Hogy lett a kutyából „gyerekpótlék”? És milyen károkkal jár, ha gyerekként szereted a kutyád? A szakértő válaszol!
Ha feltenném néhány belvárosi gazdinak a kérdést, miként tekintenek a kutyájukra, azaz milyen helyet foglal el négylábújuk a családjukban, akkor azt hiszem, sokan gondolkodás nélkül rávágnák, hogy családtag. Sőt biztosan lenne köztük olyan is, aki hozzátenné, a gyereke. A szőrös gyereke. Valójában viszont nem feltétlenül jó, ha gyerekként szereted a kutyád.
A kutyáknak mindig volt feladatuk
Amikor annak idején – jelenlegi ismereteink szerint –, több mint 10 ezer évvel ezelőtt „megköttetett a szövetség” ember és farkas között, biztos vagyok benne, hogy őseink nem gondolták volna, hogy a négylábú, akit a barlangjukba engednek, egyszer az ágyukban fog majd aludni, cuki kis csattal a hajában. (Persze, akkoriban még az ágyról sem volt fogalmuk, nemhogy a csatról.)
Az emberiség történelme során mindig is volt a kutyáknak valamilyen feladatuk – területet őriztek, vadászatban segítettek, terelték a nyájat, stb. Egész életükben dolgoztak, segítették az embert. Kevés volt a kedvtelésből, „csak úgy” tartott egyed. Ahogy múltak az évek, végül bizonyos tevékenységeket már nem kellett ellátniuk (bár lettek helyettük újak).
Felgyorsult világunkban egyre kevesebb feladatot bízunk rájuk, és sok négylábú felé bizony már csak annyi az elvárásunk, hogy üdvözöljön minket farokcsóválva, boldogan, amikor hazaérkezünk.
A kutya mindennapi jelenlétével képes pótolni egyre elszemélytelenedő, virtualizálódó világunkban a hiányzó személyes kapcsolatokat. Egyértelmű, tiszta kommunikációjával, feltétel nélküli szeretetével pedig nemcsak egy őszinte társat, barátot, de még gyermeket is pótolhat számunkra. Mi cserébe gondoskodhatunk róla, törődhetünk vele. Azt viszont fontos szem előtt tartani, hogy ettől még a kutya nem válik emberré.
Mennyit árt, ha gyerekként szereted a kutyád?
A kutya az kutya. Mások az igényei, máshogy működik. Arról nem is beszélve, milyen károkat okozhatunk mind az egészségében, mind pedig a viselkedésében, ha ezeket figyelmen kívül hagyjuk. De mire is gondolok például? Nézzük!
- Ha nem viszem kutyatársaságba, nem hagyom, hogy szocializálódjon, mert túlságosan féltem, így nem adom meg neki a lehetőséget arra, hogy saját fajtársaival lehessen együtt. Nem, neki nem jó az, ha csak én vagyok neki, és csak a ház elé viszem le (vagy még oda se), hogy elvégezze a dolgát.
- Ha minden kutyával történő találkozáskor felkapom és hagyom, hogy a kezemből ugasson, „beleteszem” azt a viselkedést, hogy idegen érkezésekor vicsorogva/acsarogva ugathat, akkor sem lesz baja, mert azonnal felveszem őt, és gyakorlatilag megvédem.
- Amennyiben otthon mindent megengedek neki, azaz nincsenek szabályok: felmehet a kanapéra, felugorhat az étkezőasztalra, beleehet a tányéromba, hozhatja a játékát és játszom vele, amikor csak akarja, minden vendéget megugathat, sőt esetleg meg is csíphet, hiszen olyan kis cuki ilyenkor, akkor a kutya azt fogja gondolni, hogy ő diktál, ő irányít, azaz ő a vezető. Ez a pozíció rengeteg stresszel és feszültséggel jár, ami a fent említett magatartásnak hála, gyakorlatilag a mi „ajándékunk” a saját kutyánknak.
Tehát nem teszel azzal jót neki, ha örökké ölelgeted, babusgatod, hordozod. Vagyis, ha gyerekként szereted a kutyád. Ha ráhagyod a hisztérikus ugatást, folyamatos vakkantást, kitámadást másokra, a kanapéra ürítést, a cipőid szétrágását, és azt, hogy ő dönti el, mikor akar simogatást (odamegy hozzád), mikor szeretne játszani veled (odahozza a játékát).
A kutyák is tehetnek erről
Egyébként, ha igazán őszinte akarok lenni, akkor arról, hogy a kutyából szőrös gyerek lett, valahol a négylábúak is tehetnek.
Az évezredek során ugyanis megtanulták értelmezni az emberi kommunikációt. Elvárják, hogy szabályokat határozzunk meg a számukra, alkalmazkodnak hozzánk, biztonságot jelentünk számukra, illetve képesek ránk vezetőként tekinteni, amennyiben erre alkalmasak vagyunk. Ráadásul – magyar kutatók kimutatták, hogy – a kutya úgy kötődik a gazdájához, ahogy gyermek az anyjához. Hát, nem gyanúsan hasonlít ahhoz, ahogy a gyerekek állnak hozzánk? Persze, hogy az imént felsoroltak ösztönösen „kihozzák belőlünk a szülőt”.
De ne felejtsük el! Ha a gyerekemként tekintek rá, az rólam, az én érzéseimről árulkodik. Ez neki nem feltétlenül jó, hiszen a stabil, boldog életéhez nem ilyen bánásmódra van szüksége.
Ha szeretem a kutyám, akkor úgy gondoskodom róla, hogy figyelembe veszem az igényeit. Ha szeretem a kutyám, tiszteletben tartom és kielégítem az igényeit. Ha szeretem a kutyám, hagyom, hogy kutya legyen.
Szerző: Szabó Viktória, gazdi coach, kutyaoktató
Nyitókép: Laurie Ambrose/GettyImages
Ha tetszett a cikkünk, ezeket is ajánljuk:
- A kutya mindent megrág? A tréner szerint ez az első lépés, hogy leszoktasd róla
- Kutyafuttató etikett: mit illik és mit nem egy kutyás parkban?
- 4+1 veszély, amit az ősz tartogathat a kutyusod számára
