Ne lepődj meg, ha a cikk elolvasása után az olcsó fast fashion ruhák hirtelen kényelmetlenné válnak. Ideje megértenünk, hogy mások milyen súlyos árat fizetnek a gyors divat és a fogyasztói igények kiszolgálásáért.
A legtöbben tudjuk – vagyis inkább sejtjük –, milyen káros hatásai vannak a fast fashion üzleti modellnek. A gyors divatra specializálódott brandek – a hatalmas mértékű környezetszennyezéssel mit sem törődve – minden héten újabb és újabb kollekcióval jelentkeznek. A túltermelés, illetve a fogyasztói társadalom vásárlási szokásai miatt pedig a pazarlás, a textilhulladék mennyisége is egyre csak nő. Szerencsére az elmúlt években sokan csatlakoztak ahhoz a divatforradalomhoz, amelynek célja az ipar megreformálása. Egyre többet hallhatunk olyan vállalatokról, amelyek nemcsak hangzatos ígéreteket tesznek, hanem valóban komoly intézkedéseket hoznak ökolábnyomuk csökkentése érdekében. Sőt, a vásárlók szemében is egyre fontosabb szempont a tudatosság, a fenntartható törekvések támogatása. Egyértelmű, hogy fogyasztói igények megváltozása is hozzájárult ahhoz, hogy a divatipar – igaz nagyon-nagyon lassan, de – elinduljon azon az úton, amely egy zöldebb jövő felé vezet.
Mivel a klímaváltozás következményeit saját életünkben is megtapasztalhatjuk, a divatipar környezetszennyező hatásának csökkentése sokak szemében „személyes misszióvá” vált. Ezt tovább fokozta, hogy az elmúlt években rengeteg olyan fénykép és videó járta be a világot, amely a természeti katasztrófák pusztítását mutatta be. Nem meglepő, hogy a borzalmas felvételeket látva elgondolkodtunk, mi vár ránk és jövő generációjára. Azonban még mindig hosszú út áll előttünk. Legfőképp azért, mert amíg arra fókuszálunk, hogy textil- és divatipar környezetre gyakorolt negatív hatását visszaszorítsuk, egy másik égető problémáról gyakran megfeledkezünk. A magyarázat egyszerű: személyes élményünk nem köthető hozzá, valamint jóval kevesebb szó esik róla a diskurzusokban. Miről is van szó? A textiliparban dolgozó munkások kizsákmányolásáról, embertelen körülmények között és erőszakkal való „alkalmazásáról”.
A Rana Plaza története
Jogtalanul állítanánk azt, hogy senki sem emeli fel a hangját a divatipar etikai kérdéseivel kapcsolatban. A Fashion Revolution például minden évben globális kampányt indít, amelynek jelmondata, a „Who made my clothes?”, azaz „Ki készítette a ruháimat?” arra emlékezteti a fogyasztókat, hogy az ázsiai és közel-keleti gyárakban elfogadhatatlan körülmények között, éhbérért dolgozik több száz, több ezer nő, férfi és kiskorú gyerek. A szomorú igazság az, hogy ez az üzenet általában csak akkor jut el szélesebb közönséghez, ha a baj már megtörtént.
2013. április 24-én, Dakkában, Bangladesben egy konstrukciós hiba miatt összeomlott a világ egyik legnagyobb ruhagyárának nyolcemeletes épülete. A baleset megelőzhető lett volna, de a vezetőség megtagadta az evakuálási parancsot és elrendelte a munka folytatását. Ez a döntés 1134 emberéletet követelt, további 2500 munkás pedig súlyos, maradandó sérüléseket szenvedett. A Rana Plaza tragédiája az egész világot megrázta, és felnyitotta az emberek szemét, milyen drasztikus változásokra van szükség a divatiparon belül. Azonban a tömeges felháborodás gyorsan csillapodott, és a történet a feledésbe merült.
Két évvel később azonban újra a közbeszéd tárgyává vált. Ekkor jelent meg a The True Cost című dokumentumfilm, amely a divatipar legnagyobb titkairól rántotta le a leplet. Az alkotók felelevenítették a Rana Plaza estét, hogy bemutassák a kifutók csillogó világa mögött egy olyan üzleti modell áll, amely nemcsak a higiéniai és munkavédelmi előírásokat, hanem az emberi jogokat sem veszi figyelembe. De a The True Cost hatása sem nem volt hosszú életű.
Embertelen körülmények és átnevelő táborok
A koronavírus-világjárvány alatt a textilipari munkások helyzete tovább romlott. Mivel sokan elvesztették a munkájukat, valamint az országhatárok lezárása miatt az emigráció sem volt reális opció, így sokaknak nem volt más választása, mint gyári munkát vállalni. A cégtulajdonosok pedig kihasználták a helyzetet: sokan hamis ígéretekkel toboroztak gyermekmunkásokat és fiatalokat a textilüzemekbe, akik kénytelenek voltak kimerítő, 14 órás munkanapokat vállalni és szünetek nélkül dolgozni. Gyakorlatilag a gyár rabjaivá váltak, nem tudták felvenni a kapcsolatot a rokonaikkal. Ha megbetegedtek, nem tudtak orvoshoz fordulni – csupán a gyártulajdonosoktól kapott ismeretlen gyógyszerek hatásában bízhattak. Sok hasonló történet látott napvilágot ebből az időszakból, viszont a médiában ismét nem kapott nagy visszhangot a probléma. Hiszen mindenki a pandémia egyéb történéseivel volt elfoglalva.
Ha korábban tájékozódtál már a divatipar etikai kérdéseivel kapcsolatban, akkor biztosan hallottad már Hszincsiang nevet. Ez a kínai tartomány akkor vált „híressé”, amikor nyilvánosságra került egy olyan adat, miszerint csak a textiliparon belül több mint 100 ezer embert, köztük gyerekeket tartottak (és valószínűleg még mindig tartanak) fogva kényszermunka miatt. Kína egyébként 2009 óta szerepel a TVPRA lista nyilvántartásában, amely azokat az államokat sorolja fel, ahol a kényszer- és gyerekmunka hatalmas méreteket öltött. Az ázsiai országban főként a muszlim és ujgur kisebbséget érinti a kényszermunka. Sokan már fiatalon internálótáborba kerülnek, ahol az erőszak és az éheztetés mindennapos jelenség. Munkájukért minimális fizetést kapnak, nem hagyhatják el a gyárat és a szállást, valamint csak korlátozottan vagy egyáltalán nem kommunikálnak a családtagjaikkal. Azalatt a néhány óra alatt, amíg nem dolgoznak, meg kell tanulniuk a mandarin nyelvet, és ideológiai indoktrináción kell keresztülmenniük.
Gyerekcipőben járnak a textilipari munkásokat védő törvények
Ez a rövid leírás nem képes hűen megragadni a textilgyárak munkásainak kiszolgáltatottságát, csak egy töredékét mutatja be annak, milyen hatalmas méretű visszaélések történnek a szektorban. Viszont szükséges, hogy ezek a történetek minél több emberhez eljussanak, hiszen csak így következhetnek be jelentős változások. Ezt jól példázza az a törvény, amelyet néhány hete vezettek be az USA-ban. Az ujgur kényszermunka megelőzéséről szóló törvény (UFLPA) június 21-én lépett hatályba, és minden amerikai márkának megtiltja, hogy hszincsiangi pamutot használjanak fel. A gyapottilalom megszegése esetén 250 ezer dollár szankcióra számíthatnak.
Azonban az új törvény újabb kérdéseket vetett fel a textil- és divatipar átláthatóságával kapcsolatban. Eddig sok kínai beszállító nem is tudott a létezéséről – ami lehet szándékos tudatlanság is –, de a felelősség egyébként is az amerikai márkákra hárul. Ők azok, akik a megrendeléssel a bírságot kockáztatják. A Vogue Business által megkeresett tíz nagy kínai beszállító közül például csak kettő tudott a tilalomról. Egy beszállító pedig arról számolt be, hogy két amerikai megrendelője is rendelt azóta gyapotot. Közben egy szóval sem említették a törvényt. Mivel a törvénnyel kapcsolatban szigorú ellenőrzések várhatók. Az amerikai vállalatoknak dokumentumokat kell felmutatniuk annak biztosítására, hogy az importált termék nem áll kapcsolatban a régióval. Vagy – ha mégis a régióból származik a megrendelés – egyértelmű bizonyítékot kell szolgáltatniuk, amely megcáfolja a kényszermunkával történő előállítást. Emellett az Egyesült Államokba exportáló brit és uniós márkáknak is meg kell felelniük az előírásoknak, tanúsítványokkal vagy az ellátási lánc adatainak megadásával bizonyítani azt.
Gyapotmosás nagyüzemben
A Globális Politikai Központ szerint a hszincsiangi gyapot a globális gyapottermelés 20 százalékát, a Kínában termelt gyapot 85 százalékát adja. Így a törvény számos vállalatot érint. A szakértők azonban szkeptikusak, mivel a pamut előállításának módját nehéz nyomon követni. A 2021 novemberében közzétett, gyapotmosásról szóló jelentés szerint a hszincsiangi gyapot egy részét harmadik országba exportálják, majd innen az Egyesült Államokba vagy az EU-ba, hogy elkerüljék a szankciókat. A szakértők arra is rámutatnak, hogy még több ilyen törvényre van szükség, hogy a helyzet javuljon. Ráadásul sürgősen, hiszen ezeknek a rendeleteknek nem azonnal érzékelhető a hatása. „Egy ideális világban minden márka tudja, hogy a gyapotja melyik farmról származik. A mi világunkban ez valószínűleg eltart néhány évig.” – mondta Shameek Ghosh, a TrusTrace ellátási lánc nyomon követési platformjának vezérigazgatója és társalapítója.
Forrás: US Department of Labor, Vogue Business, IJM
Nyitókép: Chien-min Chung/Getty Images
Ha tetszett a cikkünk, ezeket is ajánljuk neked:
- Sötét titkok a jól megpakolt táskák mögött – Meghökkentő dokumentumfilmek a divatiparról
- Egy ember évente fejenként 35 kiló textilhulladékot termel – Mit tehetünk mi magunk a fenntarthatóbb életért?
- Elkezdődött a 6. Globális Fenntarthatósági Divathét, amelyen a résztvevők együtt ünneplik a közösség és a természet erejét
