„Azzal, hogy megértjük és elfogadjuk a világ sokszínűségét, mi magunk is többek leszünk.” – Földvári Andrást, az Elmentem világgá! című könyv szerzőjét kérdeztük

A világ 100 legtöbbet utazott embere között egy magyar férfi, Földvári András is szerepel, aki nyugdíjba vonulása után úgy döntött, papírra veti emlékeit, amelyeket az elmúlt 50 évben szerzett. A szerzővel éppen az egyik útja közben beszélgettünk.

Nehéz lenne néhány mondatban összefoglalni Földvári András lélegzetelállító történetét, hiszen az „Elmentem világgá! – 80 sztorival a föld körül” című kötet szerzője túlzás nélkül állíthatja, a világ mind a 193 elismert országában járt már. Sőt, még annál is többen, hiszen a listáján 10 el nem ismert ország szintén szerepel, mint például Szomáliföld. De ő az, aki a Föld 100 legkülönlegesebb építészeti csodáját is kivétel nélkül meglátogatta. A most 68 éves András szenvedélye az utazások iránt még kamaszkorában, az első családi nyaralásokkal kezdődött, majd karrierje során egyre csak erősödött: pályafutása a Malévnél indult, ahol a stockholmi és a brüsszeli kirendeltségnél is dolgozott. Mielőtt 2018-ban nyugdíjba vonult, évekig a Turkish Airlines Marketing Manager-e volt, aminek köszönhetően egy kisfilm is készült róla.

András végül a családja és a barátai unszolására úgy döntött, könyvet ír a kalandjaiból, amely a 21. Század Kiadó gondozásában jelent meg 2020 nyarán. Verne Gyula hőse által inspirálódva 80 történeten keresztül mutatja be, mennyi izgalmas és különleges élményben volt része az elmúlt közel 50 évben – a művével kapcsolatos kérdéseinkre pedig igazi világjáróhoz méltó módon, éppen az egyik utazása közben válaszolt, a romániai Konstancából.

21. Század Kiadó, 3.990 Ft

– „Aki elég nagy utat tesz meg, az megtalálja önmagát” – állítja David Mitchell. A világjárás személyiségformáló erejét pedig már a 16. század Angliájában elismerték: I. Erzsébet európai körutazásokra (amit Grand Tournak, azaz „nagy túrának neveztek) ösztönözte a nemes ifjakat, és azóta számos kutatás és tanulmány igazolta már, hogy valóban alakítja a jellemünket. Mi a legnagyobb lecke, amit a kalandjai során megtanult önmagáról? Melyik utazása volt önismereti szempontból a legemlékezetesebb?
– Nem vagyok igazán önmarcangoló típus, de nyitottnak tartom magam – olyannak, aki elfogadja a környezet formáló erejét. Nehéz lenne kiemelnem egy konkrét utat a több százból, inkább egy lassú folyamatként tudnám leírni ezt: nem tértem haza más emberként egyetlen útról sem, ez közel 50 év munkája volt. Mindig lebegett előttem egy cél, amit el akartam érni. Ha ki kellene emelnem egy helyszínt, ami nagyon megrázott és örültem, hogy végre eljutottam oda, az talán a Húsvét-sziget lenne, ahol a legendás kőszobrok (moaik – a szerk.) találhatóak. Katartikus élmény volt onnan megcsodálni a napfelkeltét, ráadásul éppen ez volt a 100. építészeti csoda a listámon, amit láttam.

Fotó: Földvári András

– Mik azok a személyiségjegyek, amiket meg kell erősítenünk magunkban, mielőtt úgy döntünk, beutazzuk a világot – annak érdekében, hogy szép emlékekkel zárjuk az utazásainkat?
– Az utazáshoz nyitottságra van szükségünk! Tisztában kell lennünk azzal, hogy a szépség egy relatív fogalom. Mindenki különböző jelentést társít ehhez a szóhoz, ezzel kapcsolatban befogadónak kell lennünk.

Az emberek nem ugyanúgy vannak kódolva: elképzelhető, hogy az, amit mi furcsának találunk, valaki másnak örömet szerezhet. Azzal, hogy megértjük és elfogadjuk a világ sokszínűségét, mi magunk is többek leszünk.

„Közel negyvenöt, idegenforgalomban és légi közlekedésben eltöltött év után nyugdíjba vonultam, és sok barát, ismerős unszolására egy Salamon-szigeteki, tengerparti bungaló mesés panorámájú teraszán rávettem magam a feladatra: elkezdtem összeszedni azokat az élményeket, történeteket, amelyek oly kalandossá tették az életemet, és rengetegszer varázsoltak mosolyt hallgatóságom arcára” – olvasható a könyve elején. Mi segített meghozni a döntést, hogy végre belevágjon a munkába?
– Szerettem volna letenni valamit az asztalra, amit hátrahagyhatok a családomnak, a gyermekeimnek. Úgy is dedikáltam a könyvet a fiaimnak, hogy ’ez lett belőle, nem a sarokház’. Mások hosszú évekig spórolnak, én utazom. Minden pénzemet ebbe fektettem: volt, hogy egyik hitelkártyámból törlesztettem a másikat! (nevet) De szerettem volna, ha marad utánam valami. A kötet sikere abszolút váratlan volt számomra: éppen a napokban kaptam a hírt a kiadótól, hogy már negyedjére nyomják újra, ráadásul a legnépszerűbb 10 mű között tartják jelenleg számon. Nem is álmodtam erről és még mindig hihetetlennek tartom: talán az lehet a titok, hogy jól időzítettük. Idén az átlagosnál jóval kevesebb esélyünk volt utazni, így sokak számára csak az a lehetőség maradt, hogy olvassanak róla. Örülök, hogy úgy döntöttem, megírom a könyvemet, de emellett ki kell emelnem a szerkesztőm, Laik Eszter munkáját is, aki sokat segített nekem. Ő találta ki a történetek sorrendjét és azt is, hogy 4 fejezetre (a Malévnál, a belga-, és a török légitársaságnál töltött időre és a nyugdíjas évekre) kellene bontani ezeket – ráadásul Eszter tanácsolta, hogy mindegyik rész előtt meséljek egy kicsit a családomról is. Az olvasók láthatóan szeretik, ha egy kicsit megismerhetik magát a szerzőt is.

Fotó: France Mutombo Tshimuanga (az Az Afrikáért Alapítványt elnöke)

– Ahogyan említette is, nem egy sarokház, hanem ez a könyv a fiai öröksége. Mit gondol, hogyan ütközik ki a gyermeknevelésben, ha a szülők igazi világjárók?
– Erre a kérdésre egy személyes példával válaszolok, amire nagyon büszke vagyok. Ez akkor történt, amikor Brüsszelben éltünk és a fiaim francia iskolába jártak. Az egyikük szerette volna áthívni tanulni és játszani az osztálytársát én pedig természetesen örültem ennek, és igent mondtam rá. Aztán ahogy megszólalt a csengő és ajtót nyitottam, egy afroamerikai gyermek állt a küszöbünkön. De a fiaimnak ez egyáltalán nem jelentett semmit, hiszen megadatott nekik az a nyitottság, amit említettem is: az embert látják mindenkiben, nem a külsőségeket.

– Személyesen is átélte a thaföldi cunamit 2004-ben, amit nehezen hevert ki: lehangolt és ingerült lett, a munkahelyén is konfliktusokkal kellett szembenéznie. A felesége ekkor azt mondta: „Andris, mindig szerettél volna kocsival keresztülhajtani Amerikán. Szállj nyeregbe, pihend ki magad, szerintem most vagy soha.” Az utazás tehát terápia is?
– Elképesztően boldog voltam, amikor ezt kérte tőlem, mert tudtam, mennyire jól ismer és átérezte, min megyek keresztül. Mindenképpen van terápiás hatása az utazásnak, hiszen a levegőváltozást még az orvosok is felírják receptre! (nevet) De egyszer azt hallottam, hogy ebben egy kicsit talán még a genetika is közrejátszik: van, akiket hajt az ismeretlen. A thaföldi cunami után látottak valóban megviseltek és jó volt utána egy ideig egyedül róni a kilométereket a Route 66-en (az Egyesült Államok híres országútja – a szerk.).

– Szuvenírek helyett emlékeket, reptereket, papírpénzeket, rendszámtáblákkal készült fotókat és Hard Rock Cafe pólókat gyűjt. Mik a kollekcióinak legértékesebb darabjai?
– A repülős ereklyék közül talán egy észak-koreai hányózacskó a legfurcsább! (nevet) A rendszám-fotók közül az első különösen emlékezetes: ez egy afgán tábla, amin arab és latin nyelven is fel van tüntetve az autó sorszáma. A vonatok kapcsán egy szíriait emelnék ki, amivel Aleppóból Damaszkuszba utaztam – de a Sztálin vasúti szalon kocsijáról is van fényképem, amit Sztálin szülővárosában, a grúziai Goriban láttam.

Fotó: Földvári András

– Imád külföldön hajat vágatni. Melyik fodrászat volt a kedvence?
– Már nincs sok hajam, így nem nagyon lehet elrontani! (nevet) De azért szeretem a fodrászüzleteket, mert itt megfordulnak a helyiek és be lehet csatlakozni a beszélgetésekbe is – tehát remek alkalom az ismerkedésre! A szudáni szalon volt a kedvencem egyébként, aminek a történetét meg is írtam a könyvemben.

– Azt meséli, több ismert emberrel összehozta a sors a Malév-es évei során a munkája kapcsán. Ki tette a legnagyobb benyomást Önre?
– Habsburg Ottó: ő egy fantasztikus személyiség! (András erről a találkozóról is mesélt az „Elmentem világgá! – 80 sztorival a föld körül” című kötetében. – a szerk.)

– A szigetek is mindig vonzották: ha csupán egyet ajánlhatna, amit mindenkinek látnia kellene az élete során, mi lenne az?
– Mauritius minden idők egyik legkedvesebb szigetországa! Az ott élő emberek kedvessége és toleranciája példaértékű és az ételeik is isteniek. De rajongok Ciprusért vagy Máltáért és Grönland és Zanzibár is nagyon tetszett.

Fotó: Földvári András

– Számos álmát megvalósíthatta már: például látta élőben a világ száz építészeti csodáját és az összes elismert országába ellátogatott már. Hogyan éli meg ezeknek a vágyaknak a beteljesülését? Inkább hiányérzete van vagy motiválja Önt arra, hogy új célokat tűzzön ki?
– Mindig vannak új távlatok! Hiába voltam az összes országban, nem jártam még minden földrészen: most az hajt, hogy eljussak az Antarktiszra. Ha elfogytak az építészeti csodák, akkor jönnek az UNESCO világörökségek. Jelenleg éppen ezeket pipálgatom, de annyi van belőlük, hogy sose érek a végére. (nevet) Természetesen a repterek gyűjtését sem adtam fel: ebben a pillanatban 799-nél tartok. Sőt, már azt is tudom, hová megyek a 800. alkalommal: a Berlin-Brandenburgi, amit október végén adnak át. Sosem kesergek, találok új célt! Nem tudok leállni, az egyenlő lenne a halálos ítélettel számomra. (nevet)

– Van kulturális bakancslistája is? A könyvében említette, hogy többször is Kőrösi Csoma Sándor nyomába eredt már, de van még olyan személy, akinek az emlékeit felkutatná?
– Winston Churchill óriási benyomást tett rám, a szülőházában például már jártam és a Jaltai konferencia helyszínén is, amin részt vett. Az ő személye továbbra is nagyon vonz, ahogyan Ernest Hemingway-é is. Többek között a kubai otthonát kerestem már fel és Rondát is, ahol az Akiért a harang szól című művét írta. Ő egy irodalmi példakép számomra, akinek diákkorom óta falom a műveit, ha legközelebb Amerikába utazom, elmegyek Idahóba is, ahol elhunyt.

– Hol készült élete egyik legkülönlegesebb fotója?
– Rengeteg emlékezetes képet gyűjtöttem össze az évek során: például azt, ami Dél-Koreában készült Kim Ir Szennel. De különleges számomra az is, amit a Húsvét-szigetek egyik szobránál csináltam, vagy az, amit Türkmenisztánban az Ördög torkánál.

Fotó: Földvári András

– Mit csinál Földvári András, amikor nem utazik?
– Akkor olvas, készül a következő utazásra! (nevet)

– Ha jól sejtem, legalább még egy könyvnyi elmesélésre váró története van…
– Van még néhány konzerválva, igen! Már dédelgetem magamban a folytatást: az a munkacíme, hogy „Valami Afrika”, ugyanis ezúttal 40 olyan történetet szeretnék leírni, melyek egytől egyig mind kapcsolódnak valahogyan ehhez a kontinenshez.

– Mit tanácsol a kezdő világjáróknak?
– Akkor jelent az utazás örömöt, ha befogadóak és nyitottak vagyunk a váratlan szépségekre! Humorral és kedvességgel pedig bármilyen szituáció megoldható! Nekem éppen ezért nem volt igazán negatív tapasztalatom soha.

Nyitókép: Leroy Drevdal

Ha tetszett a cikkünk, ezeket is ajánljuk neked:

Legnépszerűbb cikkek: