egy gyönyörű régi istálló volt London külvárosában, csupán fél órára a szüleim otthonától. Úgy választottunk ki mindent, hogy ez a nap könnyed és stresszmentes legyen mindenki számára.
Imádtam megtervezni. Ekkoriban tettem egy merész lépést és felmondtam, hogy elindíthassam a saját vállalkozásomat. Ebből kifolyólag már több esküvői blogot is követtem, a munkám miatt ugyanis menyasszonyokkal kommunikálok napi szinten, így jó volt inspirálódni a saját esküvőmmel kapcsolatban is. Anyukám életmentő volt, ő intézte az összes otthoni foglalást, így én valóban ki tudtam élvezni ezt az időszakot.
Amikor januárban először hallottam a kínai koronavírus járványról, még hihetetlenül távolinak tűnt az egész. Sosem gondoltam volna, hogy ekkora hatással lehet az én életemre és az esküvőnkre is. Akkor kezdtem el igazán aggódni, amikor bejelentették az első igazolt esetet Izraelben, február 21-én. Amint a globális mutatók is emelkedtek, Izrael szigorú intézkedéseket vezetett be, hogy lelassítsák a járvány terjedését – bizonyos országokból beutazóknak kötelező volt két hétre karanténba vonulniuk. A dolgok napról napra rosszabbra fordultak, én pedig egyre idegesebb lettem. Amikor Londonba értem egy héttel az esküvőm előtt, édesanyám felkészített arra az eshetőségre, hogy a külföldi vendégeink közül sokan nem tudnak majd részt venni a ceremónián. Mivel Elan izraeli-amerikai állampolgár, így a vendéglistánkon nagyrészt olyan szeretteink szerepeltek, akik külföldről érkeztek volna. Még mindig nem akartam elhinni, hogy ez az egész igaz, olyan hihetetlennek és egyben nevetségesnek tűnt.
Hamarosan azonban valóssággá vált. Izrael karantén-szabályozása kiterjedt az Angliába érkezőkre is. Tudtuk, hogy Elan szülei és közeli rokonai meg fogják majd hozni ezt az áldozatot, de tudtuk azt is, hogy ezt nem várhatjuk el mindenkitől. Sok meghívottunknak gyerekei vannak, vagy a munkájukból adódóan elképzelhetetlen lett volna az otthonról való munkavégzés. Amint kénytelenek voltunk lemondani arról, hogy a legközelebbi és legkedvesebb barátaink jelen legyenek az esküvőn, úgy éreztem, kezd elromlani az egész. De a családtagjaink közül is volt, aki távol kellett maradjon, például Elan testvére – aki a koszorúslányom lett volna – sem jöhetett. Az amerikai vendégeink nagy része pedig szintén nem tudott eljönni. Elan nagyon nehezen élte meg, hiszen a gyerekkori barátai, sőt a távolabbi családtagjai sem lehettek ott a Nagy Napon.
Aztán Angliában is egyre többen mondták le a meghívást, természetesen abszolút megértettük, hogy az ismerőseink nem akarnak kockáztatni. Talán nem meglepő, hogy az esküvő előtti napokat sírással töltöttem, néha inkább odaadtam a nővéremnek a telefont, hogy válaszoljon egy-egy vendégnek helyettem. Egyszerűen túl csalódott voltam, képtelen voltam más sajnálkozásával is foglalkozni. Esténként egyszerűen álomba sírtam magam. Az esküvőnk napjára pedig a vendégsereg fele lemondta a részvételt. Persze az emberek próbáltak megnyugtatni: „Ez az egész csak rólad és Elanről kell, hogy szóljon. Kettőtökről.” – mondták, de én nem értettem egyet. Természetesen egy esküvő célja az, hogy két szerelmes ember összekösse az életét, de ez egyben egy lehetőség arra is, hogy összehozhassuk a világ különböző pontjain élő családtagjainkat és együtt legyünk. Tőlünk ezt vette el a koronavírus.
Amint véglegessé vált, hogy kik hiányoznak majd az esküvőről, egy kicsit megnyugodtam. A bizonytalanság véget ért: el tudtam fogadni, hogy az esküvőnket szűkebb körben tartjuk, és inkább úgy döntöttem, azoknak örülök, akik el tudtak jönni a Nagy Napunkra. Elan is megnyugtatott, amikor azt mondta, hogy ettől az egésztől csak még különlegesebb ez a nap, hiszen tudjuk mennyi áldozatot hoztak értünk azok, akik ott voltak velünk. A Nagy Nap előtti pénteken a nővéreim tartottak nekem egy lánybúcsút otthon, 20 barátommal, egy csomó ginnel és vicces játékokkal kiegészítve. Az egy hétig tartó sírás után végre őszintén tudtam nevetni, sőt még egy kicsit be is csíptem. Az esküvőm napjára pedig szinte az összes aggodalmam elmúlt. Azt hiszem, addigra az összeset kisírtam magamból. A szüleim háza nevetéstől és jókedvtől volt hangos, ahogy a testvéreimmel együtt készülődtünk. Amikor felvettem a ruhámat, feltettem a virágkoszorút a fejemre rájöttem, hogy aznap még csak nem is gondoltam a koronavírusra. Ez a nap kizárólag rólunk szólt.
Egyáltalán nem voltam ideges, amikor az oltár elé léptem, inkább megkönnyebbülést éreztem. Örültem, hogy végre eljött ez a nap is, hogy ennyien velünk vannak és mindenek ellenére végre férj és feleség lehetünk. Minden más, ami a világban, körülöttünk történik annyira bizonytalan, azonban ott és akkor volt valami, amit mi együtt ünnepeltünk. Ahogy megcsókoltuk egymást, izgatott lettem. De a koronavírus láthatatlanul is bekúszott az esküvőnkre: a vendégek ölelkezés helyett könyök összeérintéssel köszöntötték egymást. Szerettünk volna egy olyan izraeli táncot járni, ahol mindenki egymás kezét fogva körben táncol, de édesapám ragaszkodott hozzá, hogy előtte mindenki menjen és mosson kezet. Egész este táncoltunk, végig ettük a vega-menüt, nevettünk és sírtunk is. Az biztos, hogy nem egy mindennapi esküvő volt. De a miénk volt, és éppen ettől volt annyira különleges.”
Forrás: redonline.co.uk
Nyitókép: Unsplash
