Ma már szinte elképzelhetetlen, de randi appok és közösségi média nélkül is lehetett ismerkedni.
Gyakran elgondolkodom azon, hogy vajon a mai tinédzsereknek vagy az én fiatalkoromban volt-e egyszerűbb ismerkedni. Nyilván mindkét kornak megvannak a saját szépségei, de én általában arra jutok, hogy 15-20 évvel ezelőtt romantikusabb volt sok minden.
Házinyúlra nem lövünk!
Például sokkal leleményesebbek voltunk. Nem volt arra semmilyen mód, hogy „dobjak”egy üzenetet annak, aki tetszett, aztán ha nem veszi a lapot, akkor azt mondjam, hogy bocs, nem neked akartam. Ezt a lehetőséget, nemrég középiskolás lányok mesélték, akik nem esnek kétségbe, ha lepattintja őket az éppen aktuálisan kiszemelt srác, hanem azonnal továbblépnek. Már ahhoz is fantázia és kreativitás kellett, hogy felhívjuk magunkra a figyelmet. A suliban iskolaköpenyben voltunk, ami roppant praktikus ruhadarab volt bizonyos szempontból, de az meg egyértelműen ellene szólt, hogy uniformizált mindenkit. Extra séróval és sminkkel is hazazavartak az iskolából, azaz nem sok esély volt arra, hogy valaki az iskolában kitűnjön a tömegből. Így aztán a barátnőimmel mindig arra jutottunk, hogy az egyébként is tök béna lenne, ha a saját sulinkból randiznánk valakivel.
Közösségi oldalak helyett közösségi terek
De voltak kötelező szakkörök, könyvtárak, kiállítások, mozik, építőtáborok, ezek mind elképesztő tárházai voltak az ismerkedésnek. A könyvtár volt a legnagyobb kedvenc, mivel ott hosszasan el lehetett időzni anélkül, hogy bárki szóvá tette volna, és az sem volt utolsó szempont, hogy nem került semmibe. A könyv témaválasztásból a másik érdeklődési köre is látszódott, így hamar be lehetett lőni, hogy mivel lehet indítani egy első beszélgetést.
Az építőtábor azért volt extra, mert oda nemcsak másik iskolákból, hanem másik városokból is érkeztek diákok. Így rögtön egy csomó új arcot is megismerhettünk, akikkel az őszi tanévkezdésig már komoly levelezésben voltunk. Nem mailben vagy sms-ben, amire azonnal jött a válasz, hanem szépen beálltunk a sorba a postán, feladtuk a levelet, az 3-4 nap alatt odaért, következő héten pedig izgatottan vártuk, hogy mikor jön a válasz.
Az elérhetetlen telefonfülke
De annak is komoly varázsa volt, még így utólag visszagondolva is, amikor előre meghatározott időben hívtuk a másikat. Azaz, csak hívtuk volna, mert éppen nyolcan álltak előttünk a telefonfülkénél. S aki éppen sorra került, az nem vett tudomást a többiekről. Volt, hogy emiatt elmaradt a hívás, mert a fiú időre ment edzésre, és leszegett fejjel kullogtam haza, hogy vajon mikor tudom legközelebb elérni?
Nagyon gyakran voltak házibulik, ahol a megszokott társaságba mindig érkezett valakinek egy olyan ismerőse, aki új volt a csapatban. És többnyire neki is voltak barátai, még olyan is előfordult, hogy a legjobb barinőmmel, két olyan fiúnk volt, akik szintén barátok voltak. Rendszerint négyesben szerveztünk programot, mentünk csónakázni vagy vonattal az Őrségbe. A lakótelepeken is megvoltak a kijelölt padok, ha valaki arrafelé igyekezett, tudta mindenki, hogy randija lesz.
Ezek így leírva kissé sutának tűnhetnek, mert szavakkal nem igazán lehet visszaadni a várakozás varázsát. Mert például amikor egy gyerekkori barátom Pestre költözött, és megbeszéltük, hogy két hét múlva megyek én is a délutáni vonattal, hogy megnézzünk egy kiállítást és egy filmet, akkor arról mindketten tudtuk, hogy úgy lesz. Amikor felszálltam a vonatra egy pillanatig nem volt bennem kétely, hogy Robi nem fog ott várni, ahol hetekkel korábban megbeszéltük.
Manapság két hétre előre maximum egy komolyabb utazást lehet megszervezni, egy randit, vagy bármilyen megbeszélést szinte biztos, hogy nem. Többnyire mindenki elfoglalt, és szemrebbenés nélkül küld egy üzenetet, a megbeszélt találkozó előtt akár 10 perccel is, hogy bocs, de mégsem jó. Persze bárkinek, bármikor közbejöhet egy nem várt vagy fontos dolog, de az én fiatalkoromban mindig megoldottuk, hogy ne jöjjön. És ez nemcsak azért volt így, mert nem volt mobilunk, és nem tudtunk min jelezni, hanem jobban tiszteltük egymást és egymás idejét is. Na, ez az, ami nekem a mai világból egyértelműen hiányzik.
Nyitókép: Andreas Pollok/Getty Images
