„Nehéz a képbe nem illő puzzle-darabnak lenni” – Ilyen mozaikcsaládban élni

Van az én családom. Van a te családod. A kérdés csak az, hogyan lesz ebből egy közös család? Kétségtelenül sok kompromisszummal, törődéssel és nyitottsággal.

Időnként a klasszikus értelemben vett családmodellekben is felütik a fejüket konfliktusok, nehézségek, amik igencsak próbára teszik a családtagok türelmét, erejét, ám ez hatványozottan igaz a nem hagyományos családformák esetében is. A mozaikcsaládok már a kezdetektől fogva hátrányból indulnak, mivel fájdalom és veszteség előzi meg az új család megalakulását. Minden résztvevő sérül valami vagy valaki hiánya miatt: a felnőttek a házasság vagy a kapcsolat elvesztését szenvedik meg, míg a gyerekek egyik szülőjük hiányát. Az új élethelyzethez való alkalmazkodás pedig nehezített terep, ahol mindenkinek meg kell találnia a saját helyét – mert csak így lehet teljes a kirakó.

Patchwork vagy mozaikcsaládok dinamikája

A mozaikcsaládok kialakulását általában egy válás vagy haláleset előzi meg. Az azt követő kapcsolatban pedig mindkét fél saját gyerekkel érkezik. Az új családban tehát összeolvadnak a különböző családrészek, akár a mozaikdarabkák. Ezen belül rengeteg mintázat kialakulhat aszerint, hogy kinek hány saját gyereke van, és lesz-e a párnak közös gyermeke, vagy aszerint, hogy mennyi időt töltenek a kicsik a családjaikkal. Az összecsiszolódás viszont nem megy mindig zökkenőmentesen. Már csak azért is nehéz az összehangolódás, mert hirtelen jóval több ember kap helyet a rendszerben: kezdetben volt anya, apa és jobbik esetben négy nagyszülő, akik egyik percről a másikra megduplázódnak: lesz nyolc nagyszülő, három testvér és egy plusz szülő. A gyerekeknek pedig nagyon nehéz megbirkózni nemcsak az új szülő jelenlétével, hanem az ő életükből átöröklődött további személyekkel is. Nem beszélve arról, hogy az új család, új szokásokat és új szabályokat is jelent egyaránt.

A cél minden esetben az, hogy ne két egyszülős család együttéléséről beszéljünk, hanem egy nagy közös családról, ahol mindenki biztonságban és szeretve érzi magát.

Pótanyás család – Réka története

„Szerintem egy mozaikcsalád esetében sokkal több probléma adódik, amit közös erővel kell megoldani. Mindenki bele kell tegye a saját részét, hogy működőképes legyen. A legnagyobb tévhit egyébként az, hogy ez csak a gyereknek nehéz. Valójában senkinek se könnyű, mert idegen embereknek kell megtalálni nagyon rövid időn belül a közös hangot. A mi esetünkben a páromnak van egy kiskamasz lánya, így én érkeztem pótanyukaként a családba. A gyereknek eleinte nagyon nehéz volt elfogadni, hogy apa mellett most már egy idegen nő van. A páromnak nehéz volt egyszerre megfelelni a gyerekének, aki ugye a mindene, közben pedig egy társat találni és egy új párkapcsolatot felépíteni. Ez idő alatt nekem pedig a legnagyobb nehézség abból fakadt, hogy úgy tudjak nevelni egy idegen gyereket, hogy közben ne érezze azt, hogy át akarom venni az anyukája helyét, de kivívhassam nála a tiszteletet, és hogy szót fogadjon, ne nézzen át rajtam. Valószínűleg sokkal könnyebb helyzetben lettünk volna, ha a gyerek még kicsi, mert úgy gyorsabban tud alkalmazkodni az új helyzetekhez. Én úgy érzem, hogy a sok beszélgetés, az egymásra figyelés az, ami nekünk a leginkább segít, így érhető el a kölcsönös bizalom. Ha mindenki tiszteli, becsüli, szereti egymást és figyelembe vesszük egymás igényeit, akkor ez a legjobb, amit a gyereknek és önmagunknak is tehetünk. És biztos vagyok benne, hogy jobb két szeretetteljes családban élni, mint egy, de mindig konfliktusban lévőben.”

A gyerek szemszög – Petra története

„Igaz, ma már felnőtt vagyok és már saját gyerekeim is vannak, de még mindig élénken élnek bennem az emlékek. A szüleim 15 év házasság után váltak el, amikor én 14 éves voltam. A válás nyilván megviselt mindannyiunkat, anya fájdalma munkamániába öltött testet, én pedig igazi jó tinédzserként lázadtam és feszegettem a határokat. Az első két évben minden oké volt, megszoktuk az életet kettesben, és amikor már elmenni látszottak a viharfelhők, hirtelen megjelent derült égből villámcsapásként egy új pasi. Méghozzá jóval fiatalabb, mint apa. Igaz, neki is volt már egy fia. Nem sokkal később pedig már hozzánk is költözött. Az öcsém, aki akkor még 7 éves körüli volt, kéthetente volt nálunk hétvégére. Én nagyon nehezen viseltem ezt az új felállást. Nem akartam tesót, nem akartam pótapát és főleg nem akartam anyát szerelmesnek látni. Olyan volt, mintha mindenki megfeledkezett volna rólam. Ők ketten turbékoltak, amikor a kisöcsém ott volt, akkor pedig őt babusgatták én pedig le lettem szidva, hogy csak még jobban megnehezítem a helyzetet a lázadozásommal. Emlékszem, nagyon nehéz volt oda nem illő puzzle-darabnak érezni magam. Mintha hirtelen nem is a saját családomba lennék, hanem valami furcsa álomban. Nem hittem, hogy ez a kapcsolat működőképes lesz és nem is tudtam, hogy arra vágyom, hogy ne működjön, vagy attól rettegek, hogy még egy normálisnak látszó családot elveszíthetek, akár az előzőt. De aztán az idő mindent megoldott. A kezdeti nehézségek után, rájöttem, hogy tök jó fej az új apukám, és amiért őt is kedvelem az nem azt jelenti, hogy lemondok az igaziról. Aztán egy csomó jó kis családi programon vettünk részt, kirándulgattunk, társasoztunk, saját kis szokásokat alakítottunk ki, és egyszer csak azt kezdtem érezni, hogy már nem idegenek ezek az emberek. Én csak azt tudom tanácsolni mindenkinek, aki ilyen helyzetben van, hogy adjon időt magának. Nem kell, hogy egyből működjön a dolog, nem kell egyből szuper happy family-nek lenni. Az elején elég, ha megtűritek egymást, utána meg ha nyitottan álltok a helyzethez lehet, hogy egy klassz dolog fog kisülni belőle. Ja, és a legfontosabb, amit ma már én is igyekszem így csinálni, a szerepek és határok leszögezése. Így mindenki megtalálhatja a neki megfelelő helyet a családban, anélkül, hogy azt érezné, valaki el akar tőle venni valamit.”

Nyitókép: Oliver Rossi/GettyImages

Ha tetszett a cikkünk, ezeket is ajánljuk:

Legnépszerűbb cikkek: