„Akkor lehet jó életet élni, ha a vágyaink erősebbek, mint a félelmeink” – Backpacker Borival beszélgettünk

Interjú Vigh Bori digitális nomáddal, aki dzsungelre és tengerpartra cserélte az íróasztalt

Kiszabadulni a mókuskerékből és filmbe illően szép tájakon járni Amerikában, Új-Zélandon vagy Ázsiában. Vonzó, nem igaz? Te is megteheted, az egész csak elhatározás kérdése!

Megfelelő előkészületekkel és némi bátorsággal bárki lehet főállású világutazó úgy, hogy közben nem kell a megélhetés miatt aggódnia. A megvalósításról és a legkeményebb helyzetekről Vigh Bori digitális nomádot, a Backpacker.hu bloggerét kérdeztük, aki nemrég könyvet is írt Hogyan menjünk világgá címmel.

Kik azok a digitális nomádok?
  • Életvitelszerű utazók
  • Utazásaikat online munkából finanszírozzák
  • Nagyobb szabadságban élnek, amit maximálisan kihasználnak

Bori social media menedzserként napi nyolc órát dolgozott egy szoftvercégnél, majd egyszer csak úgy döntött, hogy a világjárás lesz az élete. Azóta bejárta többek között Új-Zélandot, Kolumbiát, Indonéziát, Buenos Airest és előadásokat tart utazásairól, amellett, hogy a népszerű backpacker.hu oldalt szerkeszti.

– Négy éve életvitelszerűen utazol, így Délkelet Ázsiában, a Karib tengeren, és Amerikában is megfordultál. Hol volt az eddigi legextrémebb szállásod?

– Ennek a címnek a nyertese a nicaraguai dzsungel, ahol egy függőágyban aludtam két hétig. Ez az ágy volt a privát szférám, miközben mellettem még 4-5 hátizsákos turista aludt. Néha meglátogattak a botsáskák is, de aki ezt az életformát választja, annak ehhez hozzá kell szoknia.

– Mi volt az a pont, amikor úgy érezted, nem bírod tovább az irodai munkát, és inkább világgá mész?

– Azt hiszem, mikor tudatosult bennem, hogy ahelyett, hogy átmennék a szomszéd irodába és személyesen beszélnénk a kolléganőmmel rászoktam arra, hogy inkább e-mailt írok. Le sem vettem a fejemről a fejhallgatót és szinte ki sem bújtam a monitorom mögül. Pedig az, hogy egy irodában kell ülni a 90-es évekből ránk ragadt elvárás, a világ mára már nagyot változott. Sok számítógép előtt végzett munkánál egyáltalán nem lenne szükség arra, hogy egy irodában üljenek az emberek. Egy szoftvercégnél nem áll meg az élet délután 4-kor, éppen ezért előnyös is lehet, ha valaki a világ másik feléről dolgozik. Mikor ők befejezik a munkát Magyarországon, én felkelek Új-Zélandon és folytatom.

– Egy ilyen életbe nem lehet csak úgy máról-holnapra belevágni. Te mennyit készültél arra, hogy nekiindulj?

– Egy évbe telt maga a szervezés, rengeteget terveztem és dolgoztam. Az addigi kapcsolataimon keresztül olyan ügyfeleket hajtottam fel, akiknek online dolgozhattam és nem várták el, hogy fizikailag is jelen legyek. Az utóbbi néhány évben elindult egy utazási hullám, hiszen olcsóbbak a repülőjegyek, mindenhol javul az internetkapcsolat és egyre népszerűbbé vált, hogy valaki életvitelszerűen utazzon. Két-három év alatt már megtanulható annyira a webdesign vagy az online marketing, hogy azzal kiváltható legyen az irodai munka. De ez még nem jelenti azt, hogy mindenkit arra biztatnék, hogy belevágjon. Sok olyan emberrel találkoztam, akik részt vettek egy Nomad Cruise-on, ahol megtanulták az alapokat, majd mindent maguk mögött hagytak, aztán azzal szembesültek, hogy nem tudják tartani a rutint. Ahhoz, hogy valaki digitális nomádként éljen nagyon nagy önfegyelemre van szükség, de a rugalmasság is elengedhetetlen. Bárhol tudni kell dolgozni. Velem előfordult, hogy egy bokor mellett volt jó az adatforgalom és ott, a földön ülve kellett megcsinálnom a munkám. Sokakban az a kép él, hogy csak kifekszünk a strandra és kész. Ez messze nem fedi a valóságot.

Ki a backpacker?
Hátizsákos turista, akinek az utazásai során fontos szempont a költséghatékonyság. Gyakran helyi, alkalmi munkákból finanszírozza hosszabb külföldi tartózkodását és nem riad vissza, ha nem egy hotelben alszik.

– Ha valaki utazni szeretne, de nem tud online dolgozni, más lehetőségei is vannak arra, hogy külföldön boldoguljon. Erre kínál alternatívát például a Workaway.info oldal, ahol helyiek keresnek munkaerőt szállásért és étkezésért cserébe. Mennyire biztonságos és megbízható egy ilyen ajánlat?

– Ez jó módszer lehet, de nagyon kell figyelni arra, hogy ne kizsákmányolás legyen a vége. Akik például csak szállásadók, és hotelben vagy farmon akarnak dolgoztatni, azok csak ingyen munkát várnak. De ha egy házaspár például a hirdetésben olyan embert keres, aki lefesti a kerítést, vagy kutyát sétáltat, arra érdemes jelentkezni. Nekem volt szerencsém például egy olyan helyen lakni, ahol az idős férfit a felesége gondozta. Elvileg az volt a feladatom, hogy lenyírjam a füvet, kitakarítsam a hűtőt, ilyesmik és ezért kaptam saját szintet a házban, valamint napi háromszori étkezést. Aztán hamar kiderült, hogy a néni igazából kártyapartnert keresett. Mikor délutáni sziesztára lefektettük a nagypapát, a néni szinte átszellemült. Elővette a kártyát és igazi rafkós zsugásként leült az asztalhoz. Minden nap két órát játszottunk.

– Voltak kifejezetten veszélyes helyzetek az utazásaid során? Ezeket hogy kezelted?

– A legelső hely, ahol Buenos Airesben egy hónapra sikerült szállást találnom az az utca volt, ahol prostituáltak éltek, akik szerencsére elég rendesek voltak velem, de elsőre mégiscsak meglepett a helyzet. Szóltak, hogy ha kimegyek a kapun, akkor jobbra mehetek, de balra ne, mert a következő utcasarkon már nagy baj lehet. Nekem persze ezt sikerült jól összekavarnom és rossz irányba indultam el, ami elég ijesztő volt. Manapság már kevesebbet utazok egyedül, de régen akadtak olyan szituációk, amik rémisztőek voltak. Nőként, és főleg egyedüli utazóként nem ajánlom senkinek, hogy stoppoljon vagy couchsurfingezzen!

– A Couchsurfing egy olyan közösségi oldal, ahol utazók ismerkedhetnek, szervezhetnek közös programokat és a költséghatékonyság jegyében ingyenes szállást is lehet keresni. Miért nem ajánlod?

– Az oldalt 2010-ben használtam először, akkor az volt a cél, hogy együtt építsünk valami jót. De mára sajnos egyre több a Couchsurfinges gyilkosság, és sajnos egyre többen kezelik úgy, mint randioldalt. Rizikóssá vált a rendszer és a problémás szállásadókat nem olyan könnyű kiszűrni. Ha például engem valaki befogad az otthonába és nem történik baj, nem fogok neki egyes értékelést adni akkor sem, ha egyébként furcsán viselkedik. Így sokaknak lehet úgy is pozitív a referenciája, hogy egyébként valami nincs rendben. Velem Új-Zélandon előfordult, hogy ugyan nem bántott, de nagyon féltem egy olyan vendéglátótól, akinek 520 pozitív referenciája volt. Kijött elém a reptérre, aztán mikor megálltunk a ház előtt, lekapcsolta a motort és 5 percig ültünk a sötét, bezárt autóban. Éjfélkor. A vér is megfagyott az ereimben, pedig a többiek visszajelzése alapján ártalmatlannak tűnt. Azon gondolkodtam a házban, hogy magamra zárom az ajtót, de kulcs nem volt. Alig mertem elaludni. Gondolj bele, mi lett volna, ha egyszer csak bejön hozzám éjszaka?

– Milyen alternatívákat javasolnál?

– Nemrég indult el a Live my home Facebook oldal. Ennek a lényege, hogy amikor valaki elutazik, felrakja a lakását, hogy amíg távol van, valaki más vigyázzon rá, lakhasson benne. Ez jó megoldás lehet annak, aki 1-2 hónapra keres albérletet, és sokkal olcsóbb is, mint az Airbnb. Ilyenkor nincs plusz szolgáltatás, az ott lakó magának takarít, és úgy kell visszaadnia a helyet, ahogy átvette. Én is így tudom finanszírozni az albérletem fenntartását akkor is, amikor hónapokig nem vagyok itthon. A sok utazás ellenére már nekem is fontos, hogy legyen hová hazajönni. Alapvetően Magyarországon képzelem el, hogy letelepedek, nem hiszek abban, hogy külföldre kell menni dolgozni. Itthon is lehet külföldi cégeknek dolgozni és így nagyon jó életszínvonalon élni. A mi generációnk esetében ha valaki azt mondja, hogy minden kapcsolatokon múlik már nem arra gondol, hogy anyu és apu mit tud segíteni. Sokak szerint meetupokon érdemes bemutatkozni, szerintem pedig el kell menni együtt enni, inni, táncolni a kapcsolatépítéshez. Ez az én módszerem, és működik.

– Valóban látványosan működik, hiszen a Backpacker.hu Facebook oldalt már 20 ezernél is többen lájkolták és az Instagramon is közel 10 ezer ember követ. Sokaknak épp te voltál az a motiváció, ami elindította őket az úton. Hogyan tovább?

– Fantasztikus érzés, hogy inspirálom az embereket. Azt érzem, hogy némileg befejeztem azt a küldetést, amit még 2010-ben elkezdtem Magyarországon. Akkor senki sem hallott még arról, hogy mi az a backpackelés, ezért tudtam például 2013-ban lefoglalni ezt a domaint. Mára azonban már tudatosult a magyarokban, hogy igenis lehet olcsón utazni. Azt mondják, hogy amit az ember szívesen csinál, abból előbb utóbb pénze is lesz. Ezt én is tapasztaltam. A blogolás például egy idő után szponzorokat vonzott, de arra odafigyelek, hogy kikkel dolgozok együtt, nem hirdetek olyan terméket, amit én magam nem használok és amit a barátaimnak sem ajánlanék.

– Mára ez már természetes, de az első út előtt biztosan benned is felmerültek olyan kérdések, ami egy ilyen helyzetben  természetes: „Nem leszek-e magányos?” „Milyen lesz egyedül utazni?” Hogy sikerült leküzdeni ezeket a félelmeket?

– Azt hiszem, akkor lehet jó életet élni, ha a vágyaink erősebbek, mint a félelmeink. A döntéseknek vágy-alapúnak kell lennie. Ezen persze sokat kell dolgozni, ez belső munka. Soha nem éreztem magam magányosnak az utazások során, inkább itthon küzdöttem ezzel. Mostanra sikerült olyan embereket magam köré gyűjtenem, akik vagy nem értenek, de szeretnek, vagy ők maguk is hasonló életet élnek így könnyen megtaláljuk a közös hangot. Ők nem veszik felvágásnak, ha azt mondom: „Tudod, Új-Zélandon van az a kis étterem Raglanben, ahol ez vagy az történt…”. Ők értik, hogy nem a nagyzolás a célom, hanem csak mesélek az élményeimről. Manapság már inkább azért utazok, mert alkotok valamit, például egy közösséget a Nomad Cruise-on, ahol már én is szervező vagyok, vagy tanulok, vagy éppen a bakancslistámról húzok le valamit. Szinte mindenhol vannak már barátaim.

Hogyan menjünk világgá?
Ez a könyv az utazni vágyóknak íródott. A kíváncsi embereknek, akiket nem az all-inclusive szálloda svédasztala hozza lázba, azoknak, akik már évek óta dédelgetnek egy álmot: világgá menni. A kötet segít abban, hogyan tudunk megbirkózni a kezdeti feladatokkal, odáig, hogy becsomagoljuk az életünket egy hátizsákba és felüljünk a repülőre.

– A megszerzett tapasztalataidat folyamatosan kamatoztatod is, könyvet írtál Hogyan menjünk világgá? címmel és tanácsadást is vállalsz. Az eddig elhangzottak mellett mire érdemes még figyelni akkor, ha valaki „világgá menne”?

– El kell különíteni, hogy valaki backpackelni akar, vagyis hátizsákkal bejárni egy-egy országot és közben alkalmi munkákat vállalni, vagy digitális nomádként szeretne élni, mikor utazás közben online munkát is végez. Én a kettőt egyszerre csináltam például Új-Zélandon, ahol 160 ezer forint volt a bevételem, ami semmire sem elég ott, ahol 1600 forintba kerül egy csésze kávé. Ezért az online munka mellett helyben is dolgoztam, jobbára WC-t takarítottam. Cserébe pedig kaptam reggelit és egy jurtában lakhattam, amin néha patkányokkal kellett osztoznom. Miután fél 3-ig takarítottam beültem egy kávézóba, és jött a 4 órás online munka. De bőven megérte még így is. Tetszett, hogy fizikai- és szellemi munkát is végzek egyszerre. Nem zavart, hogy takarítok, mert a munkám eredménye kézzel fogható volt, azonnal látszott. Nagyon büszke vagyok az életformámra, ami sok minden más mellett megtanított arra is, hogy mindig minőségi időt töltsek a családommal, barátaimmal.

– Erre szükség is van, hiszen néha hónapokig nem látnak téged.

– Igen, éppen ezért úgy érzem, nem érek rá elmondani nekik, hogy szeretem őket. Rendezettek a kapcsolataim. Sokan, akik nem távolodnak el ennyire fizikailag a szeretteiktől azt hiszik, ráérnek megbocsátani, megbeszélni és szeretni. De ez nem igaz. Szeretném kicsit felrázni az országot egy másik értelemben is. Ideje, hogy bátran vállalkozzanak a fiatalok, és ne féljenek ettől! Túl vagyunk a kommunizmuson, ideje megváltoztatni az elavult szokásokat és sztereotípiákat. Nem szabad mindig mást hibáztatni a sikertelenségért. Óriási szükség volna egy szemléletváltásra is, hogy ne attól legyen valaki menő, mert másokat lenéz és megaláz; emellett pedig az önismeretről is értelmes diskurzust kellene folytatni. Hiszen ez az egyik legfontosabb dolog az életben.

Nyitókép, valamint a cikkben szereplő fotók: Vigh Bori

Ha tetszett a cikkünk, ezeket is ajánljuk neked:

Legnépszerűbb cikkek: