A távol-keleti országról a legtöbbeknek a sushi, a gésák, a csodálatos vidékek és az ultramodern kütyük jutnak eszébe. Azonban vannak, akik szerencsét próbálni érkeznek ide, és végül egy a miénktől egészen eltérő kultúrával találják szembe magukat.
Percek óta mosolyogva állunk a kijáratnál. Az egyik vendég, egy német férfi ügyetlenkedik a cipőfűzőjével. Azt hiszi, hogy siettetjük, és zavarában képtelen eldönteni, hogy vajon az átbújtatós vagy a nyuszifüles masnival szabadulhat-e meg tőlünk gyorsabban. A felesége harmadszor köszöni meg az ellátást, kétségbeesetten igyekszik kitölteni a kínos csendet, hiszen ő sem érti, hogy miért strázsálunk mellettük. Rendszerint ilyenkor kerül sor arra a kétirányú magyarázkodásra, amit mi, a japán szálloda külföldi alkalmazottai intézünk el a vendégek és a szállodatulajdonos között. A hagyományos japán szállodában ugyanis alapvető, hogy a vendéget egészen a kijáratig kell kísérni – a japán főnökünkben pedig fel sem merül, hogy a külföldi vendég számára esetenként óriási stresszfaktor, ha hárman várnak rá. Mi több, a vendégek időnként teljesen félreértik a helyzetet: úgy érzik, mintha nem győznénk kiterelni őket a szállodából.
Japánban magyarként különböző tapasztalatokkal járhat a munkavállalás attól függően, hogy milyen szektorban helyezkedik el az ember. Más nehézségek várnak valakire a szolgáltatóiparban – például az általam megtapasztalt hagyományos japán szálloda alkalmazottjaként –, mint mondjuk egy nagyvállalatnál, irodai munkásként. Mindegyik esetben szembesülhet azonban az ember olyan hagyományos japán értékekkel, amiknek az előzetes ismerete megkönnyíti a beilleszkedést.
Tapasztalat vs. képességek
A fiatalabb munkavállalók gyakran szembesülnek azzal, hogy a néhány évet kitevő munkatapasztalatuk szinte lenullázódik, amikor egy japán céghez jelentkeznek állásra. A cégek sokszor definiálatlan kezdő pozíciót biztosítanak, egy leszűkített, egyszerű feladatkört, ahonnan viszonylag lassú az előrejutási lehetőség. Míg Magyarországon a kapcsolati tőkén túl a személyes adottságok és ambíciók segítenek az előrejutásban, Japánban elkerülhetetlen a kitartó várakozás, az adott cégnél eltöltött évek száma bizony többet ér a tehetségnél. Azt is nehéz elfogadni európaiként, hogy a korban fiatalabb, de azonos beosztású munkatársunk, aki hosszabb ideje dolgozik az adott munkahelyen, hozzánk viszonyítva rangidős (ún. „szenpai”), ennélfogva bizonyos helyzetekben akár a felettesünkként is viselkedhet – még akkor is, ha összességében több év munkatapasztalat áll a hátunk mögött.
Esetemben egy korántsem összeszedett, fiatal munkatársam tekintette missziójának a „kiképzésem” , ami főképp abból állt, hogy kivonta magát a kellemetlenebb feladatokból. Egy reggel fél óra késéssel állított be, és megdorgált, amiért elfelejtettem felkapcsolni az egyik villanyt. Képtelen voltam megállni, hogy szóvá tegyem a rendszeres mulasztásait. Utóbbira nem reflektált, viszont részletesen kifejtette, hogy szenpaiként kötelessége rámutatni a hibáimra… Szerencsére az esetet leszámítva ritkán szembesültem szigorú alá-fölé rendeltségi viszonnyal a munkahelyemen, ugyanis a szállodavezető előszeretettel alkalmazott külföldieket, és nem várta el tőlünk, hogy a végletekig belesimuljunk ebbe a hierarchikus rendszerbe.
Nyelvi nehézségek
Habár munkakörtől függ, hogy milyen szintű nyelvtudást várnak el a külföldi munkavállalótól, aki hosszabb időre tervez Japánban dolgozni, annak érdemes mielőbb tanuláshoz látnia. A japán tipikusan nem az a nyelv, amit kiköltözés után csakúgy „felszed” az ember; különösen ajánlott az írás előzetes elsajátítása. Hatalmas szakadék választja el a néhány szó ismeretéért járó mindennapos bókot ( „Jōzu desu ne”, azaz „Milyen ügyes vagy!”) a vállalati környezetben szigorúan elvárt, magas szintű nyelvi kompetenciától. Aki pedig szeretne hosszabb távon munkavállalói babérokra törni Japánban, idővel kénytelen lesz elsajátítani a nyelvtanulókat megizzasztó, udvarias társalgási módot, a keigót. Hiába tanultam évekig, és diplomáztam japán nyelvből, mindig akadnak újabb cifra kifejezések, amiket (már csak későbbi menőzés céljából is) érdemes bezsebelni.
Munkamorál
Világszerte ismert a japán munkamorál, egyaránt gyakori elem rémisztgető összehasonlításokban és dicsőítő példabeszédekben is. Az utóbbi évtizedekben a túlmunka miatt bekövetkezett halálesetek, öngyilkosságok egyre nagyobb figyelmet kaptak, ezért általánosságban megfigyelhető a munkakörülmények javítására irányuló törekvés. Egyelőre főképp a nagyvállalatok szintjén látni ennek eredményét, mivel szigorúbb ellenőrzésnek vannak alávetve – sajnálatos módon a kisvállalatoknál még mindig gyakori a fizetetlen túlóráztatás, és a szabadnapok szabálytalan eloszlása. Szintén a japán társadalom hagyományos értékeire vezethető vissza, hogy a kisebb vállalkozások afféle „családként” tekintenek magukra, nehéz időkben tehát a „családi értékek” diktálnak – puszta lojalitásból is elvárt a megfeszített tempó és a túlórázás. A szálloda, ahol dolgoztam, szintén egy ilyen kisvállalkozás volt Kiotó központjában. Kiotó a csersznyevirágzás egyik legnépszerűbb helyszíne, amit Japánban egész évben várnak, ezért március végén, április elején turisták hada özönlik a városba. A főnökünk már hónapokkal előre, bocsánatkérő mosollyal harangozta be, hogy „kemény időszak vár ránk”, és ez nem csupán királyi többes volt. Az én szerény „részmunkaidős” tevékenységem szempontjából nagyjából napi kilenc (szünet nélküli) munkaórát jelentett, amíg a főállásban alkalmazott kollégám tizennégy-tizenöt órán át strapálta magát.
Munkastílus
A rengeteg munka ellenére időnként mégis lassúnak, vontatottnak érződik a japán munkatempó. Ennek elsősorban az aprólékos, alapos munkavégzés az oka, ami eléggé idegen a produktivitásról alkotott nyugati elképzeléstől. Egy egyszerű döntés meghozataláig végtelen megbeszélések, többlépcsős, oda-vissza irányuló ellenőrzések sora vezet. A papírlapba vetett végtelen bizalom például a precizitás egyik extrém megjelenési formája Japánban. Egy ideig tanárként dolgoztam egy nyelviskolában, ahol a tanfolyamokról szóló értesítőket, promóciós anyagokat minden alkalommal nyomtatvány formájában küldtük ki a szülők részére. Nagy nehezen elfogadtam, hogy az e-mail nem vívta ki munkaadóim bizalmát az elmúlt évtizedekben, és azt is tudomásul vettem, hogy minden egyes papírlapot harmadolva össze kell hajtogatni, hiszen csak úgy illeszthetők tökéletesen a borítékba. Arra viszont már nem találtam mentséget, hogy miért kell a gyerekek névlistája mellé két további matrica-listát gyártani, majd a tartalmilag teljesen egységes értesítők mindegyikét felcímkézni, és külön matricát ragasztani a borítékra is, hogy aztán egyesével behelyezzük őket a – szintén a gyerekek nevével ellátott – mappákba. A japán munkastílus viszont megtanít rá, hogy bár kilencvenkilenc esetben teljesen felesleges szőrözés átnézni egy paksamétát, vagy visszaolvasni harminc e-mailt – de ott van az az egy eset, amikor tényleg felfedezünk egy hibát; és mégiscsak abból adódik a százszázalékos végeredmény.
Aki kellő bátorságot érez magában ahhoz, hogy mindezzel szembenézzen, az bizonyára megtalálja a helyét a japán munkavilágban. Végső soron mindegy, hogy miért vágsz bele – a szakmai fejlődés reményében, vagy épp puszta kalandvágyból – ha megfelelő nyitottsággal indulsz neki, a nehézségekért kárpótol majd ez a színes, gazdag kultúra a mindennapokban.
Szöveg: Hrabovszky Dóra
Nyitókép: thipjang/Shutterstock
Ha tetszett a cikkünk, ezeket is ajánljuk neked:
- Mi konstans sírva vigadunk, míg körülöttünk virágzik a boldogság kultusza
- Kipróbálnád, milyen egy másik országban dolgozni? Ezek a legélhetőbb városok Európában
- 4 apró nyelvtanulási trükk, hogy meg merj szólalni külföldön
